Szegedi Mária orvos akart lenni. Zágrábba fel is vették az egyetemre, de szerelme, Szegedi Jenő, a Magyar Szó újságírója, kétségbeesve kérdezgette, mi lesz vele, ha az imádott hölgy olyan távol lesz tőle. Ekkor a fiatal lány úgy döntött, marad, és rövidesen ő is a Magyar Szó újságírója lett. Történik mindez 1949-ben. Szegedi Mária most 85 évesen, nyugalmazott újságíróként Budapesten él.
Hogyan indult a pályád, egyáltalán hogyan kerültél a laphoz?
– 1949 júliusában, azaz éppen 65 évvel ezelőtt kezdtem. Emlékszem, hogy Szabadkáról lekísért engem Újvidékre a szabadkai szerkesztő. S leszálltunk a villamosról – akkor még volt villamos Újvidéken –, s találkoztunk Gál Lászlóval, meg Sulhóf Józseffel, és ők segítettek vinni a holmimat. Gál Laci cipelte a paplanomat, Jóska meg a táskámat. Próbaidőre vettek fel, és meg kellett járnom a fiatal munkatársakra kirótt kötelező munkaköröket. Így először a politikai jellegű kéziratokat hordtam a tartományi pártvezetőkhöz cenzúrára. Ez hozzávetőlegesen két hétig tartott, majd átkerültem a nyomdába. Akkor még minden újságírónak tudnia kellett, hogyan készül az újság, a szedés, a tördelés meg a nyomtatás is. Ezt követően korrektorként kellett dolgoznom. Ez körülbelül összesen egy hónapig tartott. Amikor ezt végigcsináltam, Sulhóf Jóska azt mondta: „ Na akkor holnap elmész a vonatállomásra, mert összeeresztenek két mozdonyt, egy amerikait meg egy Ganzot, hogy megnézzék, melyik az erősebb.” Én ezt nem akartam elhinni, de nem mertem mondani. Másnap kimentem a vonatállomásra, megálltam a kijáratnál, és egy fél óráig nézelődtem. Én vasutas unoka vagyok, tudtam, hogy műszaki emberek ilyent nem csinálhatnak, ekkora kárt nem okozhatnak szándékosan. Visszamentem a szerkesztőségbe, és ott nagyon nagy csend fogadott. Megkérdezte Sulhóf, hogy megcsinálták-e. Én azt válaszoltam, meg. Na, akkor ülj le, és írd meg, mondta. Nekiláttam, és arról írtam, hogy ebben a háború utáni nehéz években, amikor olyan nehéz élelmiszerhez jutni, a környező falvak asszonyai szállítják a húst meg a zöldségfélét a városba, hogy nekünk is legyen mit enni. Igaz, hogy drágán megfizettek érte a városiak, de valakik ezt megtermelték.
Ez az írás körülbelül egy flekknyi lehetett. Sulhóf elolvasta, felemelte a fejét, és ezt mondta: „Gratulálok, kiskomám, felvettünk”.
Nem sokáig voltál Magyar Szó-s.
– Sajnos nem. Rehák László volt akkor a főszerkesztő, amikor férjemmel, Szegedi Jenővel összeházasodtunk. A főszerkesztő lehívatott az irodájába, és azt mondta: a szabályzat tiltja, hogy házaspárok dolgozzanak a lapnál, ezért engem áthelyeznek az éppen megalakuló Újvidéki Rádióba. Aztán, amikor 1954-ben megszületett az első gyermekem, akkor költözött át a Hét Nap szerkesztősége Újvidékről Szabadkára. Nagy Ferenc toborzott újságírókat, és bennünket is biztatott, hogy költözzünk Szabadkára. Kaptunk lakást, így hát átköltöztünk. 17 évig a Hét Napnál dolgoztam, utána pedig a Szabadkai Rádióban. De a pályám kezdetén meg a végén a Magyar Szónál voltam. Nyugdíjasként ugyanis akkreditált macedóniai tudósító voltam.
Térjünk vissza azonban a kezdetekhez. Én úgy tudom, hogy nem sok nő volt akkoriban a szerkesztőségben. Hogyan érezted magad a sok férfi között?
