Falubeliek lévén, Németh Mátyás volt az első Magyar Szó-s, akit fizikai valóságában ismertem meg a szerkesztőségből. Daliás termete, „hírhedt” bajusza, mélyről törő, karakteres hangja, szépen artikulált beszéde lényegében a Magyar Szót is szimpatikussá tette számomra. Amikor évekkel később magam is bekopogtam a szerkesztőségbe, kiderült, az iniciálénk ütközik, azaz megegyezik, Matyi már használta az N. M. rövidítést, és váltig ragaszkodott hozzá. Mást kellett választanom, ezért lettem, és maradtam N-a.
Nem emlékszem, hogy túl sokszor dolgoztunk volna együtt, ám a munkatempója csodálatos volt. Mint akkor a szerkesztőségben általában. Reggeltől estig, sokszor éjszakába nyúlóan dolgoztak a kollégák. A nyolcvanas évek második fele volt ez. Ha nem dolgoztak, vitáztak, nem ritkán hevesen. A munkáról, a történésekről, az újságról, és megint csak a másnapi újságról. Áradt a hang, és dőlt a dohányfüst a fotósok „lakosztályából”.
Matyi a háborús kilencvenes években vonult nyugdíjba. Immár két évtizede nyugdíjas, csaknem annyi ideje, mint amennyit a lapnál töltött. Egészségügyi gondok gyötrik, tolószékbe kényszerült, de mintha mi sem változott volna, most is úgy kezdi mondatát: mi a szerkesztőségben, tudod... Kollégánk idén tölti be a 75. életévét, 31 évesen, 1970-ben került a laphoz, és nyugdíjba vonulásáig, 1993-ig volt a lap fotóriportere.
– Ma úgy látom, nagyon szép időszaka volt ez a Magyar Szónak. És az én életemnek is szép, különleges szakasza a lapnál töltött idő. Ekkor ismertem meg az országot, számtalan helyre eljutottam a szerkesztőségnek köszönhetően, és legfőképp olyan emberekkel ismerkedtem meg, akik sok esetben hatással voltak rám.
Olvasol bennünket most is?
– Hogyne, mindennap. Még ha újabban meg is kell vennem. Előfizetek rá, mint bárki, az is, aki nem hagyta élete egy részét az újságnál. A Magyar Szó nekem az Újság. Még akkor is, ha úgy látom, sajnos sokat vesztett régi tekintélyéből, melyet annak idején nehezen vívott ki magának. Baj az is, valahogy nem érezzük a mi lapunknak, pedig annak kellene lennie.
Úgy emlékszem rád, mint aki szenvedélyesen szerette a munkáját a Magyar Szónál.
– Életem legszebb időszakának mondhatom, amikor a Vajdaságot jártuk mi, „magyarszós” Némethek: István, az író, fia, Zoltán, a lap jelenlegi főszerkesztő-helyettese, én, és egy nem Németh, Matuska Márton. Rendkívüli helyeket jártunk be, minden terepjáró utunk felért egy tanulmánnyal. Én mindig is ragaszkodó típus voltam, lokálpatriótának éreztem magam. Amennyire szülőfalumat, annyira a szélesebb környezetet, Vajdaságot is szerettem.
Megbecsülték a fotós munkáját?
– A mai napig vallom, hogy a napilap rangját és a példányszámát nemcsak az újságíró, hanem a fotográfus is emeli. És az újvidéki Magyar Szóban mindig profi fotósok dolgoztak. Munkánkat számos díjjal jutalmazták a régi Jugoszláviában, és azon túl is, a megbecsülésre azt hiszem nem panaszkodhatunk.
