Megrendülten nézem a híradókban a szíriai menekülteket, akik ezrével hagyják el hazájukat a polgárháború miatt. Sátrakban élnek. Sátorvárosban. A nemzetközi segélyeknek köszönhetően valamicske élelmet is kapnak. Szívszorító, mégis most a menekültek világnapján azok jutnak eszembe, akikkel itt Szabadkán, a szeméttelepen találkoztam. Amikor szemtől szembe találkozunk a nyomorral, az emberi kiszolgáltatottsággal, az sokkal mélyebb nyomot hagy bennünk, mint a menekülttáborokról vagy tengerbe fulladt menekülőkről szóló képek.
Fotó: Diósi Árpád
2011 tavaszán jelentek meg a keleti országokból érkező első menekültek a szabadkai szeméttelep mellett. Előbb csak 40-50 fiatalember kószált a bozótosban, nyárra azonban már 250-en is voltak. Legtöbben Afganisztánból, Pakisztánból, Líbiából, Szíriából jöttek, de találkoztam marokkói meg indiai menekülőkkel is. Szikrázó napsütés volt, amikor először láttam őket. Kezdetben bizalmatlanok voltak, majd később mesélni kezdtek a sorsukról. Már aki valamicskét is gügyögött angolul.
Valamennyien azt bizonygatták, hogy nem terroristák, ők csak dolgozni akarnak az Európai Unió területén. Otthon ropognak a fegyverek, nyomor és éhínség van. Találkoztam egy fiúval, aki már nyolc éve úton volt. Néhány szót beszélt szerbül is, de amikor kiderült, hogy magyarok vagyunk, magyarul is próbálkozott. Afganisztánból kelt útra, és a börtönökben tanulta meg a nyelveket, illetve azokból valamennyit. Nem akart visszatérni hazájába, inkább vállalta a megpróbáltatásokat. Egy másik fiú (25–30 éves lehetett) a lábát mutatta: nyolc golyónyom vagy repesz okozta forradás volt a lábán. Azt mesélte, a talibánok megölték a szüleit, testvéreit. Ő nem akart háborúban élni. Itt se jó, mondja, mert itt is emberhez méltatlan körülmények között élnek. De ő reménykedik.
Hiába kértem őket, vezessenek el a sátraikhoz, bizalmatlanok voltak. Két éven keresztül szinte minden hónapban megfordultam a szeméttelepen. Ismerősre csak ritkán akadtam. Mindig jöttek újak. Akikkel megismerkedtünk, azok már nem voltak ott. Sokan már hónapok óta itt éltek, mások épphogy csak megérkeztek. Noha nem engedtek búvóhelyük közelébe, meséjükből lassan kiderült, hogyan is élnek: a közeli temetőben mosakodnak, és a sírokon szárítják ruháikat. A szabadkai közvélemény fellázadt, és elzárták a vizet a temetőben.
Bejártak a szeméttelep melletti házakba. Beszélni ugyan nem tudtak a helybeliekkel, de elmutogatták, hogy ivóvízre van szükségük, meg a telefonjukat szeretnék feltölteni. Miután kiderült, hogy Rúzsó néniék békés emberek, nem sokkal később már kérdezés nélkül kicsavarták a villanyégőket, kibontották a falban lévő vezetékeket, és használták az áramot. Az istállóban lévő tehén pedig egyszer csak nem adott tejet. Kiderült, hogy a jövevények fejik meg az állatot, és viszik el a tejet, mielőtt még eljönne a fejés rendes ideje. A fóliasátrakból leszedték a paradicsomot meg a paprikát, a közeli kukoricából letörték a gyenge csöveket és megsütötték. Sokan voltak, és éheztek. A városszéli lakók egyre türelmetlenebbek lettek, de ha valamelyikük bekopogott hozzájuk, hogy adjanak neki fájdalomcsillapítót vagy kenyeret, mert nagyon éhes, többnyire segítettek rajtuk.
2011 végén és a következő év elején nagyon hideg tél volt. A hideg beálltával már nem találtam őket a tisztáson. A téglagyár mögött próbáltuk meg kollégámmal felkutatni őket. Papírsátrakat építettek vastag kartonokból meg a szeméttelepről hozott fóliadarabokból. Belül használt ruhák, takarók voltak. Tüzet gyújtottak, és a sátor előtt melegedtek. Vékony kabátokban, mezítlábas tornacipőben álltak lila, remegő szájjal a tűz körül. Már nem bánták, hogy jönnek az újságírók. Meggyötörtek, betegek és éhesek voltak.
A szeméttelepről összeszedett lábasban havat olvasztottak, a felforralt vizet itták. Tisztálkodni nem volt lehetőségük, így csakhamar sorra rühesek lettek. Volt, akinek fekélyek borították a testét. A Baptista Szeretetszolgálat vajdasági vezetője, Nyúl Zolán lelkész hónapokig vitte a rászorulóknak az élelmet, a gyógyszert. Ő volt az, aki megpróbált orvosi segítséget kérni az országban illegálisan tartózkodóknak. Az orvosok nem voltak hajlandóak ellátni őket. Sem az állami, sem a magánrendelőkben, ahol próbálkoztak.