– A már említett Sulhóf mellett ott volt Vébel Lajos, Thurzó Lajossal egy szobában dolgoztam (ő boronált össze a későbbi férjemmel), Gál László, Majtényi Mihály, Steinitz Tibor, Kolozsi Tibor és mások. Nő rajtam kívül csak Papp Zsóka meg a titkárnő volt. Még a korrektorok is férfiak voltak, de nem érzetem magam rosszul, mert ezek a nagy írók, újságírók mind kedvesek voltak hozzám, és tanítottak. Szakmailag kiképeztek. Nagyon nagy szeretettel, és körültekintően tanítgattak. Olyan szeretettel fogadtak, hogy el sem tudom mondani. Mindig adtak feladatot, átnézték a kézirataimat, és először megtanítottak röviden írni. Később kiderült, hogy jól tudok szerbül, akkor már fordítottam is. Valaki mindig odajött hozzám – nyilván ők is érezték, hogy nem lehet könnyű egy fiatal lánynak ennyi férfi között dolgozni –, és érdeklődött, hogy haladok, éppen min dolgozom. Én úgy érzetem, kollégaként fogadnak el. S nem csak ilyen módon viselték gondomat. Abban az időben – meg szerintem most is – rendkívül fontos volt az újságíró megjelenése. Engem elvittek a diplomáciai raktárba, és felöltöztettek, hogy legyen szép ruhám, vegyek cipőt. A fizetésemből nem futotta volna. Ha pedig megtudták, hogy nem utazom a hétvégén haza Szabadkára, a szüleimhez, akkor meghívtak ebédre. Voltam a Majtényiéknál ebéden, a Thurzóéknál..., inkább baráti viszonyok voltak a szerkesztőségben, semmint kollegiálisak.
A háború utáni évekről beszélünk, nem lehetett egyszerű újságírónak lenni ebben az időben.
– Erős politikai szabályok voltak, hiszen a Tájékoztató Iroda éveiről van szó. Ott volt a Sauer Laci, a főzsandár, aki mindenről gondoskodott. Csak politikailag megfelelő újságírók írhattak bizonyos témákról. Én nem voltam az. Nagyon ügyeltek arra, hogy kinek a neve áll a politikai cikkek alatt. Hiába találtam valami jó témát, azt mondták, hogy azt nem neked kell megírni. Inkább társadalmi kérdésekkel foglalkoztam.
Hogyan kerültél Macedóniába?
– 1992-ben meghalt a férjem. El kellett hagynom a lakásunkat, a várost – egyszerűen nem volt maradásom abban a lakásban ahol ketten éltünk. Elmentem Szkopjéba, de közben láttam, hogy mi jelenik meg a Magyar Szóban erről az éppen önállósodott országról. Felhívtam J. Garai Bélát, hogy nagyon sok a pontatlanság. Erre a szerkesztő azt mondta, akkor írd meg te az igazságot. Így kezdődött. Faxon adtam le az anyagaimat, és 3-4 írás után hazarendeltek, hogy kapok akkreditációt, és legyek a Magyar Szó macedóniai tudósítója.
Nagyon bátor tudósításokat és exkluzív híreket küldtél Macedóniából.
