Az ünnep érzelem és hangulat. Jó érzés és vidám hangulat. Ha nem így van, akkor csupán piros betűjében a papíron létezik: nem él. Az ünnep közösségi élmény, mert egyedül csupán ideig-óráig lehet örülni, tovább kell adni, együtt megélni. A családi ünnepet is, a születésnapot is, a sikert is, mert a megosztott öröm nem kevesebb lesz, hanem megsokszorozódik.
Fotó: Diósi Árpád
A nemzet ünnepét egy nagy közösség ülheti meg. Még ha kis közösségekben teszi is – családban, téren, utcán, a természetben –, ugyanazzal az okkal és céllal találkozik, tehát összetartozik, mert közös az ünnep. S mivel nem állami, hanem nemzeti, még határok sem zárhatják be. Lehet, hogy országom ünnepét nem tudom átérezni, vagy éppen okom sincs azonosulni vele – ami gyakran megesik a történelmi ütközések miatt –, míg a tömegében távolabb élő nemzetemét igen. Mert ha életünk nem is azonos, a történelmi sorsközösség összefog bennünket.
Az ünnepben mindig van egy kis sarkítás, nemes csalás: elhallgatja a bukásokat, az útközben adódott gondokat, a betegségeket és a veszteségeket, kiszűrve elveti a csalódásokat, csak a lényeg marad, az, amit ünnepelni érdemes. Nagyon tárgyilagos embernek, aki a mérleg mindkét serpenyőjébe pakol, a jót egyensúlyba hozva a rosszal, nem is lehet ünnepe, mert a fehérből és feketéből szürke lesz, az örömből és bánatból fakó érzés.
István király bizonyosan nem azért alapított államot, hogy ezer év elmúltával is emlékezzen rá népe – legföljebb remélte –, de létrehozta országát, megalkotta törvényeit, felvette a kereszténységet és összefogta népét, s lerakta ezzel a megmaradás alapjait. Persze hallom a fanyalgók hangját: De milyen áron? Nyilván sok áldozattal, de a megmaradás reményével, ám e nélkül aligha lenne most, aki nemzeti ünnepet ülne. Igaz, István országot alapított, népe pedig évszázadok múltán alakult nemzetté, de nélküle ez aligha történik meg: elpusztult, beolvadt, elveszett volna. Miként az ország is sokszor veszni látszott a tatárdúlástól a török veszedelmen át – szét is esett az ország három részre – Trianonig. És közbeestek szabadságharcok – Rákóczi és 1848 –, s ez utóbbi tragikus végkifejletén érzett csalódást, a nemzet hangulatát csak költők tudták megénekelni: „Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk, / Mind oldott kéve, széthull nemzetünk...!”; vagy mégis némi derűlátással: „Az nem lehet, hogy annyi szív / Hiába onta vért, / S keservben annyi hű kebel / Szakadt meg a honért.”
Igen, felsorolhatatlanul sok viszontagságon esett át nemzetünk, amíg elérkezett a huszonegyedik századba – és megmaradt. Az utóbbi majdnem száz esztendőben pedig – határok által szétszabdalva – leginkább eltérő sorsra kényszerülvén, más-más harcok megvívásával, megfogyva és olykor törve is – de megmaradt az egykori Szent István-i ország területén. Sőt, a legújabb éveknek és az anyaország politikájának köszönhetően újraegyesülhet a határok könnyed átjárhatósága vagy lebontása, az állampolgárság megszerzése, a nemzettársak közötti kapcsolatok építése által. Még ha nem is igyekeznek minden utódállamban akadálymentessé tenni ezt az együttműködést.
Az ünneprontás vétkes cselekedet, különösképp akkor, ha ártó szándékból nő ki. A jó szándék nem is ront az ünnep hangulatán, ezért leírhatom talán – hiszen ismét egy költő állapította meg: „Mert növeli, ki elfödi a bajt” –, hogy kissé félénken várom az ünnepet. Mert béke van ugyan, mégis széledni látszik a népem a nagyvilágba. Miközben támogatást kapnak a családok, hogy anyanyelvükön tanuljanak a gyerekek; ösztöndíjat az egyetemisták, hogy egyáltalán folytathassák tanulmányaikat, azt hallom, hogy bizonytalan, hány diákkal és hány osztály nyílik őszre az iskolában, mert a szülők nyáron is (talán akkor gyakrabban) vándorbotot vesznek a kezükbe, s elindul a család – leginkább nyugatra – a jobb élet reményében, meg elindul a fiatal egymagában is. Ki azért, mert ráunt a tengődésre, s mert úgy látja, országa jövőt sem kínál számára, ki pedig amiatt, mert ismerősök példáját követi, ő is mind többet akar, alkalmazkodva a kor pénzközpontú értékrendjéhez. Tiltakozni ugyan lehet megállapításom ellen, de ha tévednék, akkor nem kelne útra ugyanúgy a munkanélküli, mint az itthoni viszonylatban tisztességes vagy átlagon felüli bért kereső. Mennek, persze, az anyaországból is, de súlyosabb, fenyegetőbb a „kívül esők” távozása, mert a nemzet először a végeken vész el, különösképp akkor, ha a gyermek is kevés. Valójában mellékes is a szülőföld elhagyásának oka – esetleg a gyógymód fellelésében lehet fontos –, a tény tény marad, s megoldás egyelőre nem látszik rá. Ezért nehéz gondtalanul feloldódni az ünnepben, mégis reményt ad, hogy évszázadok alatt többször átélt már a nemzet ilyesféle megpróbáltatást is, s mégis fönnmaradt, időnként megerősödött, újjászületett, különben már nem lenne, aki ünnepeljen. A költő intő szavait mégsem kellene feledni: „Más berekben máskép szól az ének, / Ott nem értik a ti nyelvetek...”.
És bizonyoson más ott az ünnep is, mert az másoké.
