Nagy Klára a legnehezebb években volt lapunk topolyai újságírója, amikor cérnaszálon függött a Magyar Szó sorsa is, és mindennaposak voltak a lehallgatások, a katonatemetések, az emberi tragédiák a szétzilált, háború sújtotta országban.
Azt, hogy egy újságíró munkája igencsak mozgalmas, és attól izgalmas, hogy mellőzi az egyhangúságot, már akkoriban láthatta a törékeny termetű egyetemista lány, amikor először lépett be a Magyar Szó szerkesztőségébe, pontosabban a nyomdába, ahol korrektorként volt alkalma megtapasztalni a szakma örömeit és buktatóit a nagy öregektől, Majtényi Mihálytól, Gál Lászlótól, Németh Istvántól és a többiektől, akikkel naponta találkozott a Forum-házban. – --Kezdeném azzal, hogy a szüleim cukrászok voltak. Már kamaszkoromban eldöntöttem, hogy én biztosan nem választok olyan szakmát, ahol szombaton, vasárnap és ünnepnapokon is dolgoznom kell. Nahát, azután ezt visszakaptam, mert végig úgy dolgoztam, hogy nem volt szabad hétvégém. 1973-ban kerültem a Magyar Szó közelébe, korrektorként a lap nyomdájába. Nagyon szerettem ott, mert remek kollektíva volt. A nyomdában mindig jó volt a hangulat. Magát a várost is nagyon szerettem, a szünidőket ugyanis ott töltöttem egy nagynénémnél. Egyetemistaként is ott éltem, utána a munkahelyem is odakötött hat évig. Családi okok miatt azonban haza kellett költöznünk Topolyára.
Ez szakítást jelentett az újsággal?
– Szerencsére nem, mert a lap mellékleteként induló, majd önállóvá váló Topolya és Környéke hetilap éppen újságírót keresett. Jelentkeztem, és nagy örömömre felvettek. Igaz, hogy újságírással addig nem foglalkoztam, de mióta az eszemet tudom, Magyar Szó volt a házban, sőt apám minden magyar nyelvű lapra előfizetett, még az eszéki Magyar Képes Újságra is. Meg hát úgy gondoltam, hogy az a hat év is jó tapasztalatgyűjtés volt, amelyet Újvidéken töltöttem a lap közvetlen közelében. Korrektorként nyolc órán át naponta Magyar Szót olvastam. Úgy éreztem tehát, hogy alkalmas leszek újságírónak a helyi lapnál.
Úgy tudom, hogy kifejezetten előny is volt mindig ebben a szakmában, ha valaki korrektori múlttal érkezett a pályára, hiszen ez az a beosztás, ahol talán még jobban bele lehet lesni az újságíró gondolataiba, mint szerkesztőként.
– Valóban sokat lehet tanulni ezen a munkahelyen. Ragad az emberre valami. De igazán csak ekkor jöttem rá, hogy mi mindenhez kell értenie az újságírónak. Először kiküldtek az egyik faluba interjút készíteni egy parasztbácsival, és mikor ő elkezdte nekem, hogy ennyi holdon ennyi mázsa búza termett, ennyi hektáron ennyi tonna, de van, nem tudom hány kapa szőleje, meg hány négyszögölt árendál... Nahát én akkor csak néztem, jegyzeteltem, de fogalmam nem volt, hogy mi mennyi. Itthon azután átmentem a szomszédba egy földműveshez, hogy diktálja már le nekem, hogy mennyi egy hold, mennyi a hektár. Úgy megtanultam, hogy rövidesen már azt is tudtam, hogy miből mennyi az átlagtermés. Így tanultam bele lassan.
Melyik terület volt a kedvenc?
– A legjobban a művelődési életről szerettem írni. Férjemmel, Nagy László szobrászművésszel sokat jártunk ki a művésztelepre, nagyon sok művészembert megismertem, sokat beszélgettem velük, meg amint említettem, Újvidéken éltem egy ideig, az egy kultúrközpont volt, és ma is az, remélem. Tehát ez a terület állt hozzám a legközelebb, de ugye, egy helyi lapnál nemigen lehet válogatni.
Hogyan lehet ennyiféle ismeretnek, ennyi információnak a birtokába jutni egy kisebb közösségben?
– Először is nyitott szemmel kell járni, meglátni olyan dolgokat, amelyeket esetleg más nem lát meg, fülelni a háttér-információkra is, ami nagyon hasznos, főleg a politikai dolgoknál. Amikor különböző fogadások, vacsorák voltak, amelyeket én nem igazán szerettem, sikerült háttér-információkat összeszedni, ezeket azután hasznosítani tudtam.
A korrektori munka, illetve később a helyi lapnál eltöltött évek tehát jó iskolának bizonyultak. Hogyan kerültél újságíróként a Magyar Szóhoz?
