1996-ban kerültem a Magyar Szóba, és annak ellenére, hogy Takács Ilona már hat évvel korábban nyugdíjba vonult, szinte mindennap bejárt a szerkesztőségbe, így gyakran összefutottunk a folyosón. Sokáig csak köszöntünk egymásnak, aztán egy alkalommal beszédbe elegyedtünk. Amikor megtudta, hogy a Tarka Világot szerkesztem, megemlítette, hogy néhány évvel korábban ő szerkesztette a melléklet gyermekrovatát.
Annyira rokonszenvesnek találtuk egymást, hogy felajánlotta, tegeződjünk. Barátságunk azóta is töretlen. Bármilyen helyesírási gondom van, mindig hozzá fordulok segítségért. És immár néhány éve ő szerkeszti a Kis Tarkát.
Takács Ilona – akit a legközelebbi munkatársai Nyusziként ismernek –, magyar-könyvtárszakon végzett a budapesti bölcsészkaron. Ezt követően a celldömölki gimnáziumban dolgozott magyartanárként egy évig. Innen Szombathelyre került, a megyei könyvtárban volt könyvtáros, majd egy budapesti művelődési házban szervezte a kulturális életet. 1963-ban jött át Magyarországról. Egy évig a Hídnál dolgozott, majd utána került a Magyar Szó szerkesztőségébe. Három évig a művelődési rovaton, azt követően tíz évig a belpolitikai rovaton gondozta a kéziratokat. 1980-ban ment át a Dolgozók szerkesztőségébe olvasószerkesztőnek. Tíz év múlva, 1990-ben ment nyugdíjba. Közben kb. húsz évig lektorálta a Jó Pajtást, a Forum kiadásában megjelent könyvek egy részét, bedolgozott a Képes Ifjúságba, valamit az iskolarádiónak is összeállított középiskolásoknak szóló irodalmi adásokat.
Úgy tudom, hogy egy szerelem hozott ide Magyarországról.
– Tulajdonképpen nem a szerelem, hanem az ígéret. Az a tény, hogy én gyerekkoromban megtanultam, ha az ember valamit megígér, akkor azt váltsa be. A budapesti bölcsészkaron tanultam magyar-könyvtárszakon, és itt tanult egyetlen jugoszláviai magyar egyetemi hallgatóként az újvidéki Kovács János is. A tanulmányi osztály vezetője, hogy segítségére legyen, kijelölt két fiút, hogy kísérgessék egyik tanszékről a másikra, és ezek pont az én csoporttársaim voltak. És János mindig elkísérte ezeket a fiúkat haverságból, amikor vizsgánk volt. Ott ismerkedtünk meg, és később én készítettem föl az irodalmi vizsgára. Aztán egyre szorosabb lett a kapcsolatunk. Amikor haza kellett jönnie, azt mondta: Nem akarok beleszólni az életedbe, de egyvalamit ígérj meg: hogy nem leszel másnak a felesége. Mihelyt úgy alakultak a politikai viszonyok, hogy lehetett látogató vízummal ellátott útlevelet kérni, úgy gondoltam, illik beváltani az ígéretemet. De nekem akkor még nem volt az a gondolatom, hogy itt maradok. Ideérkezésem másnapján János megkérdezte tőlem: Ugye, összeházasodunk, és te már nem mész vissza? Először rettenetesen meglepett, de később azt mondtam magamnak, hogy miért akarok mindig szembe menni a sorsommal, és itt maradtam. Ez 1963-ban volt.
Hogyan kerültél a Magyar Szó szerkesztőségébe?
– Idejövetelemkor kitűnt, hogy János már réges-régen a könyvkiadónak a főszerkesztő-helyettese volt, és mindig azzal nyugtatgatott engem, hogy elhiszi, hogy nagyon jó magyartanár voltam Magyarországon, de itt a felkészültségemmel sokkal többet tudok a magyaroknak segíteni, mint otthon, Magyarországon. És ezzel meggyőzött. Épp Keck Zsigmondnak az egyik könyvét szerkesztette, amikor megemlítette neki, milyen végzettségű vagyok, és Zsiga bácsi, aki akkor lektorként dolgozott a Magyar Szóban, azt javasolta, feltétlenül próbálkozzam meg a lektori munkával, mert a Magyar Szóba kell egy ilyen ember, aki jól tudja az anyanyelvét. Ez akkor nem sikerült azonnal, így a Híd szerkesztőségébe mentem ún. stílusszerkesztőnek. Egy év múlva kerültem a Magyar Szó szerkesztőségébe. Minda Tibor igazgató a belpolitikai rovatra szándékozott tenni, de elkezdtem tiltakozni, azzal érveltem, hogy nekem először meg kell tanulnom Jugoszláviát. Végül Varga László főszerkesztő közbenjárására a művelődési rovatra kerültem. És akkor elkövetkezett életem három legszebb esztendeje. Vukovics Géza, Cagi volt a rovatvezető, aki a kultúrát és a Kilátót is szerkesztette, és ott volt többek között Ládi Pista, aki kitűnő filmszakértő volt, Gerold Laci, akiből nagyon jó tollú kritikus lett, és a nagy műveltségű Hornyik Miki. Sokat tanultam tőlük, például a jugoszláviai viszonyokat. Vukovics Géza volt az egész szerkesztőségben a legműveltebb ember. Belgádban végzett matematikus volt, csodálatosan hegedült, úgy ismerte a zenekari műveket, hogy az valami félelmetes. Kosztolányi és Karinthy szelleme járta át. Tele volt mindig szóviccel. Abszolút egyetértettünk.
