Vannak emberek, akik ha megjelennek egy térben, akkormegtelik tőlük a közeg. Ilyen volt Farkas Zsuzsa, a Magyar Szó legendás lektora. Szinte beviharzott a szerkesztőségbe. Ő volt az, aki kendőzetlenül szemébe mondta a kezdőknek, hogy pongyolán fogalmaznak, hogy az írásuk semmiről sem szól. Ugyanakkor szinte mindenki kereste a társaságát, szerettük, mert szakmai jártassága megkérdőjelezhetetlen, személyisége pedig izgalmas. A legfrissebb irodalmi, képzőművészeti vagy művelődéspolitikai kérdésekről mindig lehetett vele beszélgetni. Tájékozott volt, és kíváncsi.
Amikor kicsi voltál, mi szerettél volna lenni? Lektor biztos nem.
– Akkor még nem is tudtam arról, hogy ilyen foglalkozás egyáltalán létezik... Világutazónak (!) készültem. May Károly, Verne Gyula, Székely Tibor könyveit bújtam teljes megszállottsággal... Távoli tájak fölfedezése helyett aztán egy-egy ember világának, mikrokozmoszának a fölfedezése adatott meg nekem, ami ugyancsak gyönyörű, kalandos feladat, lélekemelő élmény.
Hogyan kerültél a Magyar Szóba, és miért éppen lektor lettél?
– Miután elvégeztem az ötéves szabadkai tanítóképzőt, majd diplomáztam az újvidéki Magyar Tanszéken, úgy gondoltam, folytatom a családi hagyományt, tanárnak állok. Kedvenc professzorom, Bori Imre kitüntető javaslatára egy ideig az újvidéki gimnázium szülési szabadságon levő magyartanárát, Mirnics Júliát helyettesítettem, de amikor ő visszatért, hiába sírtunk az időközben jó barátaimmá lett diákokkal a kényszerű elválásunk miatt, más munkahely után kellett néznem. Röpke temerini tanárkodásom idején, 1968-ban megjelent a Magyar Szó pályázata lektori munkahely betöltésére. Harmincadmagammal pályáztam meg, s csodák csodájára engem vettek föl, az ilyen téren teljesen tapasztalatlant. A nagyérdemű, máig legjobbnak tartott vajdasági nyelvművelőnek, Keck Zsigmondnak, a Szabad Vajdaság első főszerkesztőjének, mindnyájunk Kossa Jánosának a keze alá kerültem... Mit mondjak? Mellette – sírva és nevetve – tanulva, ráérezve nyelvünk végtelen gazdagságára, kifejezési lehetőségeinek végtelen tárházára, egy életre „megfertőződtem”.
Neked még volt alkalmad a legendás hírű nagy öregekkel együtt dolgozni. Milyen volt a hangulat akkor a deszkben, a szerkesztőségben?
– Nagyszerű, felemelő, a „mindenki egyért, egy mindenkiért” elv jellemezte a kollektívát. A Magyar Szó a hatvanas években és a hetvenes évek elején a virágkorát élte. A vasárnapi szám 70 ezres példányszámban jelent meg és kelt el, s a szerkesztőség szinte duzzadt a felhalmozott szellemi tőkétől. Akkori férjem, Hornyik Miklós, aki már előttem a laphoz került, naponta hozta haza az újabbnál újabb érdekes sztorikat, idézgette a nagy öregek szellemes megjegyzéseit, aranyköpéseit, élvezettel olvasta fel cikkeiket, rendre megfürösztgetett abban a csodálatos, oldott, baráti légkörben, amelyben aztán magam is részesülhettem. Gál László, Majtényi Mihály, Kollin József, Bodrits István, Jancsics Nikola, Laták István, Bogdánfi Sándor és az akkor még kevésbé öreg nagyszerű főszerkesztő, Vukovics Géza, továbbá Szabó Gizella, a Magyarországról akkoriban érkezett kiváló lektor: T. Kovács Ilona és segédje, Mohácsi Hatala Éva, Fehér Ferenc, Major Nándor, Steinitz Tibor, Szavics György, Hornyik Gyurka, Bálint Pista, Mendrei Ernő, Nagy József, Piszár József, Árok Ferenc, Lépes László, Siflis Lajos, Polyvás József, Törköly István, Csorba István, Burány Nándor, Ládi István, Szűcs Imre, Albert János, Fodor Pál, s még sok más kiváló tollú, művelt ember meghatározó egyénisége volt az akkori szerkesztőségi életnek. A hatalmas deszkben állandó volt a szellemi pezsgés, egymás ugratása, Zsiga bácsi színpadias kéziratjavítása, amikor kirohanva a könyvtárból, ahova naponta bevette magát – ott dolgozott, ott volt legnagyobb a csend –, vörös arccal lobogtatva a kéziratot, odament a hiba elkövetőjéhez, mondjuk, egy sportrovatos kollégához, s végtelen felháborodással így szólt: „Mikor tanultok már meg végre írni?! Azt nem kívánhatjátok tőlem, hogy ebben a koromban megtanuljak focizni – hogy pontosan megértsem, mit akartok mondani...” A nagy „oldottság” ellenére azért mindenki pontosan tudta és tette a dolgát, megnyugtató érzés volt tudni, hogy tanácsért mindig odafordulhatunk a mellettünk ülő nagy öregekhez, akiket elsősorban azért fizettek – nem is akárhogyan –, hogy foglalkozzanak velünk, kezdőkkel és a már nem annyira kezdőkkel. Nagyszerű klubélet is folyt a Fórum-ház első emeletén, Gál László rendszerint ott sakkozgatott délelőttönként, miután leadta a napi penzumát, vagy a nyomdászokkal, vagy valamelyik ráérő kollégájával, késő este pedig sokan megvárták a még nyomdaszagú friss lapot, s azzal távoztak nyugovóra, hogy másnap már szakmailag alaposan felvértezve – újságírót, szerkesztőt, lektort, korrektort, nyomdászt, műszaki szerkesztőt nem kímélve, véleményt mondhassanak a kollégák előző napi teljesítményéről.