Azt gondolom, hogy a fotós munkája nehezebb, mint az újságíróé, mert nem töprenghet a témán, nem viheti haza megírni, hanem egy adott pillanatban kell reagálnia. Én soha nem elégedtem meg a dolgok puszta dokumentálásával, mindig a kiváló, kiemelkedő, az adott pillanatra jellemző hangulatot próbáltam megragadni, még a legbanálisabb ülésfotókon is. Nem beszélve a tájképekről. Útjaim során igyekeztem elcsípni a vajdasági tájat. Egy letűnőben lévő táj képei ezek, olyan nyugodt pillanatok, melyekből manapság mind kevesebb jut ki. Számtalan módon örökítettem meg a végnapjaikat élő vajdasági tanyákat és faluvégeket, a vajdasági tájat. Fotóim láttán néha tényleg megdöbbennek, mert ez nem szólam, hanem tényleg vége annak a világnak, melyet a hetvenes-nyolcvanas években örökítettünk meg. Egy egészen másfajta világ alakult ki a helyén.
Kész fényképészként érkeztél a laphoz?
– Nem tudom, hogy alakult volna a pályám, ha néhány évtizeddel később születek, és nem lett volna számomra elérhetetlen álom egy akadémiai stúdium. Mert akkor valószínű nem „botorkáltam” volna ennyit a pályámon: négy kitanult szakma után kerültem csupán révbe, vagyis a képző- és fotóművészet közelébe. Apám sugallatára tanultam szakmát, majd dolgoztam mozigépészként, kirakattervezőként, hogy aztán a Magyar Szóhoz kerüljek fotóriporternek. Ez döntő pillanat volt az életemben, mivel a szerkesztőségben megismerhettem Ács Józsefet, a vajdasági képzőművészet kiválóságát.
|
Németh Mátyás rendkívül sokoldalú ember. Nemcsak fest, fotóz, hanem gyűjt is. Több fotó- és filmklub tagja, a TAKT egyik alapítója. Rendszeresen állít ki. Több mint 300 bel-, és külföldi (jugoszláviai, magyar és nemzetközi) fotókiállításon vett részt. Fotóriporterként számos elismerésben részesült: 1984-ben elnyerte a Tanjug első díját, majd 1984-es különdíját az év legjobb újságfotójáért. 1986-ban a legjobb újságfotóért járó Svetozar Marković díjat vitte haza. 1986-ban a kínai „Nagy fal” nemzetközi sportfotó-kiállítás nagydíját nyerte el. 1989-ben, második alkalommal választották a Tanjug legjobb fotóriporterévé. (A díjazott fotó címe „Rossz pénz”, temerini parasztgazdák kifizetését ábrázolja, és a háború egyik előjeleként az országon átgaloppozó pénzromlásról, a hiperinflációról szól...). 2009-ben a temerini Illés-napi rendezvény-sorozat keretében kiérdemelte a TAKT-oklevelet. |
A fotózás és a festés egyszerre léptek be az életedbe?
– A vizuális élmény mindig vonzó volt számomra, de segítség nélkül nehezen boldogul az ember. Fotózással 1952 óta foglalkozom, amióta megalakult Temerinben a Foto Kino Klub.
Nagyon szerettem a hagyományos fotográfia filmtekercses változatát, a 70-es, 80-as években fényképész-kurzusokat is vezettem, kezdő fotósokat tanítottam Temerinben. Igazi fotós munkát mégis a szerkesztőségben tudtam végezni. A szakma titkai itt tárulkoztak fel előttem igazán, nem szólva arról, hogy kipróbálhattam magam számos területen a portrékészítéstől kezdődően a sportfotózásig. Közben kiváló szakemberekkel ismerkedhettem meg, akik a fotózás, vagy a képzőművészet terén vidékünk alfáját és ómegáját jelentették. Ami a festészetet illeti, én is Ács Józseftől kaptam a legtöbb segítséget. Hihetetlen erővel karolta fel a kibontakozófélben levő vajdasági magyar képzőművészeket. Meglátogatta őket, megnézte munkáikat, bírált, buzdított, egy személyben volt pedagógus és kritikus. Nagyon igaza volt, amikor azt mondta: fütyülhetsz a tehetségedre, ha nem dolgozol. Naponta 30–40 rajzot készíts el, hogy suhanjon a kezed a vásznon, és utána már azt teszi a kezed, amit te akarsz!
Emlékeim szerint a fotóosztályon mindig jó volt a hangulat.
– Voltak azért zördülések is, de valahogy mindig is a szakmánkra koncentráltunk.
