Telefonon kerestek a napokban Péterrévéről, egy ismerősöm hívta fel a figyelmemet Péter Imrére: azt állította, a 90 éves bácsi rendkívül aktív, tele van energiával, sokat dolgozik, és a mai napig felszáll a traktor nyergébe, ha kell. Amikor felhívom, Imre bácsi készségesen kalauzol: „Arról ismeri fel a házamat, hogy az utcában csak az enyém előtt van virágoskert.” Tényleg könnyen megtalálom.
Imre bácsi a nyári konyhában fogad, a tűzhelyen fő az ebéd, kolbászos bab készül. „Mindig legyen kétféle étel az asztalon, így szoktuk meg, igaz, ma csak bab lesz, de kolbásszal. Tíz év óta nem vágok se disznót, se kacsát, csak baromfit eszem. Pulykát is szoktam tartani, rengeteg húsa van, kolbász is készül belőle annyi, hogy újtól újig kitart.” A babba most viszont nyúlkolbász kerül, mert Imre bácsi nyulakat is nevel, vagy hatvanat. Ebédre várja a legidősebb, agglegény fiát, ahogy minden áldott nap.
„E hónap 22-én ünneplem a születésem 90. évfordulóját, most erre készülök. A családfámban nincs senki, aki ennyi évet megélt volna. Ebben a korban az ember nem tudhatja, hogy ha este lefekszik, reggel fölkel-e. A hallásom ugyan romlik, de dolgozni én mindent bírok, egész nap talpon vagyok, elég sok jószágot tartok. A határba már nemigen járok ki, szükség esetén ülök már csak a traktorra, mert a jogosítvánnyal nem akarok már bajlódni...” Imre bácsi arról beszél, kiskora óta munkára nevelték, hiszen 18 éves koráig tanyán éltek, onnan járt gyalog az iskolába, földúton tett meg naponta 12-13 km-t, ebben edződött meg. Miután 12 évesen befejezte a kötelező hat osztályt, már egyedül járt el szántani: ő annak örült, hogy az édesapja rábízta a munkát, az apja pedig annak, hogy leadhatta a munka egy részét a három lány melletti egyedüli fiúnak. Imre bácsi azóta állandóan dolgozik.
A születésnapra mintegy 30 családtag érkezését várja, köztük öt unoka és hat dédunoka lesz. „Kétszer nősültem, az első feleségem, akitől három fiam született, 51 évesen tragikus balesetben meghalt, ottmaradtam három gyerekkel, közülük kettő még iskolás volt. Rézsút által volt egy 15 évvel fiatalabb elvált asszony, vele éltünk később együtt. Higgye el, soha egy „apád, anyád, ördögfene” nem volt egyik asszonnyal sem. Mondtam, amikor összekerültünk, hogy akkor mondjál nekem egy fenét is, ha én mondok neked. Soha nem volt egyikkel sem egy haragos fél óránk sem az életben, soha. Megbecsültem őket, meg ők is engem. Én az életemben részeg nem voltam, egy cigarettát el nem szívtam. Mindig azt mondtam, a lány az anyjától tanul, a gyerek az apjától – ehhez tartottam magam.”
A veteményeskertben példás rendben sorakoznak a zöldségek és a virágok, Imre bácsi innen visz minden szombaton friss virágot a temetőbe, míg a hó le nem esik – tavasszal kezdődik a sor a tulipánnal, hólabdával, orgonával, most nyílik a törökszegfű, aztán jön a liliom, a kardvirág, végül a dália. Piacra sem jár, mert megterem itt a hagyma, a paprika, a borsó, a paradicsom, a szőlő, a csicsókával pedig két hónapig kitartja a nyulakat meg a kecskéket.
Magyarországon Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter kipróbálta, mekkora konyhakert tart el egy átlagos családot, és tapasztalata szerint az ő négytagú családját egy tizenkét négyzetméteres miniparcella kiszolgálja paradicsommal, paprikával, hagymával. Angliában vagy Franciaországban néhány négyzetméteres hobbiparcellákért is szinte közelharcot vívnak, helyenként csak sorsolás útján tudják eldönteni, ki kapja meg a lehetőséget ezeknek a kis területeknek a megművelésére. Mifelénk viszont nagyon sok a műveletlenül hagyott kert, a konyhakert hagyománya és a hozzá kapcsolódó tudás lassan elvész.
„Épp ezt akartam mondani! Engem úgy zseníroz az, hogy sokan kévébe kötik a nagy parét, és kiteszik az utcára, hogy vigyék el a szemetesek. Hát nem tudnák azt a jószággal megetetni? Föl sem ássa azt a kertet, hogy a hagyma meg a többi megteremjen, hanem megy a piacra vásárolni. Nagyon sokan nem akarnak dolgozni a kerttel. 10 300 dinár a nyugdíjam – kicsi, de én a boltban alig vásárolok, mert itt minden megterem.”
Imre bácsi ma már csak 3,5 hold földdel gazdálkodik, a többit szétosztotta a fiai között, de ő mindössze egy lovat meg egy hámot kapott az édesapjától. Úgy meséli, földet fogott föl feléből, és hat lánc föld terméséből indult el. Amikor befejezte ősszel a mezőgazdasági munkát, vonatra ült, és Belgrádba, Zágrábba, Ljubljanába utazott, feketén kereskedett azzal, ami errefelé akkoriban hiánycikk volt, a felesége közben otthon a jószágot gondozta meg a gyerekeket nevelte. Szorgos munkával sikerült elérnie, hogy az ő fiai már házat is, földet is kaptak tőle.
„A világ megfordult. A mi generációnk épített. A faluban volt legalább húsz szakma, de a szezonban az iparosok is kimentek kapálni. Abban az időben ha egy ember elment napszámba, ami napkeltétől naplementéig tartott, keresett annyit, hogy 8 kiló kenyeret tudott venni rajta. Ma már úgy szól a nóta, hogy nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás. Sokan nem akarnak dolgozni, hanem azt várják, hogy az állam adjon nekik állást. Nem adott az állam azelőtt sem, de mindenki megtalálta a maga munkáját.”
Imre bácsi a mai napig nevén nevezi a dolgokat, ő nem azt mondja, hogy gazda vagy termelő, esetleg földműves, hanem magától értetődő természetességgel mondja ezek helyett azt, hogy paraszt. Imre bácsit tehát az egyik legjobb parasztként tartották nyilván a faluban, így került sor arra is, hogy 1982 és 1986 között tartományi küldöttként politizáljon. Nem rejti véka alá: gyakorlatilag csak a szükséges létszám kedvéért volt rájuk szükség, a határozatok meghozatalakor nem számított a véleményük, de szép napidíjat és korrekt fizetést kaptak ezért a szerepvállalásért.
Imre bácsinak ma már esze ágában sincs politizálni, idejét a kecskéknek, a nyulaknak, a baromfinak és a kertnek szenteli. A nyusziból kolbász, a kecsketejből sajt, túró, tarhó, a kaktuszból elixír készül, a karfiolt, az uborkát savanyítja, a barackot dunsztolja, és lekvárt is főz. Csak akarat kell hozzá, mondja, mert az embernek csakúgy két keze van, mint az asszonynak – de mindennek meg kell adni a módját...
