A kispiaci Vörös Gábor, bár gyerekkora óta vonzotta a hajózás, és szeretett volna világot látni, csak a harmincas évei elején szerződhetett le egy amerikai hajózási vállalathoz. Óceánjárón pincérként immár a negyedik féléves szerződését tölti. Bejárta az összes kontinenst, fejleszti nyelvtudását, apránként jut előbbre a szamárlétrán, és arra gyűjtöget, hogy néhány év múlva idehaza alapíthasson családot.
A mosolygós fiatalember csillogó szemmel mesél az utóbbi négy évéről. Szabadságának, vagy ahogy ő nevezi, pihenőidejének utolsó napjait tölti idehaza. Ilyenkor szívesen járja sorra a környéken kedvenc helyeit, kiruccanásokat tesz a barátaival. Lazít a hamarosan kezdődő munka előtt. Kellemes kávézóban beszélgetünk, a háttérben ex-YU zene szól, a pincérlány unottan halkítja le, hogy fel tudjam venni a beszélgetést. Kedves, itthon-feeling ez így, jegyzi meg beszélgetőtársam, és látszik: élvezi, hogy itt őt szolgálják ki, és hogy megengedheti magának ezt a fizetővendéges lezserséget.
– Régóta szerettem volna „hajóra kerülni”, de csak 2011-ben alakultak úgy a dolgaim, hogy úgy tűnt: belevághatok. Beiratkoztam egy nyolc hónapos angol kurzusra, közben elszegődtem egy környékbeli étterembe pincérnek, hogy kicsit szokjam a szakmát, hisz nem volt vendéglátós képzettségem, abban viszont biztos voltam, hogy hajópincérként szeretnék munkába állni – eleveníti fel a kezdeteket Gábor, majd azt is elmeséli, hogy jól jött mindkét gyorstalpaló, hiszen sikeresen átment a választott hajós cég budapesti kirendeltségének válogatóján. Minden munkavállalói kívánalomnak megfelelt: büntetlen előélet, angol nyelvtudás, jó egészségi állapot (alapos orvosi vizsgán kell átesni Belgrádban), legfeljebb 35. életév betöltése, és a munkaadó cég közbenjárásával az amerikai vízumot is sikerült beszereznie. Kérdésemre, hogy az úszásismeret szerepel-e a fölvételi feltételek között, legyint, hogy ugyan, elég, ha a mentőmellényt magadra tudod akasztani, ha úgy alakulna, majd kihalásznak.
– Sidneyben álltam először munkába. Oda repültem életemben először. Egyedül vágtam neki az útnak. Nem volt egyszerű, de hajtott a kalandvágy. Szerencsésen odataláltam, és az első munkanapom sem volt szörnyű, uniformist kaptam, meghatározták a munkaidőmet és a beosztásomat, hagyták, hogy akklimatizálódjak. Igaz, ekkor még eltévedtem a hajón, nem is csoda, 18 emeletnyi, 350 méter hosszú úszó falu, 3500 utassal, 1000 fős legénységgel. Az embernek meg kell tanulnia eligazodni abban a sokadalomban – mondja.
Arról faggatom, hogyan tudta megszokni a feszített munkatempót, amely, a mendemondák szerint, kedvét szegi sok kezdő hajós munkavállalónak.
– Aki egy évet szolgált sorkatonaként, megszokta a fegyelmet és a munkát. A munkaszerződésbe foglalt napi tizenegy órás munkaidő egyébként kibírható, hisz öt órát lehet egy huzamban dolgozni, a beiktatott pihenők alatt szusszanhat az ember. Szabadnap sajnos nincs, a féléves szerződés lejártáig minden nap munkanap, igaz, néha elengednek pár órát a tizenegyből. Ilyenkor több idő jut kikapcsolódásra – magyarázza, majd arról beszél, hogy a luxushajókon külön rekreációs helyiségek állnak a személyzet rendelkezésére. Bár, uszoda, konditerem, sőt a kabinokban tévé, DVD-lejátszó, internet. Aki a szabadidejét nem alvással tölti, vagy kikötéskor nem csatangol egyet az ismeretlen városokban, effélékkel múlathatja az időt. Meg persze ismerkedéssel, barátkozással. Az utasokkal való viszony létesítése szigorúan tilos, a személyzet tagjai viszont akár kapcsolatba is bonyolódhatnak egymással. Sokan össze is költöznek, a kétágyas hálófülkék ideálisak. Megesik, hogy párok érkeznek együtt a hajóra dolgozni, ők is kérhetnek közös szállást, család, tehát gyermekek elhelyezésére viszont a munkavállalóknak nincs lehetőségük.