– Szkopjéban megismerkedtem egy ’56-os menekült család gyermekével, aki NATO-tiszt volt a macedón fővárosban, majd a magyar katonatiszt révén több NATO-tiszttel is. Nagyon jó kapcsolatot építettem ki velük. Hadititkot nem árultak el, de sok olyan dogot megtudtam tőlük, amit mások nem, vagy csak sokkal később. Én írtam meg elsőként az egész Balkánon, hogy 44 000 NATO-katona lesz Macedóniában azért, hogy levezényeljék a fegyvernyugvást. Megírtam a bombázás programját is, mert azt is megtudtam. Ratko Mladić volt a jugoszláv tagköztársaság helyőrségi parancsnoka. Az igaz, hogy egy csepp vér sem folyt, úgy vonult ki a JNH Macedóniából, de minden kaszárnyát tönkretettek. Kicsupálták a falakból a vezetékeket, leszaggatták a kilincseket, összeverték a fürdőszobákat, betörték az ablakokat. Ezt is megírtam. Mielőtt megérkeztek Macedóniába az első amerikai katonák, a laktanyákat kellett rendbe tenni. Amikor pedig jönni kezdtek, és a szkopjei, szinte zsebkendőnyi repülőtérre kezdtek leszállni a hatalmas Herkules gépek, akkor beszereztem a katonai szótárakat, hogy tudjam, melyik fegyver micsoda, vagy egyáltalán melyik kifejezés mit fed. Felkészültem mindig a tudósításaimra. Megtudtam például, hogy milyen teherbírásúak a katonai repülőgépek. Három kamion befért egy ilyen repülőgépbe. Azt is elmondták nekem, hogy füves területen is képes leszállni, mert 18 kereke van. Én persze mindezt megírtam. És kaptam Vajdaságból az olvasói leveleket, a gratulációkat, hogy nem is gondolták, hogy én ilyen sokoldalú vagyok. Voltak ott Macedóniában szerb újságírók is, de azok természetesen más hangon írtak az ottani eseményekről. Hét évig voltam a Magyar Szó macedóniai tudósítója.
Abban az időben a hatalom egy külön szótárt adott a szerkesztőségeknek, mely szerint csak agresszornak volt szabad nevezni a NATO-csapatokat, és ehhez hasonló kifejezéseket kellett használni. A Magyar Szó nem állt be ebbe a sorba, és igyekezett bátran tudósítani a háborús helyzetről is, meg a bombázásokról is. Neked volt-e valaha valamilyen kellemetlenséged amiatt, amit megírtál?
– Mivel tudtam a bombázások programjáról, hazajöttem Szabadkára, hogy összecsomagoljak még néhány holmit. Tudtam, hogy később nem fogok tudni közlekedni, mert a vasutat is bombázni fogják, a fővárost is. Nem tudtam visszamenni Macedóniába, mert megkezdődött a bombázás. Nos ekkor Szabadkán minden este 10 órakor ismeretlen telefonálók felhívtak a lakásomon. A következő szöveg hangzott el minden este, 10 napon keresztül: „Te ócska magyar kurva, te hazaáruló, lógni fogsz!” Akkor már megöltek egy külföldi újságírót, és Ćuruviját is kivégezték. A naponta ismétlődő hívások oda vezettek, hogy szívinfarktust kaptam. Nagyon beteg lettem, és hála a magyarországi barátaimnak, átvittek Magyarországra, és ott gyógykezeltek.
Milyen volt újságírónak lenni, számodra ez szép, izgalmas munka?
– Ha újra kellene, lehetne kezdeni, újra ezt a hivatást választanám. Mindazzal együtt, hogy egy újságíró számára nincs se ünnepnap, se szombat, se vasárnap. Én egész életemben ezt csináltam, soha semmi mással nem foglalkoztam. Minden nehézségével együtt izgalmas és szép munka. Nem könnyű, egyáltalán nem volt soha sem könnyű újságírónak lenni. Ma sem az.
Hetvenéves a Magyar Szó. Az elődök és nyilván a mi munkánk is része a lap történetének. A hét évtized alatt túlélt ez a lap politikai nyomásgyakorlást, gazdasági válságot..., mégis fennmaradt.
– A Magyar Szónak a vajdasági magyarság életében rendkívül fontos szerepe volt és van még ma is. Nem tartom puszta szólamnak azt, hogy összetartó ereje volt, úgy gondolom, hogy igenis segített a magyar embereknek a magyarságuk megőrzésében, ahogyan a magyar iskolák is, úgy a magyar nyelvű újság is fontos volt, még akkor is, amikor csak nagyon keveset lehetett írni a magyar dolgokról.
Ennyi tapasztalat birtokában mi üzensz a Magyar Szó mostani újságíróinak?
– Azt tudom tanácsolni, hogy tartsák be az újságírás szabályait, és mindig az igazat, csakis az igazat írják le. Nézzenek az események mögé, ássák bele magukat az adott témába, és fedezzék fel az események mozgatórugóit. Legyenek felkészültek, és fogalmazzanak tisztán, érthetően, pontosan.
