A zentai Kubát János a Magyar Szó egyik legérdekesebb személyisége. Dolgozott a sportrovaton és a Tiszavidéken, a kilencvenes háborúk idején volt főszerkesztő, és 84 évesen még most is mindennap ott találjuk a zentai szerkesztőségben. Máig számára csörög legtöbbet a telefon, nincs információ, amely kerülné a figyelmét. Kalandos élettörténetében a Magyar Szó állomásai meghatározóak.
Mikor és hogyan került a Magyar Szóhoz?
– Három stációja van a Magyar Szóhoz való kerülésemnek. Az első lehetőséget magam utasítottam el. 1949 végén a zentai gimnáziumban megjelent az újvidéki Magyar Szó akkori egyik oszlopa, Girizd László, és azt kérdezte az érettségizőktől, ki szeretne újságíró lenni. Egy már van – mondta –, Kubát Jánosnak hívják, de keresünk még néhányat. Senki sem jelentkezett, én meg azt mondtam neki, én bizonyos okokból kifolyólag nem szeretnék a Magyar Szó újságírója lenni, de ajánlhatok magam helyett valakit, Piszár Józsefet. Nem akartam menni, mert apámat halálra ítélték, mindenünket elvettek, tehát a rezsim nem éppen nekem való volt, ráadásul párttag sem akartam lenni.
A második lehetőségem teljesen véletlen volt. Asztalitenisz-edzőként valamilyen módon felfigyeltek rám a görögök, és szerződtettek hat hónapra. Ez alatt a hat hónap alatt történt, hogy a Magyar Szó külpolitikai vezetője, Steinitz Tibor fölhívott, és arra kért, próbáljak interjút készíteni Mikisz Theodorakisszal, a világhírű zeneszerzővel, aki a görög hatalomátvétel után illegalitásba vonult mint az ellenállási mozgalom vezetője. Megszületett az interjú, melynek az volt a címe: Egy gyufaláng.
Azt akartam mondani ezzel a címmel, hogy sehol nincs, nem lobog már tűz, csak egy kis lángocska, melyet maga Theodorakisz jelent. Az írást elküldtem, meg is jelent egy vasárnapi számban, és Steinitz dicsérő szavai el is jutottak hozzám. Azt mondta, ha befejeztem a görögországi tartózkodásom, hazafelé menet Zentára, álljak meg Újvidéken a Magyar Szóban, hátha meg tudunk egyezni. Steinitz pedig azt mondta: Nehogy hazamenj Zentára, itt a helyed nálunk! Azt válaszoltam, eljönnék, de senki ne kérje tőlem a párttagságot. Erre ő azt válaszolta, hogy az ország területén olyan újságíró nincs, aki nem párttag, de ha eljövök a külpolitikai rovatára, megígéri nekem, hogy az első időszakban nem kérik a párttagságot. Ő azt akarta, hogy a külpolitikán dolgozzam, én viszont a sporthoz ragaszkodtam, mert ha az Újpest és a Ferencváros játszik, és a Ferencváros kikap 2:1-re, azt nem lehet másképp megírni, csakis úgy, ahogy történt. A sportrovatra kerültem.
A harmadik stáció akkor történt, amikor már minden létezőről lemondtam, és 61 éves voltam. Miután kapcsolataimnak köszönhetően pénzt tudtam szerezni az újvidéki sakkolimpia lebonyolítására, Radoman Božović tartományi kormányfő a sakkolimpia utolsó napján megjelent, és azt mondta, hogy másnap átveszem a Magyar Szót, mert a sakkolimpiát nagyon jól megszerveztem. Az én félelmem túl nagy volt, nem hittem abban, hogy a szerkesztőség engem, mint főszerkesztőt elfogad, mert a fiatalabbak már nem is ismertek, ráadásul, ha valakit a Božović kínál, azt pláne nem akarják elfogadni. Akkor Csorba Zoltán volt a Magyar Szó főszerkesztője, és tudtam, hogy őt már Božović kétszer leváltotta. Azt mondtam: akkor vállalom, ha a Magyar Szó elfogad, és Csorbával is meg tudok egyezni. Valahogy mindkettő sikerült, Csorba lett a budapesti tudósító, és a szerkesztőség is végleg mellém állt, amikor megjelent egy Milošević- és háborúellenes vezércikk a Magyar Szóban, és ennek nyomán Božović ellenem fordult, és kinevezte Maróti Miklóst főszerkesztőnek. Én persze nem adtam oda neki az irodám kulcsát. Másfél évig voltam főszerkesztő, és talán maradhattam volna tovább is, de közbejött az életembe a Bobby Fischerrel való találkozás, és megszerveztem a sakk világbajnoki döntő visszavágóját Belgrádban és Sveti Stefanon, amelyen Fischer a szovjet Borisz Szpasszkijjal játszott, de ez már egy egészen más történet.
