A Gubcsi Lajos író és Györfi Sándor szobrászművész által Budapesten létrehozott Zrínyi Ilona-díj első kitüntetettje az óbecsei Teleki Júlia lett. A díjat odaítélő kuratórium tagjai – Csáky Pál író, Gubcsi Lajos író, Györfi Sándor szobrász, Jankovics Marcell filmrendező, Kő Pál szobrász, Kobzos Kiss Tamás énekes, dr. Papp Lajos szívsebész és dr. Szőcs Gyula nőgyógyász-szülész – Júliát az 1944–45-ben kivégzett ártatlan magyar áldozatok igazáért folytatott harcáért jutalmazta ezzel az elismeréssel. A díj átadására június 13-án A Magyar Művészetért XXXIII. Gáláján kerül sor.
Hogyan fogadta a hírt, hogy Önnek ítélték oda a Zrínyi Ilona-díjat?
– Nagyon boldog vagyok, bár meglepetésként ért a hír. Külön öröm számomra, hogy a díjat egy olyan történelmi női személyiségről nevezték el, aki a szabadságért és a családjáért harcolt, és az is, hogy elsőként engem tiszteltek meg ezzel az elismeréssel.
Az utóbbi években igazán nem panaszkodhat, sorra jöttek a díjak: 2008-ban Teleki Pál Érdemrend, 2009-ban Aracs-díj, 2010-ben a csúrogi áldozatok emlékének szentelt Árpád fejedelem-díj, 2011-ben Magyar Érdemkereszt, 2012-ben Arany Búzaszem Díj és az év elején a Délvidék Kutatásért Emlékérem. De nem volt ez mindig így, amikor 1992-ben közszereplőként felvállalta az ügyet, bátor kiállásáért elismerés helyett inkább fenyegetést kapott.
– Két ciklusban, 1992 és 1996, valamint 2000 és 2004 között voltam tartományi parlamenti képviselő. Már akkor szerettem volna megemlékezést szervezni az 1944–45-ös események 50. évfordulójára, de nem engedélyezték. Háborúellenes tiltakozásokon vettem részt, és írtam is a háború ellen, amiért a házunk felrobbantásával fenyegettek meg, de én nem féltem. Amikor a képviselőház alelnöke az aktuális háborús hódításokról beszélt, a kérdésemre, hogy milyen érzés állandóan háborúzni, azt felelte: fenomenális. Amikor emlékeztettem a háború szörnyűségeire és a családom tragédiájára, egy fiatalember azt mondta: igen, te csúrogi vagy, ki kellett volna végezni minden csúrogit, hogy ne maradjon egy se…Pisztolyt hordott a zsebében, ki is tette az asztalra. Négy évig velük politizáltam, és sok mindent el kellett tűrnöm. Amikor élve a jogommal magyarul szólaltam föl, fölálltak, és kimentek a teremből. Ha én akkor félelemből, megalázottságból meghunyászkodom, eltaposnak, de nekem ezek a dolgok inkább erőt adtak. Azt se hagytam szó nélkül, amikor az üres polcok, a sorban állás idején statisztikailag kimutatták, mennyi kenyér, tej, hús jut átlagosan egy főre, miközben egy héten át nem lehetett tejet kapni… Köszönöm szépen azt a politikát, amelyik a hazugság elfogadására kényszerít!
Nem is futott be hosszú politikai pályát, érdemeit civilként vívta ki.
– Azért vágtam bele a politikába, mert arra gondoltam, így többet el lehetne érni a csúrogi áldozatokért vívott harcomban is. A csúrogi katolikus temetőben a mai napig szeméttelep van, annyit sikerült akkoriban elérnem, hogy táblán megtiltották a szemétlerakást. Az akkori zsablyai polgármester azt mondta, egy emlékmű felállításáról beszélni még korai lenne. Senki nem támogatott akkoriban ezekben a törekvésekben. A háború ellen is egyedül tüntettem, sőt olyan magyar politikus is volt, aki szemrehányással illetett, amiért magyarul szólaltam fel a parlamentben.
