Vannak emberek, akiknek a közelében lenni egyszerűen jó. Ilyen Vass Eszter, lapunk egykori titkárnője. Folyosóból lerekesztett, egyáltalán nem kényelmes, parányi kis irodája mindig tele volt. Voltak, akik egyszerűen csak üldögéltek az szekrény melletti egyetlen széken. Akik megérkeztek a munkahelyükre: újságírók, szerkesztők, tördelők, lektorok, mind megálltak nála. Gyakran mozdulni sem lehetett, annyian összegyűltünk asztala előtt. Pedig ez volt a legparányibb helyiség az egész Forum-házban. Esztike meg telefonált, intézett, hihetetlen kedvességgel, pontosan és gyorsan. És soha sem adta fel. Mindig mindenkit előkerített, ha kellett, mindig mindent megtudott. Leszervezett.
Ha nem is volt repülőjegy egy bizonyos járatra, akkor is szerzett. Emlékszem mosolyogva nyújtotta át a Splitbe szóló jegyemet, s azt mondta: „A szállodában már várnak, a sofőr reggel ott lesz érted.” Csak évekkel később tudtam meg, hogy a tengerparti város szállodáiban nem volt hely a kérdéses időszakban, meg a repülőre is úgy könyörgött ki még egy helyet arra a napra. Soha se mondta el, mi mekkora fáradságába került. Számára csak a végeredmény volt a fontos.
A portásokon túljutva ő volt az első ember, akivel az újvidéki szerkesztőségben találkoztunk mi is, meg az olvasók is. Kedvessége és finom nőiessége sugárzott.
Mindig, minden pillanatban rend volt körülötte, bárhogyan is összekuszálódtak a dolgok. Elegánsan intézett el mindent, és ő maga is mindig rendkívül elegáns volt. Szerettük, mert nagyon szerethető volt, és ő is sok szeretet adott: elsősorban a Magyar Szónak, a lap iránt volt elkötelezett, meg nekünk is, akik vele együtt dolgoztunk. Szinte szállóigévé vált, ahogyan valamennyien felé fordultunk: „ Esztike, drága...”
Mennyi időt töltöttél a Magyar Szóban, és hogy érezted magad?
– A Magyar Szónál összesen 35 munkaévet töltöttem el. Első munkahelyem a könyvelőségen volt, ahol közvetve voltam kapcsolatban a lappal. Feladatkörömhöz tartoztak a többi között a bel- és külföldi hivatalos utak, napidíjak, tiszteletdíjas munkák nyilvántartása, elszámolása. Mivel gimnáziumot végeztem, majd a bölcsész karon német nyelvet tanultam, a könyvelői munkákhoz nem nagyon ragaszkodtam. Így 1977-ben, amikor Filipec Zita, a szerkesztőség akkori titkárnője nyugdíjba vonult, közös megegyezés alapján, a szerkesztőség kérésére, örömmel fogadtam el áthelyezésemet. Egy évig mint önigazgatási titkár dolgoztam, majd utána kerültem a szerkesztőségi titkárnői munkahelyre. Nekem az első perctől kezdve megtiszteltetés volt, hogy a szerkesztőség munkatársa lehetek, több volt, mint hivatás, tagja lehettem egy közösségnek, amely az itteni magyarság érdekeit képviseli. Itt szeretném megemlíteni, hogy hetven évvel ezelőtt a Magyar Szó megalakulásának meghatározó szerepe volt az életemben. A Magyar Szó alapítói ugyanis felkérték édesapámat, aki abban az időben a szabadkai Minerva nyomda elismert szakembere volt, hogy jöjjön át Újvidékre, és legyen egyike az alakuló Magyar Szó munkatársainak. Így kerültem én is 1945 elején Szabadkáról Újvidékre, és gyerekkoromtól az újság része lett az életemnek. A Magyar Szó-ház fokozatosan a második otthonom lett. Még ma is, amikor belépek az épületbe, úgy érzem, hazaértem.
