Emlékszem, Bozsóki Ernő nem bejött a szerkesztőségbe, hanem nap mint nap ünnepélyesen bevonult. Amint feltűnt a hatalmas deszk ajtajában, legalább négyen-öten kiabálni kezdtek: Itt az Ernő, megjött az Ernő. Szerettük valamennyien, vidámságát, humorát, és persze tiszteltük szakmai jártasságát, mindig naprakész tájékozottságát. Deszkfőnökként nem csak irányította a szerkesztőségi munkát, de azt is megengedte, hogy panaszkodjunk neki. Nem kiabált, vagy ha mégis, akkor annak előbb-utóbb nevetés lett a vége, pedig komolyan gondolta, amit mondott: pontos és gyors munkát várt el mindenkitől: gépírónőtől, fordítótól, tördelőtől, újságírótól egyaránt.
Mikor kerültél a Magyar Szóhoz? Szándékos döntés volt, vagy ide sodort az élet?
– Ennek elég érdekes története van: amikor 1958-ban befejeztem a zombori gimnáziumot, szerettem volna folytatni tanulmányaimat, de családunk anyagi helyzete miatt ez ösztöndíj nélkül nem volt lehetséges. Ám rám mosolygott a szerencse. Édesapám abban az időben rendszeresen járatta a Magyar Szót, és vasárnaponként személyesen vette át a szerkesztőség kirendeltségében. A lap akkori tudósítója, Vlah János elmondta neki, hogy nála járt Lúkó András főszerkesztő-helyettes és közölte vele, hogy középiskolát végzett diákokat keres, akik ösztöndíjat kapnának és az egyetem elvégzése után újságírói pályára léphetnek. A gimiben nagyszerű magyartanárnőnk volt, sokat tanultunk tőle, emellett úgy éreztem, van íráskészségem, leutaztam hát Újvidékre, és jelentkeztem a szerkesztőségben. A lap káderfelelőse, Girizd László vett bennünket kezelésbe, meghatározott program szerint foglalkoztatott valamennyiünket. Minden reggel elemeztük az aznapi újságot, különböző feladatokat kaptunk, mindenféle műfajban kellett bemutatkoznunk. Volt olyan nap, amikor befutott újságírókkal mentünk „terepre”, tőlük tanultuk a szakmát, az újságírás fortélyait. Ez így zajlott két hétig. Nekem első naptól kezdve megtetszett a tollforgatás, s amikor hazamentem, nagyon izgultam, hogy felvegyenek, mert nagy volt a konkurencia, a jelentkezők között sok volt a sportoló (Korpa Béci, Polyvás Jóska, több más focista...), és úgy hallottuk, hogy ők előnyben részesülnek. Egy nap levél érkezett a szerkesztőségtől, amelyben Girizd László értesített, hogy megkaptam az ösztöndíjat, utazzak le, hogy aláírjam a szerződést. Madarat lehetett volna fogatni velem. Beiratkoztam az agrártudományi egyetemre. Amikor befejeztem, mint minden kezdő újságíró, az Újvidéki rovaton rajtoltam, kiváló szerkesztőmtől, Szavics Györgytől sajátítottam el a szakma tudnivalóit.
A lap elmúlt 70 évében legendás korszaknak számít a Magyar Szó 60-as 70-es évekbeli fénykora. Hogy festett a szerkesztőségi munka? Hányan voltatok, honnan szereztétek a híreket, hova lehetett elutazni?