A három év elteltével át kellett mennem a belpolitikára, de addigra már megtanultam Jugoszláviát.
Milyen volt a hangulat a lapnál?
– Jó volt a Magyar Szóban dolgozni. 30–40-en munkálkodtunk nap mint nap a szerkesztőségben, és közben ismerkedtünk, meg is kedveltük egymást. A komoly munka mellett el-el csattant egy-egy poén, jót mulattunk, fecsegtünk. Általában nem bántottuk egymást. A lektorok igyekezetükkel kivívták az újságírók elismerését.
Hányan voltatok lektorok az egész szerkesztőségben?
– Ha jól tudom, tízen voltunk összesen. Hatan-nyolcan voltunk a szerkesztőségben, és rajtunk kívül voltak még vidéki lektorok. Rovatokra voltunk szétosztva. Én javasoltam, hogy sokkal jobb munkát végeznének a lektorok, hogyha el lennének különítve, és ahol most a külpolitika van, oda tömörültünk. Amikor Zsiga bácsi elment nyugdíjba, engem választottak meg főlektornak, azaz a lektori csoport vezetőjének. A főlektori munkám abban merült ki, hogy amellett, hogy a legnehezebb és legkényesebb rovaton, a belpolitikán én lektoráltam, gondoskodnom kellett mindig a lektori ügyeletről – nagyon rendesek voltak a lányok, Farkas Zsuzsa, Jung Jutka meg Póth Kati körülbelül egyszerre szültek, de olyan remekül meg tudták oldani a gyermekfelügyeletet, hogy soha nem hiányoztak –, valamint ellenőriznem kellett a kezdő lektorok munkáját. Erre szükség is volt, mert például egyikük az oktánszámot kijavította oktávra, a szellemi olimpiából kihúzta a szellemit, mert szerinte az olimpia, az csak olimpia, és egy 16-17. században élt Veresmarti Mihálynak, a kálvinista prédikátornak a nevét Vörösmartyra változtatta.
Abban az időben még nem volt számítógép, kézzel, papíron történt a lektorálás.
– Pont akkor mentem nyugdíjba, amikor bevezették a számítógépeket. De a kézi lektorálás szerintem sokkal jobb volt. Az újságíró átadta a kéziratát a szerkesztőnek, az szükség szerint belejavított, és továbbította a lektoroknak. Nekem volt egy trükköm. Akkoriban nagyon élénk volt a belpolitikai élet, és létrehozták az érdekközösségeket. Ezek szerb elnevezését le kellett fordítani, de úgy, hogy legyen értelme, s az anyanyelvünktől ne tévelyedjen el. Ezt a Zsiga bácsival együtt csináltuk, sokszorosítottuk, és elküldtük a szerkesztőségeknek. De ezt megelőzően, én a következőt találtam ki: azt ajánlottam az újságíróknak, hogy két példányban gépeljék le a kéziratukat, és az egyik példányt küldjék a szerkesztőségbe, a másikat pedig őrizzék meg, és amikor megjelenik cikkük az újságban, akkor írják bele az én javításaimat a másodpéldányba. Hetek alatt megtanultak mindent. Két szabadkai ifjú újságíró annyira hálás volt nekem ezért, hogy amikor a Dolgozókban Fórum-díjra terjesztettek föl, eljöttek, hogy személyesen gratuláljanak nekem.
Hogyan működtetek együtt a nyomdával?