Újságíróként hosszabb-rövidebb időket töltött a sportrovaton. Időnként Görögországba távozott néhány hónapra, de mindig visszatért, és az újságnál mindig szívesen fogadták. Az akkori sportrovat hangulatáról ódákat zengenek. Milyen volt akkoriban a rovat?
– A Magyar Szónak minden rovata megfelelő emberek kezébe került, akik szerkesztőként tudták, mit kér a rezsim, és mit kell teljesíteni havonta. A sportrovat volt az egyetlen, ahol a rezsim nem kért semmit, azért volt könnyebb talán. Piszár József, a szerkesztő, aki az egész életét a Magyar Szónak szentelte, az egyes rovatok élére olyan embereket nevezett ki, akik már valamilyen módon tekintélyek voltak, így Árok vezette a futballt, én vezettem az asztaliteniszt, Szántó a birkózást, és így tovább. Piszár tehát nagyszerűen összekovácsolta a csapatot, és bebizonyította, nem kell erőszak ahhoz, hogy egy jó csapat kialakuljon, csak egy jó főnök és megfelelő hangulatú emberek.
1976-ban a montreali olimpiáról tudósította a Magyar Szót. Mire emlékszik vissza szívesen az olimpiáról?
– Lépes László, az akkori főnökünk – aki egy egész érdekes figurája volt az újvidéki újságírásnak, borsalino kalapban, meg krombi kabátban járt, mint az urak – a legnagyobb meglepetésemre engem küldött a montreali olimpiára. Indulás előtt Petkovics Kálmán, az akkori vezérigazgató behívott és utasított, hogy 60:40 arányban kell tudósítanom. Nem is kellett megmagyaráznia, tudtam, hogy az események 60 százalékát jugoszláv szempontból kell tálalnom, 40 százalékát pedig magyarból, függetlenül attól, hogy a magyar és a jugoszláv sport között óriási különbség volt a magyar sport javára. Nagyon érdekes dolog történt velem az olimpián. Életemben nem jártam tornaversenyekre, de történt, hogy az egész olimpia sztárja egy tizenéves román lány volt, Nadia Comaneci, aki az addig soha ki nem osztott szerenkénti tízest több számban is megkapta. Ezen az alapon minden mást elhomályosított az olimpián, és óriási figyelem kísérte az eredményhirdetés utáni sajtótájékoztatót. Három újvidéki újságíró is kint volt akkor az olimpián, és közülük én mentem el erre a sajtótájékoztatóra, melyen közölték, hogy a kérdéseket kizárólag románul vagy angolul lehet feltenni. Én azonban tudtam, hogy ezt a kislányt egy Romániában élő kettős, a Károly házaspár edzette, ezért magyarul szóltam hozzájuk, és ők válaszoltak magyarul. Azt hittem, ezzel elvégeztem, amit kellett, mert jóval többet kaptam tőlük azáltal, hogy magyarul beszéltünk, mint az angolok, meg a többiek. Hatalmas örömmel adtam le éjjel az anyagot, és az egyetemi campusban békésen hajtottam nyugovóra a fejem. Ekkor jött a campus vezetője, és közölte velem, azonnal meg kell jelennem a jugoszláv olimpiai küldöttség vezetőjénél, aki egy bosnyák ember volt. Biztos voltam benne, hogy hatalmas gratulációval fogad, erre azt mondta, nagyon nagy bajok vannak, mert a románok tiltakoztak, és azt mondták, ha a Kubát délig nem tűnik el az olimpiáról, akkor ők távoznak. Erre azt kérdeztem tőle, most mi a teendő. Azt mondta, gratulálok, ilyen még úgyse volt, hogy valaki Ceauşescunak ilyet tegyen az orra alá. Az ügy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elé került, és azt mondták, az újságírónak volt igaza, mert a szabályok nem tiltották, hogy az illetők anyanyelven beszéljenek.