A hidegtől reszkető fiatalemberek arról meséltek az újságíróknak, hogy a rendőrség folyton zaklatja őket. Időnként kijöttek a szeméttelep mellé, és razziáztak. Ötven eurót kértek tőlük, ha nem adtak, akkor azzal fenyegették meg őket, hogy visszatoloncolják őket Macedóniába.
Egyik reggel hiába kerestük a papírsátrakat és a bennük lakókat, csak üszkös faágakat láttunk. Miután észrevettek bennünket a hatalmas területen bujkáló férfiak, sorra jöttek elénk, mert látták, tele a kezünk kenyérrel, lekvárral, tejjel, gyümölccsel... Előző éjjel a rendőrség felperzselte a kartonsátrakat. Mindenük elégett: a takarók, a ruhák, a félretett kenyér, panaszolták. A folyamatos rendőri zaklatás célja az volt, hogy tűnjenek el Szabadkáról. Hogy hova mennek, az senkit sem érdekelt, csak itt ne legyenek.
Börtönbe nem zárhatták őket, mert a börtöneink túlzsúfoltak. A menekültáradat kezdetén a börtönigazgatók nem hivatalosan arra kérték a bíróságot, hogy az elfogott határsértőket ne 3–15 napra ítéljék el, mint amit a törvény előír, hanem legfeljebb 4-5 napra, mert hamarabb szabadulhatnak, és kell a hely. A magyar–szerb határon elfogott határsértőket ugyanis mind visszatoloncolták Szerbiába. Amikor kiengedték őket a börtönből, kaptak egy papírt, miszerint három napon belül el kell hagyniuk az országot. Ám amikor kiléptek a börtönkapun, senki sem törődött velük. Előbb-utóbb újfent a szeméttelep melletti bozótosban kötöttek ki, amelyet egymás között csak dzsungelnek hívtak.
Többen azt mesélték, elegük van az éhezésből, a zaklatásból, abból, hogy úgy élnek, mint az állatok. Mennének már vissza, de nincs pénzük. Az embercsempészeknek több ezer eurót vagy dollárt kifizettek, hogy eddig eljussanak. És innen nincs tovább. A magyar határon szinte lehetetlen átjutni.
2012 januárjában már elviselhetetlen hideg volt. A sajtó egyre többet írt a dzsungelben éhező és vacogó menekültekről. Az állam kénytelen volt valamit tenni, nehogy ott fagyjanak meg az erdőben a kitaszítottak. Kéthetes rendkívüli hideg után egy este a Vöröskereszt önkéntesei megkeresték a bujkáló menekülteket, és bevitték őket a palicsi Fontana vendéglő használaton kívüli épületébe. Ott is hideg volt, de legalább fedél volt a fejük felett, meg kaptak meleg ebédet. Megfürödhettek, és tiszta ruhát kaptak. Amikor enyhült az idő, autóbuszokba rakták, és levitték a macedón határra azokat, akiket csak össze tudtak fogdosni. Csakhogy Macedóniába nem toloncolhatták őket vissza, mert a két ország között nincs toloncegyezmény. A menekülteknek meg nincs semmilyen dokumentumuk.
Ezt követően már csak 70-80 bevándorlóval találkoztunk a dzsungelben. De nem kell azt hinni, hogy megszűnt a menekültáradat. Jönnek azóta is. Most is itt vannak: a Mérges, Tavankút és Horgos környéki tanyákon bujkálnak, és várják, hogy valaki átjuttassa őket az unió területére. Több embercsempészbanda lebukott már, de a bevándorlók ezrei indultak meg keletről nyugat felé. Sokan közülük éppen itt, Vajdaságon keresztül próbálnak bejutni az Európai Unió területére. Az illegális határátlépési próbálkozás folyamatos.
Az Amnesty International szerint a különböző okokból vándorolni kényszerülők száma 214 millió, és hatalmas azoknak a migránsoknak száma is, akik sem hazájukban, sem a befogadó ország részéről semmiféle védelemben nem részesülnek. Évek óta a legtöbb menekülő Pakisztánból indul el, és a legtöbben a fejlődő országokban keresnek menedéket.
Az Európai Unió hozzáállása a menekültekhez leginkább a kitaszítással jellemezhető. Amikor Magyarország déli határán egyre több illegális határátlépő jelent meg, az EU azzal segített a külső schengeni határt őrző Magyarországnak, hogy Ausztriából határrendészeket és felszerelést küldött, hogy hermetikusan lezárják a uniót a menekülők elől.
2013 júniusában az Európai Parlament elfogadta a közös európai menekültügyi rendszer négy jogszabályból álló csomagját. Ennek célja, hogy minden tagországban azonos bánásmódban részesüljenek a bevándorlók. Egyebek között ennek része az a rendelet is, mely szerint az illegális migránsok minden ok nélkül nem zárhatók be. Ennek a törvénycsomagnak a gyakorlati alkalmazása tagállamonként 2015-ben várható. Talán a kirekesztés és az érzéketlenség helyébe ezáltal majd a megértés és befogadás lép.