Kikkel kezdtél te együtt, kiket lektoráltál, hány lektor dolgozott akkor a szövegek jobbításán?
– Eleinte nem voltunk túl sokan, talán négyen lehettünk, de ahogy a lap egyre bővült újabbnál újabb mellékletekkel, lassan minden rovatra került egy új lektor, aki alaposan bedolgozhatta magát a ,,szakágába”, de azért már akkor is mindenhez értenie kellett egy kicsit, hogy ügyeletkor mindenféle tárgyú cikket javíthasson. Egy filozopter végzettségű, különben jó tollú, kezdő kolléga leírta egyszer az újvidéki rovatban – és sem én, a szintén bölcsészkaron végzett lektor, sem a szerkesztő, de még az akkor létezett revizor sem vette észre –, hogy: végső ideje volna már megolajoztatni a városi autóbuszok fékjeit, annyira csikorognak ugyanis. Másnap a fél szerkesztőség ezen röhögött. Az autóbuszoknak ugyanis légfékjeik voltak.
Nekem az a tapasztalatom, hogy te voltál az a lektor, aki a nagy öregek után ránk örökítetted a lektori szakma megbecsülését. Kíméletlenül bántál a kezdő és tévelygő újságírókkal. Így volt?
– Úgy érezted, hogy kíméletlen vagyok? Meglehet. Én néha olyasmit mondogattam az aktuális szerzőknek, hogy: ,,Érted haragszom, nem ellened!” Többnyire nem valamilyen nyelvi szabálynak az elhanyagolása bosszantott fel, hanem a műveletlenség, tájékozatlanság, felkészületlenség, a témához való hozzá nem értés, a hányaveti, zavaros fogalmazásmód, a „nesze semmi, fogd meg jól” stílus, amikor a szerző oldalakon keresztül nem mondott semmit, amit mondott is, bürokratikus, természetellenes modorban mondta, szándékosan vagy nemtörődömségből. Voltak idők, amikor még a tehénpásztorok szájába is képesek voltak bürokratikus szófordulatokat adni a szerzők, főként, amikor szorított egy nagyot a pártállam az alattvalóin. Észre sem vettük, hogy fokozatosan teljesen elszürkül a lap, akkora volt már az öncenzúra, hogy egyéni véleményüket még a sorok között sem merték megfogalmazni egyesek. Akkor döntöttem úgy, hogy felkeresem a legnagyobb magyarországi és az anyaország határain kívül élő magyar nyelvművelőket, s interjút készítek velük nyelvhasználatunk legégetőbb kérdéseiről, a nyelv és az emberi magatartás összefüggéseiről, abban a meggyőződésben, hogy a nyelvművelés legbelső lényegét tekintve emberművelés. Ahogyan az áldott emlékű Lőrincze Lajos is vallotta. Ezek az interjúk lapunk Kilátó c. rovatában jelentek meg, utána pedig könyv formájában is, s szerénytelenség nélkül mondom, hogy nagy elismerést váltottak ki nemcsak az anyaországban, hanem valamennyi Kárpát-medencei magyar nyelvterületen. Annál jelentősebbnek tartottam ezt a sikert, mert meg voltam/vagyok győződve arról, hogy a tömegkommunikációs eszközöknek, köztük az újságoknak van a legnagyobb hatásuk az emberek nyelvi tudatára, nyelvhasználatára, kifejezőkészségének formálására. Érvényesülése szempontjából pedig mindenki elemi érdeke pedig, hogy minél pontosabban, minél hatásosabban fejezze ki a mondanivalóját, hogy hatni legyen képes a környezetére. S az értelmes, tiszta beszéd valójában jellemkérdés. Lőrinczétől kezdve Wacha Imrén át Grétsy Lászlóig, Bencédy Józsefig sok magyarországi nyelvész fölkereste akkoriban szerkesztőségünket, és előadások sorával igyekezett pallérozni kifejezőkészségünket.