– 1987-ben a helyi lapnál már egy kicsit szétforgácsolódtam, mert nemcsak írtam, hanem lektoráltam, fordítottam, a nyomdába jártam, rádiózni is kellett, amit nem szerettem, úgy éreztem, hogy ideje változtatni ezen. A Magyar Szóban megjelent egy pályázat, Szabadkára kerestek újságírót. Úgy gondoltam, nincs messze, akár még azt is vállalhatom. Akkor oda nem engem vettek fel, viszont nagy meglepetésemre pár hét múlva telefonált a szerkesztő, Habram Károly, hogy kellene Topolyára egy újságíró, mert egy van, és ő nem elegendő erre a nagy terepre. Persze nagy örömmel vállaltam. Dankó Laci már akkor elment a Hét Napba, így Roncsák Alexandarral voltunk ketten. Erre az időre esett az, amikor az utolsó staféta járta az országot. Topolyán kétszer is áthaladt. Mi nem beszéltük meg a kollégával, hogy melyikünk fog tudósítani, a végén egyikünk se írta meg. No, volt másnap felháborodás. A főszerkesztő, Csorba Zoltán pénzlevonással büntetett mindkettőnket. Párttag nem voltam, így a pártbüntetés elmaradt. Később nagyon ügyeltünk arra, hogy ilyen ne forduljon elő. A következő évben azonban már nem ment a staféta.
Ma már annyiban könnyebb a munkánk, hogy számítógépet, mobiltelefont, digitális fényképezőt, diktafont használhatunk. Milyenek voltak az akkori föltételek?
– Mondhatom, nagyon szegényesek. Nekem itthon még vezetékes telefonom se volt. Egy ideig itthon írtam meg a cikkeket, és busszal küldtük a kéziratokat. Újvidéken várta a küldönc, de volt olyan is, hogy Belgrádban kötött ki az anyag. Ilyenkor újra kellett küldenünk, vagy más anyaggal helyettesíteni. Nem volt autónk se, biciklivel jártam a terepet. Nagyon emlékszem arra, hogy egy szombati napon délelőtt Zentagunarason voltam tűzoltóversenyen, délután meg meghívtak Pacsérra egy aranylakodalomba. Úgyhogy volt mit bicikliznem. Később még nehezebb dolgom volt, mert Roncsák kolléga elment, és egyedül maradtam a kishegyesi és a topolyai községre. Sokat jártam autóstoppal is, ahogy sikerült. Valahogyan azért mindig eljutottam oda, ahova kellett. Volt olyan, hogy megszavaztatták a munkásokkal, hogy bent maradhatok valamilyen gyűlésen, de volt, hogy a kerítésen keresztül beszélgettem a munkásokkal, mert nem engedtek be a gyárba. Egyszer még megvesztegetni is megpróbáltak, amikor egy igazgató gyanús ügyeit kellett volna elhallgatnom. Fényképezőgépünk nem volt, úgyhogy mindig megkértünk valakit, hogy fényképezzen. Később már kaptam vezetékes telefonvonalat. Egy irodahelyiséget is biztosítottak.
Következtek a hanyatlás évei. A Magyar Szó sorsa is bizonytalanná vált. Hogy élted meg ezeket a napokat?
– Ez a korszak nagyon nehéz volt, anyagilag is, erkölcsileg is. Nem is jelent meg mindennap a lap, csak csütörtökön meg vasárnap. Olyan témákra kellett szorítkozni, amelyek valóban nagyon érdekesek, időszerűek. Anyagilag pedig különösen nehéz időszakot éltünk. Újvidékről meg kellett várni a fizetéspapírt, a cetlit, erre azután itt, a topolyai bankban kifizették a pénzt. Két-három nap alatt olyan infláció volt, hogy teljesen elértéktelenedett a fizetés. Egy alkalommal elmentem, hogy vegyek egy csirkét, és nem tudtam megvenni, mert nem futotta rá a fizetésemből. Valahogy csak túléltük. Elmentem paprikát, kukoricát szedni, meg magyarországi piacokon eladtuk az itthon fölöslegessé vált holmit.
Jött a háború, megannyi emberi tragédia.