Abban a számítógép nélküli világban, te voltál egy személyben az információs központ. Miben segítetted az újságírók munkáját?
– Mivel abban az időben a fontos aktuális események a Tanjugon és teletexen kívül jórészt telefonon érkeztek a szövetségi, tartományi és más tájékoztatási titkárságokról, minden infó a mi titkárságunkra érkezett. Volt egy vaskos füzetem, mindennap új lappal kezdtem, oda jegyeztem le a bejövő üzeneteket, és továbbítottam a megfelelő szerkesztők felé. Együtt idegeskedtem az újságírókkal, amikor egy-egy fontos hírről az utolsó percben értesültünk, igyekeztem az adott körülmények mellett megszervezni mindent, és könnyíteni az újságírók helyzetén. Sokszor előfordult, hogy fotósaink, küldöncünk már úton voltak, amikor egy újabb hír érkezett egy fontos eseményről, amit nem tudtam azonnal továbbítani. Természetesen megoldódott akkor is valahogy, de mit jelentett volna egy mobiltelefon! Internet hiányában Szabadkáról, Zentáról és Zomborból autóbusszal érkezett a napi anyag. Megállapodásunk volt a közlekedési vállalatokkal, hogy szerkesztőségeink munkatársai kiviszik időben az autóbusz-állomásra a nagy sárga borítékot tele tudósításokkal. Ott a kalauz lelkére kötötték, hogy mindenképpen hagyják az újvidéki állomás információs osztályán, amennyiben küldöncünk nem várja őket. Kisebb-nagyobb gondokkal lényegében ez működött is. A szabadkai Niš-expres néhányszor mégis elvitte a nagy borítékot Nišbe. Nem kell részleteznem, mivel járt mindennek a kiderítése, és hogyan kerültek be a lapba a tudósítások. Nem volt számítógép, mobiltelefon és a mai kor egyéb nagyszerű vívmányai, de meg volt az igyekezet, az alázat, tiszteletben tartottuk, hogy egy közös érdeket képviselünk, és az adott körülmények között a lehető legjobban próbáltuk teljesíteni a feladatot. Ez a feladatvállalás tartotta bennem végig a munka iránti lelkesedést. Részemről a munka iránti szeretet volt az az összekötő kapocs, amely átsegített mindenkor egy-egy problémán. Munkakörömből kifolyólag kapcsolatot kellett tartanom a szerkesztőség szinte minden tagjával, a szerkesztőbizottságok, laptanács ülésein jegyzőkönyvvezetőként vettem részt. Sokat tapasztaltam ezeken az összejöveteleken. Minden fontos döntés, amely a szerkesztőséget illette, napirendre került, tapasztalt újságírók vitatták meg és alakították a lap sorsát. A nyolcvanas és kilencvenes évek elején a Magyar Szó újságírói jelen voltak mind a belföldi, mind a külföldi fontos eseményeken. Ezeknek a hivatalos utaknak az akkreditációit, megszervezését intéztem, ami az akkori körülményekhez képest sokszor nem volt egyszerű. Az élőújságokon, Napsugár-találkozókon, számtalan telefonbeszélgetéseken alkalmam volt találkozni olvasóinkkal, mindig meghatott a lapunk iránti érdeklődés, tisztelet.
Emlékszem, reggel kilenc felé, amikor munkára jöttünk, te már átolvastad a lapot, és tudtad ki mit írt. Ez elvárás volt, vagy te úgy gondoltad, ez a munkádhoz tartozik?
– Mint már említettem, szokásommá vált még gyerekkoromban olvasni a lapot, így amikor a lapnál dolgoztam, szükségszerű volt, hogy tudjam, mi jelent meg az újságban. Többször előfordult, hogy olvasóink betelefonáltak, érdeklődtek egy-egy írás kapcsán, ezért munkafeladatomnak tartottam, de szerettem és továbbra is szeretem olvasni a Magyar Szót.