– A 60-as, 70-es években a szerkesztőség olyan volt, mint egy nagy család. Sok-sok nagynevű kollégával lehettünk együtt, akik mindig segítettek nekünk, kezdőknek. Hadd említsek meg néhányat közülük: Gál László, Bogdánfi Sándor, Ács Károly és Ács József, Bodrits István, Kollin Jóska bácsi, Vukovics Géza (Cagi), Kek Zsigmond, Brezsán Gyula, Fehér Ferenc, Vébel Lajos, Árok Ferenc, Laták István, Kopeczky László, Kaupert Pál... Abban az időben az újvidéki szerkesztőségben több mint százan dolgoztak, mindenütt voltak vidéki tudósítóink, tiszteletdíjas munkatársaink. A lapban tömérdek eredeti írás jelent meg, továbbá a Tanjug hírügynökség hazai és külföldi jelentései. Újságíróink minden fontos eseményről a helyszínről tudósítottak, mindenhova el lehetett utazni. Volt olyan időszak, amikor a Magyar Szó példányszáma a százezer körül alakult. Az volt a szokás, hogy minden este a szerkesztőség klubjában vártuk a másnapi újság első számainak kinyomtatását, elejétől a végéig átböngésztük a lapot, s ha hibát találtunk, szóltunk az ugyancsak jelen levő főszerkesztőnek, aki szükség szerint intézkedett, az ügyeletes gépmesterrel kivésette az ólomlemezen levő bakit.
Évekig deszkfőnök voltál. Az a szerkesztő, aki irányítja a lapot és felel a napi munkáért. Visszatekintve ezekre az évekre, emlékszel-e olyan bakira, ami miatt kifejezetten nagy volt a felháborodás?
– Az idő múltával fokozatosan kerültem feljebb a szamárlétrán. Huzamosabb ideig Tanjug-fordítóként dolgoztam, s emellett a Kommunista pártlap Magyar Szó-s mellékletének szövegeit is fordítottam. Ez jó tiszteletdíjas meló volt. Nagy előrelépés és megtiszteltetés volt számomra, amikor a főszerkesztő kinevezett deszkfőnöknek. Több mint 10 évig voltam ezen a poszton. Nem volt könnyű munka, a rangsorban ez a harmadik munkahely a szerkesztőségben. Persze, a lapkészítés folyamatában mindig előfordulnak bakik, sajtóhibák. Pályafutásom során, kezdő koromban nagyon szégyelltem magam, mert az egyik újvidéki üzlet árucikkeinek bemutatásáról szóló tudósításomban az akkor kuriózumnak számító Radeberg sör helyett Rátgéber ismert újvidéki kosárlabdaedző nevét írtam le, s ez így jelent meg az újságban. Az akkori idők legnagyobb blamázsa azonban a vasárnapi első oldalas vezércikkben látott napvilágot, ahol a Tito marsallról közölt szövegben a hadvezér titulus helyett a vadvezér szó éktelenkedett. Jó ideig tartott a nyomozás, hogy ez miként történhetett meg.
A Magyar Szó úgynevezett újságíró-iskolája az Újvidéki rovat volt. Amikor én oda kerültem, te voltál a mentorom. A tapasztalt szerkesztő dolga volt felmérni, hogy a jelöltnek helye van-e a szakmában vagy sem? Hogy nézett ki 30–40 évvel ezelőtt az újságíró-felvétel? Miből láttad, hogy lesz valakiből újságíró vagy sem?
– Mint említettem, én is az Újvidéki rovaton kezdtem, és jóval később értem el, hogy foglalkozhattam a fiatalokkal. Akkor már kijelölt bizottság döntötte el, hogy a kiírt pályázatra jelentkezők közül kit veszünk fel. Mindannyian egy év gyakornoki időt töltöttek a szerkesztőségben, s azután ugyancsak bizottság határozta meg a további sorsukat. Tehát a tapasztalt újságíró, szerkesztő szakmai véleménye számított a legtöbbet.
Amikor még a Magyar Szó szerkesztősége egy helyen, az újvidéki Forum házban volt, a deszk hangyabolyra hasonlított. Gyakran mondogattuk valamennyien, ha valamilyen dilemmánk akadt, vagy nem voltunk biztosak a dolgunkban: „Ernő, szükség van az országos eszedre!” Egy deszkfőnöknek mindent tudnia kellett. Hogyan tájékozódtál? Más volt akkor a világ.
