A nagybecskereki egyházmegye papi szenátusa már huzamosabb ideje foglalkozik a romos állapotú bánsági egyházi épületekkel. A testület legutóbbi ülésén döntést hozott arról, hogy a németcsernyei templomot le kell bontani, a törökbecsei II.-vel jelölt épületről, a párdányi templomról, az ópávai és perlaszi épületekről, a módosi templomról és a plébánia épületéről pedig még nem született döntés. A romos és fenntarthatatlan állapotú egyházi épületek sora ezzel korántsem véges.
A szerbcsernyei, vagy korábbi nevén németcsernyei templom lebontásának hírére reagáltak nemcsak az anyaországi szervezetek, hanem Szerbcsernye lakossága is. Amikor híre ment annak, hogy az 1808-ban épült templomukat lebontják, petíciót írtak, nemcsak a magyarok írták alá, hanem az ott élő pravoszlávok is. Magam is megtapasztaltam, hogy az idősebb szerbek, elhaladva a katolikus templom előtt, keresztet vetnek. Kiszálltam az autóból és egy kéményseprő közeledett. Miközben a gombjaim után kutattam, hogy legyen szerencsém, ő méltóságteljesen megállt, és keresztet vetett. Megállítottam. Konstantin Frotican elmondta, hogy ő ugyan román, de ez isten háza és ő keresztet vet itt minden alkalommal, amikor elhalad a templom előtt. Többekkel is beszélgettem, akik azt mondták, azok, akik ezt a templomot felépítették, hívő emberek voltak. Vétek lenne lebontani.
A papi szenátus döntése megszületett, és a történések ellenére sem változott. Augusztus elején a magyar kormány megbízásából a helyszínre látogatott a Teleki László Alapítvány küldöttsége, amely tárgyalt a püspökkel is, és ellátogatott a szerbcsernyei meg a párdányi templomokba is. Azt ígérték, a szerbcsernyei templom állagát szeptember végéig felmérik (éppen most, a hét végén vannak itt és dolgoznak rajta) s döntenek arról, valóban le kell-e bontani vagy esetleg az állagmegőrzésén kell dolgozni. Msgr. Német László, bánsági püspökkel a Duna Televíziónak készített interjú okán találkoztam. Akkor a püspök azt mondta, az egyházmegye nem tudja fenntartani a régi, omladozó templomait. A szerb államtól a 60 000 lélekszámú bánsági katolikus közösség idén 9000 euró támogatást kapott az egyházi épületek fenntartására (csak a szerbcsernyei templom felújítása 150 ezer euróba kerülne), a Bethlen Gábor Alapnál pedig 3 millió forintot kaptak ugyanerre a célra. A püspök szerint semmi sem fontosabb, mint a hit ápolása. Fontosak az egyházi épületek is, a jelek, hogy itt vagyunk, de ennél sokkal előbbre való, hogy ott, ahol hívő van, ott tegye az egyház azt, ami a dolga. Nagyon sok szegény és egyedül élő ember van a Bánságban, róluk is kell gondot viselni. A romos templomokat ott fenntartani, felújítani, ahol 3 vagy 12 hívő van, nem elsődleges feladat. Az egyházmegye ezt képtelen önerőből megoldani.
Német László azt is elmondta, hogy ezeket a templomokat a német hívők építették, Németország azonban egyáltalán nem mutat semmilyen érdeklődést, hogy a helyrehozásukban segítsen. Viszont, ha a magyar kormány úgy tartja, hogy fontosak ezek az egyházi épületek a nemzetmegtartás és a kulturális örökség szempontjából, akkor a papi szenátus hajlandó módosítani a döntését. Egyelőre azonban ott tartunk, hogy van egy döntés, ami arról szól, hogy a templomot le kell dönteni, s erre csupán moratóriumot hirdettek, amíg az alapítvány szakemberei nem végzik el a felmérő munkát.
Német László püspök szerint, ha olyan döntés születik, hogy csupán körbe kell falazni a szerbcsernyei templomot, akkor tulajdonképpen elodázzuk a döntést, hiszen tíz év múlva ismét terítéken lesz a szerbcsernyei templom ügye.