A felállított keresztek égetésétől eljutottunk a csúrogi emlékhely kiépítéséig, meg addig, hogy a szerb államfő fejet hajtott az ártatlan áldozatok emléke előtt. Jól gondolom-e, hogy maradt még Önben hiányérzet?
– Több mint húszéves küzdelem után, a Vajdasági Magyar Szövetség és a magyar kormány segítségével végre sikerült elérni azt, hogy az áldozatok maradandó emléktáblát kapjanak, és ne szeméten, gazon keresztül kelljen átgázolni az emlékhelyig, de nem teljesült minden ígéret. Park, parkoló és virágágyás helyett gaz várja a megemlékezőket. Én egy múzeumot is szeretnék, ahol a látogatók szembesülnének a kollektív bűnösséget kimondó irattal, az elbocsátó levéllel, amely szerint nem mehetünk soha többé haza és a kiűzésünkről szóló pecsétes határozattal is. Nem szabad elfelejteni: 1942-ben háború volt, de 1944-ben már nem, ami velünk történt, azt a szomszédaink, az ismerőseink követték el ellenünk, nem pedig idegen hadsereg katonái. Minket a házunkból egy 15 éves szomszéd gyerek kergetett ki puskával. 30 km-re élek Csúrogtól, az ottani katolikus temetőben van eltemetve a nagyanyám, a nagyapám, a testvérem, de nem mehetek ki hozzájuk, mert a temető helyén szeméttelep van, és a sírokon traktorok közlekednek. Nem elég az emlékkő és a szobor sem. A szerb kormány nagy adóssága a kollektív bűnösségről szóló három határozat hatályon kívül helyezése, és ahogy Áder János magyar államfő a szerb parlamentben bocsánatot kért, ugyanúgy elvárnám, hogy a mindenkori szerb elnök a magyar parlamentben megtegye ugyanezt – ez lenne az igazi, egyenértékű gesztus.
Magyarország kétségkívül előrébb jár saját bűneinek az elismerésében, a ’42-es razzia számos katonai vezetőjét már a háború alatt elítélték, később Cseres Tibor könyvet írt a történtekről, Kovács András meg is filmesítette ezt. Tanultnak, tájékozottnak, toleránsnak hitt kolléga mégis kirohant a magyar áldozatoknak tartott legutóbbi óbecsei megemlékezésen, azt állítva, hogy mi, magyarok állandóan ezzel foglalkozunk, de hallgatunk ’42-ről. Hol van az információs rövidzárlat?
– Sem a szerb, sem a magyar fiatalok nem ismerik a történelemnek ezt az időszakát, nem tanulnak róla az iskolában. Amíg nem szereznek tudomást minden háborús gaztettről, sok szerb számára mi mindig magyar fasiszták maradunk, és nem lesz igazi megbékélés. De a magyarországi egyetemisták is feszült csendben hallgatnak, amikor ezekről a dolgokról tartok nekik előadást, sokan tőlem hallanak először a történtekről.
Most készül a negyedik könyve, miről fog szólni?
– Pár oldal hiányzik már csak belőle, támogató híján magam adom majd ki. Életképek a címe, és az én életemről szól, de van benne egy teljesebb áldozati névsor, és szerepelnek benne vallomások is. Megírtam a gyerekkoromat, a lágerből való szabadulást, a politikai tevékenységemet, a háború elleni tiltakozásokat, az előadásaimat. A könyv a magyar–szerb közös főhajtással zárul.
Milyen tervei vannak?
– A Razzia 1942 Emlékbizottsággal jó kapcsolatot ápolunk, ők szervezetként működnek, így projektumaikhoz tudnak támogatást szerezni. Nekünk is jobb lenne hivatalos formában működni, több lenne a lehetőségünk, de ezt már nem szeretném én csinálni, hanem a fiataloknak kellene felvállalniuk. Én mellettük állnék és segítenék. Fontos lenne továbbvinni ezt a munkát, hogy az emlékműhöz a mi unokáink is kimehessenek majd. Az is fontos lenne, hogy a hideg napok mellett a vajdasági magyarok meghurcoltatásáról is készüljön egy film.