– Én közvetlen kapcsolatot teremtettem a nyomdával. Például a nyomdász Rózsa Béla bácsi följárt a szerkesztőségbe. Egy alkalommal rémülten közölte, hogy eltűnt egy kézirat. Azt mondta, emlékszik rá, hogy odaadtam neki, de sehol sem találja. Én is kerestem, kifordítottam a fiókomat, nem került elő. De mondtam neki, Béla bácsi ne idegeskedjen, keresek egy másik színes írást, mert hagytak nálam tartalékanyagot az oldal szerkesztői. És amikor már ki tudja, hányadszor jött föl kétségbeesve, meglátván a munkaruháján a nagy zsebet, elkiáltottam magam: Rózsika bácsi (Hatala Éva nevezte el őt így), a köténykéjében nézze meg! Belenyúlt, és ott volt az elveszettnek hitt kézirat! Olyan boldog volt, és nagyon összebarátkoztunk. És történt még egy érdekes eset. Havonta egyszer nyelvművelő oldalunk jelent meg, amelyet a rádiósok szerkesztettek, mert ők álltak szoros kapcsolatban a nyelvművelő egyesülettel. Persze, fogalmuk se volt róla, mit hogyan kell bejelölni. Jön föl a szerkesztőségbe Frici, aki akkor 16 éves nyomdásztanuló volt, hogy ő nem tud eligazodni a bejelöléseken: Nézze meg, nézze meg, nincs olyan ember, aki ezt helyrehozná! Mondom neki: Dehogyis nincs, Fricikém, én kettőt is ismerek. Az egyik maga, a másik meg én! Szinte szárnyakat kapott, végül ő maga hozta helyre a hibát. És azután, ha volt ilyen oldal, előbb feljött, hogy megbeszélje velem, és aztán már ő intézkedett. Az embereket néha meg kell dicsérni.
Ma is lektori szemmel olvasod a Magyar Szót. Bosszant, ha hibát találsz?
– Nagyon! Rettenetesen bosszant. Készülök egy nyelvművelő cikknek a megírására. Azt a címet fogom neki adni, hogy Segítség, nyűvik az anyanyelvemet! Állandóan többes számot használnak, ott, ahol a magyar nyelv szabályai szerint nem kell a többes szám. Mert amikor fölsorolunk ötven egyes számú alanyt, az állítmány mindig egyes számú. Ez a mi nyelvünknek a specialitása.
Szoktál bejárni a szerkesztőségbe, mit tanácsolsz a lektoroknak?
– Az ilyen dolgokat el szoktam nekik mondani. Hogy erre nagyon ügyeljetek, hogy a magyar egyes számú nyelv. És azt is elmondtam nekik, amit a televízióban hallottam a minap: Ne engedjük indoeurópai zagyvalékká silányulni a nyelvünket!
Lehet, hogy sokan nem tudják rólad, hogy te költő is vagy, tíz versesköteted jelent meg.
– Inkább úgy nevezném magam, hogy gyermekversíró. Ez a régmúltba nyúlik vissza. Amikor kisgyerek voltam, egyszerűen kijavítottam a magyar nótát vagy a népdalt, mert tisztább rímet akartam. Ez velem született képesség. Erre engem senki nem tanított. Aztán írtam középiskolás koromban is verseket, például egyet a nagymamámról, az volt a címe, hogy Egy estém otthon. Petőfinek van egy ilyen verse. Lator László, a tanárom, azt írta mellé, hogy: Nagyon tehetséges, szeretnék több versét is látni. Elmondta, hogy mit nevezünk időmértékes verselésnek, és másnap már vittem neki egy jambikus lejtésű versikét. Annyira megörült neki, hogy fölolvasta a tanáriban, még a testnevelő tanár is gratulált nekem.
Gyermekrovatot is szerkesztettél.
– Farkas Zsuzsával együtt csináltuk a Napsugarat. Nekem volt egy Játsszunk! rovatom, ott közöltem az általam kitalált betűrejtvényeket. A gyerekek küldték be a kis verseiket, így ismertek meg engem, hogy kijavítottam a kis írásaikat. Jelenleg egy nyelvművelő könyvet írok gyerekek számára. Valamikor a Jó Pajtásba írtam a cikkeket, humoros hangnemben, hogy ne legyen annyira tudományos, vagy főleg ne legyen tudálékos, és annak idején mint nyelvművelő sok cikket írtam, főleg felnőttek számára. A készülő könyvbe megpróbálok sok játékot és humort belevinni, lesznek benne találós kérdések, különféle nyelvi játékok. Arra akarok rávilágítani, különben a verseimmel is mindig ezt kívántam elérni, milyen csodálatos a nyelvünk.
Végezetül elmeséled Nyusziságod történetét?
– Barátainkkal, kollégáinkkal ültünk egy presszóban, amikor János kedvesen az arcomhoz ért, és azt mondta: Nézzétek, hát nem olyan, mint egy nyuszi? És rajtam maradt. Hiába tiltakoztam ellene, pillanatok alatt elterjedt. Ehhez van egy aranyos történetem. Kiss Erzsi egy alkalommal behozta a klubba a kisfiát, a Brasnyó Jancsikát, aki olyan hároméves lehetett. És miközben Erzsi magyarázott, hogy „tudod, Nyuszi, képzeld, Nyuszi”, minden második szava a nyuszi volt, a kisgyerek elkerekedett szemekkel nézett rám, tanulmányozta, hogy mi rajtam a nyuszi. Két hét múlva ismét találkoztunk Jancsikával a klubban. Meglátott engem, földerült, és azt mondta: Tudom ám, kicsoda vagy te! Te, te, te, te vagy a mókuska!