Elmenetem Szerbcsernyére. Trnyanov Erzsébet és Katarina Jovankić nyitotta ki a templomot, hogy belülről is láthassam, milyen állapotban van. A plafonon bekandikál a nap. A mennyezet omladozik, a falakról mállik a vakolat, az oltár mellett a márványszobrok a földön hevernek. A padok jó állapotban vannak és mindenütt tisztaság van. Erzsébet azt mondja 30 éve jár takarítani a templomot Katarinával meg még két asszonnyal. Ők úgy gondolják, ha romos is a templom, nem baj, de legalább legyen tiszta.
Évtizedek óta nincs saját papjuk. Cáfolják, hogy nem lenne elég katolikus hívő Szerbcsernyén. Egy-egy szentmisén 20–30-an vannak, mondják. Arra is panaszkodnak, hogy a korábbi plébános márciusban jött el hozzájuk, meg utána augusztusban. Ők viszont minden hónapban a megbeszélt hétvégén kitakarították a templomot, beültek és órák hosszat várták a papot. Hogy nem jött el hozzájuk, az nem a hívők bűne. Erzsike arra is panaszkodott, hogy tudtukon kívül elvittek a templomukból egy nagy keresztet meg egy szentképet a nagybecskereki múzeumba. A szerény asszony megjegyzi: „nem vagyok én senki, hogy nekem ezt meg kellett volna mondani, de ide járunk évtizedek óta, hát csak a tisztesség azt kívánta volna, hogy tudjunk róla, mi történik a templomunkban”.
A helybeli hívők azt is kikutatták, hogy a szerbcsernyei templomnak van 8 hektár termőföldje. Szerintük, ha annak a jövedelmét az elmúlt évtizedekben ráfordították volna a templomra, akkor most nem itt tartanának. Ma a 3700 lakosú Szerbcsernyén 11 német és 163 magyar él.
Német László bánsági püspök elmondta, hogy az elmúlt években, ahol vannak hívők, felújították a templomokat, sőt újakat is építettek.
Elmentem Párdányba is. A világhálón fellelhető adatok szerint 2012-ben 1212-en éltek eben a bánsági faluban, közülük 43 magyar és 2 német. Amit ott láttam, minden képzeletemet felülmúlta. Mintha Aracson járnék. A vörös téglák fájdalmasan kiáltottak az épület jobbításáért.
Értem én, hogy nincs pénz. De azt nem értem, hogy nem érdemes. Amikor arra hivatkoztam a püspökkel folytatott beszélgetésben, hogy a templomok meg a szobrok jelek is, az ittlétünk jelei, és hogy az utóbbi húsz évben gombamód szaporodnak a pravoszláv templomok, olyan helyeken is, ahol alig van pravoszláv hívő, ő azt válaszolja, gondoljak a misszionáriusokra, azoknak sem az volt az elsődleges feladatuk, hogy templomot építsenek. Meg nem lehet párhuzamot vonni egy nemzeti egyház – mert a pravoszláv egyház nemzeti – meg a katolicizmus között, mert az világvallás.
Nem nyugtatott meg, az eltűnő templomokban én mégis a közösségünk eltűnését látom, annak ellenére, hogy felhívta a figyelmemet, nem úgy kell elképzelni a templom ledöntését, hogy hatalmas gépek nekiállnak a falakat bontani. A felszentelt helyet előbb nem felszenteltté kell nyilvánítani, aztán tárgyalni kell arról, mi módon kerülhet sor az épület lebontására. Ez egy hosszú folyamat. Én akkor is sajnálom. A több mint 200 éves templomok eltűnnek, én nem tudok ebbe belenyugodni. Azért nem, mert megpróbálom felidézni, hogy akik építették (legyenek azok németek vagy magyarok, éppen mindegy), mennyi akarás, mennyi áldozat és odaadás, mennyi remény fűződhetett hozzájuk. Itt maradtak nekünk ezek az épületek a múltjukkal együtt, mi meg lebontjuk, és végül is azért kell lebontani, mert évtizedekig nem viseltek róluk gondot azok, akiknek ez dolga lett volna. Nemcsak a bánsági templomokra igaz ez, hanem például a szabadkai színházra is. Ha egyik és másik épületen is megigazították volna az elmozdult cserepeket, ha elszigetelték volna az épületet, amikor annak ideje volt, nem jutottunk volna idáig.