– Valóban sokféle tudás kellett a munkám végzéséhez. Számomra akkor a telexen érkező információk mellett a tévé nyújtotta a legnagyobb segítséget, mert a különböző csatornákon gyorsan értesülhettem mindenről. Éjjelente a szarajevói Jutelen néztem például a Sky News és a CNN angol nyelvű adásait. Egyik kolléganőnk, Serer Lenke meg is jegyezte, hogy nekem tévéműveltségem van. Arra már nem emlékszem, hogyan született meg a mondás, hogy szükség van az „országos eszemre”, de tény, hogy munkatársaim többször éltek vele. Akkor tényleg más volt a világ, nem volt internet, okostelefon...
Többféle szerkesztőségi beosztásban is dolgoztál. A szakmában úgy tartják a deszkfőnöki munka felőrli az embert. Állandó nyomás alatt él a szerkesztőség első embere. Te hogyan élted meg ezt a munkát?
– Emlékezetes marad számomra, amikor jó ideig az Újvidéki rovat szerkesztője voltam. Öröm volt a fiatalokkal dolgozni, tanítani, okosítani, képezni őket. Többször sikerült jó kis csapatot létrehozni. A deszkfőnöki munka tényleg megerőltető, idegölő és nagy koncentrálást követel. Előfordult például az akkori, napokig tartó országos pártkongresszus idején, hogy naponta 10 oldalt is be kellett szerkesztenem. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. De tovább kellett lépni. Azt, amit az újságírásban elértem, a munkámnak köszönhetem. Soha nem kaptam érte semmilyen elismerést, kitüntetést. Sohasem felejtem el, hogy 30 évi munkám „jutalmaként” – mivel nehéz, inflációs időket éltünk – 10 márkának megfelelő dinárösszeget kaptam, de az átvételéhez bankszámlát kellett nyitnom. Mikor megvolt a pénz, a feleségemmel eldöntöttük, hogy a nagy esemény megünnepléséhez veszünk egy üveg bort. Nem lehetett! Nem futotta a pénzből. Meg kellett elégednünk 4 kocka főzőmargarinnal!
A szerkesztőséget egy ajtó választotta el a nyomdától. Milyen kapcsolatod volt a nyomdászokkal? Nekem úgy tűnik, mintha abban az időben egy csapat lettünk volna, újságírók, szerkesztők, mettőrök, tördelők...
– A nyomdászokkal mindig kitűnően együttműködtem. Amikor befejeződött a szerkesztőségi munka, lementem hozzájuk, és megvártam az oldalak betördelését. Sokszor előfordult, hogy a szövegeket meg kellett „húzni”, hogy beférjenek az oldalba. Az ólomból kiöntött sorok mást nem tettek lehetővé. Ilyen probléma ma már nem fordul elő. A nyomdászok minden nyáron bulit rendeztek az újvidéki Horgász-szigeten. A szerkesztőség több tagját is megvendégelték. Nagyszerűen éreztük magunkat, volt finom paprikás, itóka, éneklés, mulatozás.
Most mit csinálsz, hogyan élsz? El sem tudom képzelni, hogy a napi hajtás után ma békésen éled nyugdíjas napjaidat.
– Tizenöt éve vonultam nyugdíjba. Munkásságom utolsó éveiben mi, újságírók már meglehetősen rosszul kerestünk, pótmunkával kellett a fizetést kiegészíteni. Feleségem, Burány Márta is a Magyar Szóban dolgozott lektorként. Mindennel próbálkoztunk: faluról tejet, túrót, tojást árultunk, valamint Amway- és California-termékeket. Végül úgy gondoltuk, miért ne csinálnánk azt, amihez a legjobban értünk: adjunk ki újságot! 1998 nyarán megszületett a Varázsfazék nevű gasztronómiai magazin első száma, amely térségünkben egyedülálló módon párhuzamosan szerb nyelven is megjelent. Később anyagi okok miatt a magyar nyelvű kiadást le kellett állítanunk. Szerbül a mai napig megjelenik, ezért nem unatkozom: én tartom a kapcsolatot a nyomdával, a terjesztőkkel, a könyvelőkkel, intézem a bankügyeket.
Persze, a Magyar Szótól lélekben soha nem tudok elszakadni, még most is álmodom, hogy lapzárta van, de nincs elég anyagom.