Minden főszerkesztő regnálása alatt más volt a hangulat a szerkesztőségben, más volt a lap is. A te számodra melyik volt a legszebb időszak?
– Hat főszerkesztővel dolgoztam együtt: Erdélyi Károllyal, Sinkovits Péterrel, Csorba Zoltánnal, Kubát Jánossal, Bálint Sándorral és Kókai Péterrel. Talán nem vagyok szerénytelen, amikor úgy gondolom, hogy jó munkakapcsolatom volt mind a főszerkesztőkkel, mind az újságírókkal és a szerkesztőség valamennyi tagjával. Az aktuális politikai, gazdasági helyzet mindenkor kihatott a szerkesztőség hangulatára. Voltak nehéz és kevésbé nehéz időszakok. Munkakörömből adódóan a mindenkori főszerkesztő szerepét, felelősségét megértettem és nagyon fontosnak tartottam. Megértettem, mikor kellett egy-egy főszerkesztőnek szigorúbb feltételek mellett irányítani a szerkesztőséget, vagy ellenkezőleg. Szinte minden időszakban emlékszem a szép, de a nehéz helyzetekre is. Szép időszak volt, amikor évente megkoszorúztuk alapítóink sírjait, vagy amikor megszerveztük a szerkesztőségi összejöveteleket, ahol nem a munkáról volt szó, hanem a barátkozásról. Nagyon emlékezetes maradt számomra az első Magyar Szó-s karácsony, amikor megszervezhettük a régi szokások szerint – és a feldíszített fenyő mellett jelen voltak dolgozóink családtagjai is. Gyakran látogatták meg szerkesztőségünket eminens személyiségek, nagykövetek, külföldi újságírók, jelenlétük igazolta a Magyar Szó érdemeit, fontos szerepét.
Elmentél a Magyar Szóból (nem tudom, nyugdíjba, vagy akkor még nem?), aztán Kókai Péter egyik feltétele ahhoz, hogy elfogadja a főszerkesztői tisztséget, az volt, hogy te legyél a titkárnője (nem szívesen írom le ezt a szót, mert számunka te nem titkárnő voltál, hanem sokkal inkább mindannyiunk munkatársa.) Ez rendkívül nagy megtiszteltetés. Te hogyan fogadtad a felkérést?
– 1996-ban nyugdíjba vonultam, az akkori törvényes lehetőségek szerint, döntésemet első unokám születése határozta meg, szükség volt a nagyszülői segítségre, örömmel vállaltam az új feladatot. Igaz, fájó szívvel távoztam. Hat év után egy kellemes felkérést kaptam, amikor visszahívtak régi munkahelyemre, és lehetőséget kaptam még három évig dolgozni régi és új munkatársakkal. Bevallom, egy kicsit izgultam, de nagyon megtisztelt a felkérés. Miután újra a régi környezetembe kerültem, nagy élmény volt együtt dolgozni Kókai Péter főszerkesztővel, megismerni a kiváló fiatal munkatársakat, és újra jelen lenni a Magyar Szó életében. Ez az időszak különösen szép maradt az emlékezetemben.
A háborús években volt időszak, amikor szinte alig volt férfi a szerkesztőségben, mert a főszerkesztő szélnek eresztett mindenkit. Aki akart, az elmenekülhetett a mozgósítás elől. Neked milyen emlékeid vannak erről az időszakról?
– A háborús évekre nem szívesen emlékszem. Állandó ügyelet a szerkesztőségben, a félelem, a rossz gazdasági helyzet, a bizonytalanság mindenkit megviselt. Az események alakulása állandó készenlétben tartotta a szerkesztőséget. Igaz, a legnehezebb években, már nyugdíjas voltam.
Most hol élsz? Mivel foglalkozol?
– Viccesen azt szoktam mondani: főállású nagymama vagyok. Miután úgy alakult, hogy gyermekeim Budapestre kerültek, ott születtek unokáim, egy fiú és négy leány. Élvezem a gyerekek szeretetét, boldog vagyok, hogy segíthetek.