A pincérkedésről kérdezem, arra vagyok kíváncsi, megbánta-e, hogy ezt a lóti-futi posztot választotta. Tűnődve szürcsöl a sörébe. Úgy tűnik, mérlegel. Aztán meghökkent a válaszával, mert kijelenti, megszerette ezt a munkát. Kezdetben csak a személyzet ellátását bízzák a pincérekre, aztán a svédasztaloknál kell segédkezniük, s ha beválnak, kerülhetnek az étterembe, segédpincérnek. Több foka van a pincéri szamárlétrának, szerződésenként egyet lehet lépni, ha megbecsüli magát az ember. Ő most a pincér alatti szinten van, azaz a konyhából hordja ki a megrendelést. Kevésbé stresszes ez a beosztás, mint egy pincéré, kisebb a felelősség, borravaló meg így is jár, mondja, majd elárulja, hogy a szakmai előmenetel lényegében magasabb fizetést jelent, a munka marad a régi. Ő nagyjából öthavi itthoni átlagfizetéssel kezdte négy éve, most 7-8 havinál tart. A bérezés posztonként változó. A skála a néhány száz dolláros mosogatói fizetéstől a 25 000 dolláros kapitányi fizetésig terjed, ami viszont mindegyik beosztás előnye: a dolgozók teljes ellátást és költségtérítést kapnak, a keresetet félre lehet tenni.
– Ezért a pénzért meg is kell dolgozni, sőt a magaviseletünkre is ügyelni kell. Minden szerződés lejártával értékelést kap a dolgozó, amelyben a szorgalmát, a munkához való hozzáállását osztályozzák. Ezzel az ajánlással bármelyik szárazföldi hotelben és étteremben el lehet helyezkedni. 1-től 5-ig osztályoznak. Nehéz ötöst szerezni, hisz sok mindenért levonás jár. Nem tolerálják a késést, a felelőtlen magatartást, a verekedést, a túlzott alkoholfogyasztást, a drogokra zéró tolerancia vonatkozik, havonta drogtesztnek vetik alá az alkalmazottakat. Az én utoljára kapott ötös osztályzatom ennek tükrében szinte hatost ér – mondja nevetve.
Mikor arról faggatom, van-e valami vicces, hajós esete, rávágja, hogy az amerikai bácsival történt bakiján sokáig szórakoztak baráti körben. Történt ugyanis, hogy hajnali öt órakor téves emeletre vitte a megrendelt reggelit, és az ajtót nyitó, álomittas, értetlenkedő úrral zavarában megpróbálta elhitetni, hogy ha nem ő, nyilván a felesége kérte a korai reggelit. Mire az úr megjegyezte, hogy már egy éve özvegy, de látva Gábor röstelkedését, mosolyogva veregette hátba, hogy legközelebb, ha erre jár, egy új feleséget hozhatna neki.
Álomfizetés ide, világjárás oda, Vörös Gábor is tett egy röpke szárazföldi kitérőt, két hajós szerződés között ugyanis két németországi munkahelyen is szerencsét próbált. Mint mondja: soha többet. Robotként dolgoztatták, szánalmas munkafeltételek mellett, sőt anyagilag sem érte meg. Arra mindenesetre jó volt ez a tapasztalat, mondja, hogy még jobban értékelje a hajós munkafeltételeket. A mai huszonéveseknek azt üzeni, akiben van kalandvágy, vállaljon hajós munkát. Néhány szerződéssel, pár év alatt csinos kis tőkét lehet összespórolni, mindeközben világot is láthat az ember.
– Még pár évig visszamegyek hajózni, aztán végleg hazajövök. A félretett pénzből idehaza szeretnék új életet kezdeni. Családot alapítani. Itt élnek a szeretteim, a barátaim. Lehet, hogy Kispiac nem a világ közepe, de el sem tudnám képzelni az életem a falun kívül, bár sok helyet bejártam – jelenti ki. Majd tűnődve hozzáteszi: vagy lehet, hogy éppen azért.