Évekig szerkesztetted a Magyar Szó gyermekrovatát. Szeretted ezt csinálni?
– Hogyne. Azon kívül, hogy az olvasótoborzást már a gyermekek körében meg kell kezdenie a magára valamit is adó lapnak, érdekes, nemcsak az elméhez, hanem a szívhez is szóló tartalmak közlésével, játékos módon szerettem volna felkelteni a gyerekek érdeklődését anyanyelvünk végtelen kifejezési lehetőségei iránt, igyekeztem rávenni őket, hogy hagyjanak fel a sablonszerű fogalmazásmóddal, s legbenső énjük felmutatásával törekedjenek a színes, logikus, szív közeli kifejezésmódra. Évente találkozót tartottunk a legszorgalmasabb iskolákkal, s megjelentettük a Napsugár-antológiát Hullik a gesztenye címmel, amely nagy népszerűségre tett szert az iskolák körében, két kiadást ért meg.
Soha sem elégedtél meg pusztán a lektorálással, hanem szinte példamutatásként írtál is. Kiváló riportok, művészekkel készült interjúk, művelődéstörténeti cikkek kerültek ki a kezed közül. Voltak témák, amelyeket feltétlen meg akartál írni, vagy az élet sodorta eléd az ötleteket? Mi határozta meg, mit írsz meg és mit nem?
– Az együttérzés és az igazság keresése, a jobbítás szándéka. Erre a fundamentumra lehet építeni. Az örök emberi témák érdekeltek mindig, köztük is legjobban az igaz szívű kisemberek sorsa, a történelem viharában, a szemfényvesztő politika árnyékában küszködőké, az emberi helytállás megtestesítőié, annak kutatása, hogyan lehet embernek maradni lélek- és gerincroppantó időkben, amikor pénzért minden megvehető az általános züllés közepette.
Több könyv szerzője vagy szerkesztője vagy. Úgy tudom, most is dolgozol egy köteten.
– A holokauszt 70. évfordulója alkalmából készítek könyvet többedmagammal a szabadkai zsidók meghurcoltatásáról.
Megváltozott az újságírás, a lektorálás is. Mindig azt mondogattad nekünk, kezdő újságíróknak, hogy a Magyar Szó felelőssége a nyelvápolás is. Olyan nagy hévvel üldözted az igénytelenséget, hogy aki melletted dolgozott, az egy életre megjegyezte, hogy leírni valamit, az felelősség. Most az újságírásban a gyorsaság számít. Mit gondolsz, ebben a hajtásban igénytelenebbek lettünk a nyelvvel szemben?
– Nem fogod elhinni: úgy érzékelem, sőt egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a hosszú éveken át tartott szürkeség, az általános blabla egyre ritkább az újságok háza táján, a hírértékre terelődött a hangsúly, megnőtt az ázsiója a meggyőző erejű stílusnak, örvendetes a sok egyéni hangvételű írás, persze továbbra is találkozunk sok melléfogással, bántó, értelemzavaró kifejezéssel, hogy csak egyet említsek – például a hasonló alakú szavak felcserélése: egy – a „leghallgatottabb” – rádiónk naponta beolvasott hirdetésében, a nyelvészi figyelmeztetés ellenére, továbbra is az anyanyelvi oktatásnak (tehát a magyarnak mint tantárgynak) a fontosságát emlegetik, arra hívják fel a hallgatók figyelmét a Nemzeti Tanács nevében, holott az anyanyelvű oktatás egészéről, minden tantárgy magyarul tanulásáról, azaz a magyar tannyelven való tanulásról van szó, ami, ugye, korántsem ugyanaz. A nyelvművelés ügyét nem szabad könnyen föladni. Ez fontos kérdés továbbra is, amíg csak világ a világ, az önbecsülésünknek és az öntudatunknak is része. Folyamatosan szem előtt kell tartanunk, hogy a nyelvi kiszolgáltatottság mindenhol lehetséges, az anyaországban is, de két- és többnyelvű közösségben kiváltképpen. Lőrincze Lajos mondta: az egyik ember könnyebben ráérez a nyelvi finomságokra, mint a másik, jobban elraktározza magában a nyelv gazdagságát, mint a másik, egy bizonyos szintet azonban mindenkinek el lehet érnie. Azoknak pedig, akik a nyelvi kultúrával foglalkoznak, akik írásból élnek, kötelességük is megközelíteni a lehető legmagasabb szintet.
