Érik a szőlő. Legalább ezer éve már, de lehet, hogy több is, ilyenkor szeptemberben a Kamanc fölötti Fruška gora déli lejtőin. A XV. századra világhírű lett a Szerémség bora, megannyi, a szőlőtermesztéssel, borszállítással kapcsolatos okmány maradt fenn azokból az időkből. A történészek írják, hogy ez a vidék, az akkori Délvidék felzárkózott Európához.
A husziták itteni mozgalma (Kamanci Balázs), a Biblia fordítása (Tamás és Bálint) a kritikai gondolkodás megjelenéséről tanúskodik. Mikor, már kopaszodó fejjel, megismerkedtem szülőföldem eme kincsével, életem egyik legizgalmasabb felfedezése volt. S a legelszomorítóbb, hogy az iskolákban szinte semmit nem tanultam róla. Pedig azt hiszem, megmaradásunk szempontjából létfontosságú, minden más történelmi emlékünknél fontosabb a kamanci huszita mozgalom, ugyanígy az ezeréves dombói faragott kövek üzenetének a megismerése… Ekkoriban Európa szellemi központja volt a mi vidékünk, a kritikai gondolkodás kezdeteinek központja!
Aki kicsit is jártas napilapunk elmúlt évtizedeinek történetében, a bevezető sorok alapján bizonyosan ráismer Burány Nándor nyugalmazott kollegánkra, noha immár több mint két évtizede nyugdíjas. A maga csendes, de egyenes módján tette annak idején a dolgát, az olvasók talán jobban ismerték, mint sok közvetlen munkatársa, hiszen ami mondandója volt, azt papírra vetette. Újságcikkekben, könyvekben összegezte mindazt, amit fontosnak tartott elmondani. Nekem is sok mindent elmondott, amikor a napokban Dávid Csilla fotóriporterünkkel felkerestük.
– Talán már túl sokat is írtam, amikor igen érzékeny politikai időszakban, 1992-ben nyugdíjba vonultam. Nem panaszkodom. Nagyon sokat köszönhetek a Magyar Szónak, ahol három évtizedet töltöttem el. Szép korszaka volt életemnek, sok-sok felismeréssel, rádöbbenéssel, utazással, élménnyel, mert amíg a világot jártuk, sok mindent megtanultunk, és bölcsebbek lettünk – meséli újvidéki otthonában. – Azért a világ legjobb foglalkozása mégis nyugdíjasnak lenni – fűzi hozzá mosolyogva.
Legnagyobb élményem mindenképp a belgrádi tudósítói korszakomhoz fűződik. A Ranković-időszak volt. Csak a Mindenható csinálhatta meg, hogy akkoriban kerültem oda, amikor a koszovói albánok sírva mesélték, mi történt nemzettársaikkal a partizánok keze nyomán, hogyan kínozták őket változatos kegyetlenséggel. Akkor döbbentem rá, hogy ők kimondták azt, amiről mi itt, a Vajdaságban mélyen hallgatunk. Pedig én is tudtam néhány történetet. Szinte senkinek nem volt mersze írni 1944 őszének magyarellenes véres megtorlásairól. Aztán lassanként megnyíltunk, de ez a folyamat még mindig tart. Akkor úgy gondoltam, ha gyávaságból nem írom meg haladéktalanul azt, amiről az emberek beszélni sem mernek, akkor hogyan írhatnék másról. Megírtam hát az Összeroppanás kisregényemet 1968-ban. Személyes emlékekre alapoztam, melyek szülővárosomhoz, Zentához kötődnek. A mű tilos listára került, felkavarta a politikai állóvizet, de nekem nem esett bántódásom. Meg a Magyar Szónak sem. De nem kell a múlt mélységeibe merülni a vérlázító élményekért. Az egész életünk, a kisebbségi lét már önmagában fölháborító tud lenni. Ezt egy felkészült újságíró különösöen jól tudja. Én utólag is nagyon hasznosnak tartom, hogy a hatvanas évek elején jogot hallgattam az Újvidéki Egyetemen, mert így jobban értettem a körülöttem zajlott dolgokat. Valójában lehet ennél szörnyűbb: beleszületni egy állapotba, amiről eleve tudjuk, hogy igazságtalan, de amin nem lehet változtatni? Nem marad más, el kell fogadni olyannak, amilyen: igazságtalannak. Korábban is leírtam már, hogy küzdeni kell ellene. Ez az élet értelme: küzdelem az igazságtalanság ellen.