Brezsán Gyula halálát követően, 1970-ben Ifjú Gabival együtt kerültünk a laphoz, 13 pályázó közül választottak ki bennünket. Neki volt némi rálátása a szerkesztőségre, de a fotózásba együtt merültünk bele. A sötét kamrában kísérleteztünk, kipróbáltuk a camera obscurát, bele-belekóstoltunk a fotósélet legkülönfélébb témaköreibe. Különösen izgalmas terület volt a természetfotó, a sportfotózás világa a régi fotótechnikával. A fényképészet szerepe persze témától függetlenül a megörökítés, lényege pedig ugyanaz, mint bármely más képi ábrázolásnak. A megörökítés, az elmúlás és az elfeledés elleni csodaszer.
Mire emlékszel legszívesebben abból a korszakból?
– Emlékszem most is azokra a szituációkra, amelyekben születtek a képeim. A vásárra, a tanyai lakodalomra, a falusi udvarokon folytatott kellemes beszélgetésekre. Fölismerem ezeket a nádfödeles házakat, ezeket a fehér falakat, szobabelsőket, félig vagy teljesen nyitott, esetleg éppen csukott zsalugátereket, a Temerinben és Bácska más részein, vagy Bánátban fényképezett roskatag gémeskutakat...
Nyugdíjba vonulásoddal a fotó mintha háttérbe került volna az életedben.
– A fotó tette ki életem jó részét. Nagyon szeretem a jó képet. Rengeteget kísérleteztem itthoni laboratóriumomban, de a szerkesztőségiben is, hogy egy-egy jó technikai megoldást kidolgozzak. Egy jó pillanat egy jó fotót eredményezhet. Sok sikerélményem, de kudarcom is volt. Felvételeim bejárták az országot, sokszor díjaztak, csakúgy mint kollégáimat: Bora Vojnovićot, Lazukić Annát, a megboldogult Ifjú Gábort, akikkel jó néhány évet lehúztunk a szerkesztőségben. A természetfotóim nyomán billentem át igazán a fotózás világából a festészetébe.
Az utóbbi években szívesebben festesz?
– Igen. A fotózás nagyon megváltozott az utóbbi két évtizedben, én ezt a nagy változást nemigen tudtam kísérni. Most már fizikumom sem teszi lehetővé, hogy magabiztosan álljak a kamera mögé.
A festés pedig most is az életem része. A kórházban is papírt kértem, hogy rajzolhassak, a sógorom pedig megfelelő asztalt készített nekem, azon dolgozom most. Megállás nélkül. A családom mellett a festés az, ami kitartásra bír, a nehézségek leküzdésében segít.
Legutóbb Illés-napra állítottam ki Temerinben, immár hagyományosan. Kiállításaim az utóbbi években inkább Magyarországon voltak. Idősebb fiam ugyanis Esztergomban él, abban a városban, melyet én eszperantista barátaim által fedeztem fel még az ötvenes években, és azóta is nagyon szeretek. A családi szálak északra nyúlnak. A fiatalabbik fiú Budapesten ragadt tanulmányai után, és apjához hasonlóan a képzőművészetnél kötött ki. Most várjuk őket éppen haza. Együtt leszünk!
Hosszasan beszélgettünk még Mátyással egészségről, betegségről, univerzumról, erőkről, segítőkész emberekről, csalódást okozó barátokról... Fotóit nem láttam, festményekkel veszi magát körül. Utoljára a temerini Képtárban állított ki, 70. születésnapján. A több évtizednyi termésből válogatott fekete-fehér fotóit Németh Ferenc, a „negyedik Németh”, a Forum Könyvkiadó akkori igazgatója, művelődéstörténész rabul ejtett pillanatoknak nevezte. Azt is mondta, hogy a fotográfia abszurduma és nagysága abban rejlik, hogy mindössze tized- vagy századmásodperc alatt készül el, de ennek ellenére egy egész korról tanúskodik. És valóban, Mátyás fotói évek múltán is kommunikálnak velünk. Gyakrabban is beszélgethetnénk.