Melyik sporttudósítása volt a legérdekesebb?
– Mielőtt hazaindultam volna a montreali olimpiáról, kaptam egy telexet, melyben közölték velem, hogy meg kell állnom Ljubljanában, mert ott szertorna-világbajnokság lesz. Úgy is tettem. Volt ott egy indiai versenyző, aki minden szerről leesett. Az utolsó volt a ló, arra nagy nehezen fölment, de a másik oldalon le is esett. Ezt megismételte még háromszor, majd belerúgott a lóba, és elment. Ennél jobbat még nem láttam, gondoltam, ezt meg kellene írni, így is tettem. Amikor hazajöttem, az első ember, aki fogadott a Steinitz Tibor volt. Azt mondta, ennél érdekesebb és humorosabb írást még nem látott, egyezzem bele, hogy elküldje a Svetozar Marković-díjra, a legnagyobb újságírói díjra az országban. Meg is kaptam érte a díjat, csupán azért, mert kifiguráztam egy szerencsétlen indiai embert, és ezt utólag tulajdonképpen szégyellem is. Visszatérve a hazaérkezésemre, Steinitz után a második ember, aki fogadott, Petkovics volt, aki azt mondta, megbírál, mert az olimpiai tudósításban messze voltam a 60:40 százaléktól. Erre én azt válaszoltam, hogy nem én, hanem az események voltak messze ettől az aránytól. Azt mondta, jegyezzem meg, mások az események, és mások a követelmények. Utólag úgy gondolom, a Magyar Szó csak úgy tudott megmaradni 70 évig, hogy mindig voltak olyan erős egyének, akik kiszolgálták a rezsimet. Ő is egy volt közülük.
Sokak szerint a Magyar Szó egyik legjobb korszaka az volt, amikor ön volt a főszerkesztő. Véleménye szerint miért?
– Nem vagyok se szerény, se álszerény. Háború volt, nem látszott még a vége, és az emberek óriási bizakodással igyekeztek valahová tartozni. Úgy látták, a Magyar Szó talán még egy olyan újság, mely nem elkötelezettje a miloševići korszaknak, és valamilyen formában ellenáll. Volt egy rovatunk, a Közös íróasztalunk, amelyet az egy oldal helyett kettőre kellett emelni, mert olyan mértékben érkeztek a levelek. A levelek 90%-a arról szólt, hogy hajrá Kubát!, hajrá Magyar Szó! Tíz százalékában az is benne volt, hogy az áruló Kubát mit művel. Amikor a Közös íróasztalunk szerkesztője megkérdezte, betegye-e az ellenvéleményeket is, azt mondtam, mindenképp. Tehát mind többen és többen vették tudomásul azt, hogy a Magyar Szó egy olyan intézménnyé lett, mely az itteni magyarságot fegyverekkel ugyan nem, de szóval tudja védeni. Ennek előbb-utóbb híre ment, olyannyira, hogy az amerikai nagykövet, Warren Zimmermann, amikor Újvidékre látogatott, nem a Dnevnikbe ment, hanem a Magyar Szóhoz. Ez egy hatalmas arculcsapás volt a szerb sajtónak. Zimmermannak köszönhetően küldhettük ki Purger Tibort Amerikába tudósítónak. Purger azóta is tudósít nekünk, persze már ingyen. Akkor nagyon erős volt a Magyar Szó, hiszen volt még tudósítónk Pesten, Belgrádban, Bécsben és Kairóban is
Mi a véleménye a Tiszavidékről?
– Kevés a zentai anyag, ennél itt sokkal több minden történik, de nincs rá hely. Szerintem egy külön zentai oldal kellene, vagy egy Tiszavidék melléklet, amelybe bőségesen férne anyag. A zentai szerkesztőség újságíróiról az a véleményem, hogy ha jól irányítják őket, nagyszerű munkát tudnak kifejteni, de szükségük van olyan irányításra, mely a szabad gondolkodás kiáramlását segíti elő.
Nyugdíjasként, túl a nyolcvanon is napjai nagy részét a zentai szerkesztőségben tölti.
– Az én életemben a csúcs a Magyar Szó volt, és az is maradt. Ebben a pillanatban úgy gondolom, ha nem lenne lehetőségem naponta jelen lenni a Magyar Szóban pusztán a személyemmel –írásaimmal már nem –, nagyon szomorúvá válnék, és nem is tudnék mit kezdeni magammal.