EGY JÓ DISZNÓTOROSSAL EGY LAKOMA SEM ÉRT FEL
Nem véletlen, hogy azt állapították meg rólam: konfliktushelyzetekre érzékeny újságíró. Ebben valóban volt igazság. Vidékünk történetének feltépődő sebeit próbáltam megfogalmazni újságcikkeimben, majd közreadott könyveimben is. A már említett Összeroppanásban, vagy a tépelődő, szakadék szélére került embereket megörökítő Csőd, Különszoba és Margit híd című könyveimben. Nagyon örülök, hogy pályafutásom során ifjúsági regényeimben sikerült vidékünk történelmének több mozzanatát megörökítenem: a kurucok bácskai hadjáratát, Nándorfehérvár megvédését, Dózsa parasztfelkelését, a szerémségi huszita mozgalmakat.
Újságíróként alkalmam volt szakemberek mellett behatóan megismerni ezt a vidéket. Magával ragadott mindaz, amit például Nagy Sándortól, a Vajdasági Múzeum szakemberétől tudtam meg Dombóról, mely a mai Rakovac környékén volt. Nagyon keveset írtunk erről. A keleti egyházhoz kötődő ereklyék kerültek elő, nem finom római csiszolásúak, hanem az itteni kőfaragók munkái. Itt volt Bizánc határa, akik a magyarokkal hol hadakoztak, hol kereskedtek. Van egy feltevés, hogy Dombón egy hatalmas templom vagy kolostor állt, ahol sokan áttértek keresztény hitre még Szent István intézkedései előtt...
Nem hagyhatom ki, de meghatározó, szomorú és felháborító élményem volt az is, amikor újságíróként Dél-Bánátban, Ólécen (Stari Lecen) találkoztam azokkal a nyomorúságos körülmények között élő magyar kisdiákokkal, akik szerb iskolába járva úgy nőttek fel, hogy nevüket is csak cirill betűkkel tudták leírni. A monarchiabeli példával kell még sajnos ma is előhozakodni – mert jobb nincs nála –, hogyan kell egyszerűen és hatékonyan alkalmazni a többnyelvűséget.
Megtanultam sok mindent. Például azt, hogy nem kell másokra ujjal mutogatni, miközben nem értékeljük saját magunkat újra. A németek ezt megtették. Saját hibáinkat kell számba venni, be kell látni, hogy mi magunk bántunk el saját magunkkal.
Még egyszer hangsúlyoznám: nekem jó volt a Magyar Szóban. Beültünk az autóba és utaztunk, keresztbe-kasul bejártuk az országot és a világot. Szibériába, a Bajkál-tó vidékére, a skandináv országokba, a világ nagy városaiba eljutottam. És Toscanába, a világ szülőföld utáni legszebb vidékére. Titót kísértük sokszor, de más alkalmak is adódtak. Kivételes lakomákon vehettünk részt, ám egy jó disznótorossal egy sem ért fel. Jó volt a pozícióm, azt írtam, amit akartam, nem nagyon éreztük a cenzúrát. Két évig Belgrádból tudósítottam a Magyar Szót, főleg a belpolitikai rovaton dolgoztam, de a művelődési rovathoz is tartoztam, szerkesztettem egy ideig. Főszerkesztő-helyettes is voltam, mégis az újságírás volt az igazi élmény számomra.
NEM HAGYNÁ EL
A Magyar Szó talán Vébel Lajos főszerkesztő idején volt a legvirágzóbb, nagy újságíró volt, és jó főszerkesztő. Cagi (Vukovics Géza), Kollin (Kollin József) is persze a maguk módján.
A Magyar Szót persze olvasom, főleg csütörtökön veszem meg a tévéműsor miatt. Az a gond az újsággal mostanság, hogy nincs állásfoglalása. Bizonyára nem könnyű a lapnál, de az olvasók ezt megérzik. Egypártrendszer alakult ki, és a politikai elit sem volt soha ilyen silány. Mindez nem válik az újságírás javára – mondta.
A késő délutáni napsütésben megmutatta a kis erkélyén virágcserépben növekvő szőlőjét. Azt mondja, ha szerencséje lesz, egy-két év múlva még megkóstolhatja. Különben forró volt a nyár, édesnek ígérkezik a szőlő, jónak a bor a Fruška gora déli lejtőin. Burány kollégánk, ha újra választhatna, nem hagyná el Zentát, de a földet sem. Kertészkedne.