– Az nagyon lehangoló és szörnyű volt. Fiatal katonákat temettek, egy teljesen értelmetlen háború áldozatait. Az nagyon megviselt. Arról is írni kellett, de az volt a legnehezebb... Később pedig ráakadtam egy kishegyesi fiú naplójára. A szülők annyira a bizalmukba fogadtak, hogy átadták nekem azt. Egy egyszerű kockás füzet volt, amelyet a fiú halálakor a gránátrepesz átlyukasztott a zsebében. Zadarban szolgált a fiú. Ez a napló megjelent folytatásokban. Borzasztó idők voltak. A telefonbeszélgetéseket lehallgatta az államvédelem, és amint bármit is írtam a témáról, másnap már itt volt a küldönc a férjemnek szóló katonai behívóval. A szerkesztőség telefonját is lehallgatták, amiből adódott egy nagyon kellemetlen helyzet is, amely máig nyomaszt, bánt. Egy akkori szervezet tartott egy gyűlést, amiről én tudósítottam, és jött egy levél a szerkesztőségbe, amelyben bírálták az ülésvezetőt is, meg engem is, hogy nem voltam elég kritikus, én pedig válaszoltam is erre a levélre, és megkérdeztem a szerkesztőt, hogy ki ez az illető, hogy személyesen is találkozzak vele. Ő nekem megmondta telefonon a nevet, de a cím csak annyi volt, hogy a városrész neve, tehát nem utca, házszám, nem tudtam a nyomára bukkanni, bezzeg az állambiztonsági szervek igen. Sajnos ezt a telefonbeszélgetésből tudták meg, ráijesztettek a fiatalemberre, sőt még az írógépet is megtalálták, amelyen gépelte a levelet. Annyira ráijesztettek, hogy elmenekült külföldre, de még írt egy levelet a szerkesztőségnek, hogy vigyázzunk, mert besúgó van a köreinkben. Mind a mai napig nem tudom, kicsoda, viszont ő azt hitte, hogy a Magyar Szóban van besúgó, miközben egy telefonlehallgatás áldozata lett.
Az évek során néhányszor változott a lap arculata, új műszaki megoldásokat alkalmaznak a tördelők, a nyomda. Hozzád melyik megoldás áll a legközelebb?
– Most is jól néz ki a Magyar Szó technikailag, így megújítva, de én látok olyan hibákat, amelyeknek nem szabadna előfordulniuk, például egyazon oldalon címben ugyanaz a szó nem szerepelhet, most már ezt nem tartják be, vagy például vannak úgynevezett fattyúsorok, sokan biztosan nem tudják, mi az, tehát, hasábot fél sorral nem szabad kezdeni, előfordult olyan is, hogy ugyanazt a hírt ugyanabban a lapban három helyen olvastam. Annak idején volt olvasószerkesztő, és ilyen nem fordulhatott elő. Az akkori technikával még hajnali kiadás is volt, ami ma már nincs.
Van-e olyan történet, amelyet még esetleg megosztanál az olvasókkal?
– Történt egyszer Topolyán egy gyilkosság. Szerencsére ilyesmi elég ritkán fordul elő errefelé, de megtörtént. Egy öreg néni volt az áldozat. Délelőtt, amikor ezt meghallottam, azonnal hívtam a szerkesztőt, mondom, hogy mi történt, megyek a rendőrségre az információért. Persze várták az anyagot Újvidéken. Még szórólapokat is nyomtattak, és kirakták az újságárusok, hogy: Olvassa mai számunkban: Gyilkosság Topolyán. A rendőrség természetesen nem adott ki semmilyen adatot, elmúlt már két óra is, és már átadták a szabadkai bíróságnak az ügyet. Telefonáltam a szerkesztőnek, hogy ebből nem lesz semmi, de ő erősködött, hogy márpedig járjak utána az esetnek. Mit tehettem, elkezdtem kinyomozni, hogy mi történt. Elmentem abba az utcába, ahol a gyilkosság volt, kint ült néhány öreg nénike a sámlin. A ház előtt a rendőr posztol. Kérdezem az asszonyokat, hogy mi történt itt. Hát megölték a Mári nénit. Milyen Mári nénit? – kérdeztem, akkor mondtak egy csúfnevet, erre én azt válaszoltam, hogy így nem ismerem, no akkor lassan megtudtam néhány dolgot. Kiderült, hogy az egyikük reggel behívta kávéra a rendőrt, és jól kifaggatta. Úgyhogy még részleteket is tudtak az esetről. Már a tettes is megvan, aki nemrég szabadult a börtönből. Mondtam nekik, jól van, most már megyek, mert várnak otthon is, erre azt válaszolták: Nem baj aranyoskám, majd benne lesz biztos holnap az újságban. Csak azt nem tudták, hogy ezt valakinek meg is kell írni, hogy benne legyen az újságban. Végül is benne volt, az, amit tőlük tudtam meg.
Említetted, hogy a nyomdában nagyon jó volt a kollektíva. Milyen volt a Magyar Szóban?
– Elmondhatom, hogy itt is nagyon jó volt. Amikor nyugdíjba mentem, a kollégáktól életműdíjat kaptam, ami igazán nagyon jól esett. Emlékszem, egyszer egy zentai találkozón Kubát János főszerkesztő azt mondta, hogy én mindenkiről mindent tudni akarok, ha elhagyta a szeretője, azt is, ha valakinek valami baja van, azt is, hogy tudjunk egymáson segíteni. Sajnos az utóbbi években már ezt a hozzáállást hiányoltam. Úgy érzem, ez a hangulat mára már kiveszett a szerkesztőségből.
Nőként, anyaként milyen volt összehangolni a munkát a családi tennivalókkal?
– Nem volt mindig könnyű, sokat besegített a férjem is meg a nagymamák, de valahogyan mindig meg tudtuk oldani a problémákat, a sok nehézség ellenére sok szép élményben is részem volt ezen a pályán, és ha újra kezdeném, ismét ezt választanám.
