A képet San Marinóban készítettem. Az óvárosnak azt az erődjét ábrázolja, amelyben a kínzóeszközök múzeuma található. Persze, mindez a középkorban volt használatban: a boszorkányüldözés kínzóeszközei, a rontáslevétel kegytárgyai és az elátkozottak tömlöce. Megborzongatja a mai látogatókat, aztán továbbmennek. Nézegetem a képeslapokat a szuvenírboltban.
Elképzelem azokat, akik egykor itt laktak. Kár, hogy sohasem láthatták, milyen csodálatos helyen élték le az életüket, csak ez a látvány maradt nekik: a mélységek, a szép kilátás, de mi ennél többet is láthatunk. Ők egészében sohasem láthatták azt a csodát, hogy a Monte Titano csúcsán milyen összképet nyújt a védfallal és őrtornyokkal szegélyezett óváros, a teljes középkori városállam. Mert ezt csak a légi felvételeken látni teljes egészében. Akár havasan, akár tavaszi zöldben, csak a madarak láthatták a városállamot fénykorában.
Épphogy hazaértem, egyik nap mentem be a Magyar Szóba a szokásos hármas busszal, egy férfi panaszkodott a barátainak, hogy kirúgták a munkahelyéről:
– Kripli vagyok, az itt a probléma, de csak most lettem az, mert bebeszélték a kolléganőmnek, hogy ha ott dolgozik velem egy szobában, engem lát folyton, benne maradok a tekintetében, és ez a látvány eluralkodik rajta, vagyis maga az undor, és az a legnagyobb baj, mert a terhessége alatt csak szép és tökéletes dolgokat szabad látnia. Ha ott vagyok vele naponta nyolc órán át, akkor árt neki a közelségem, a gyerekének árt a hasában, az is ilyen kripli lesz, mint én, és akkor majd nézheti, hogy a gyereke ilyen nyomorék lett, mint én. Megbízható jósok, látók, médiumok tenyésznek ebben a nyomorban. A főnököm, aki kirúgott, az is hisz a boszorkányságban, 2014-et írunk, de a fejekben még mindig középkor van.
Sofi Oksanen Mikor eltűntek a galambok című könyvét olvasom, az idei Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg a budapesti Scolar Kiadónál. A jelenetben, melyet idézek, a jósnő egy lány szellemét idézi meg: „A padlón egy tányér feküdt, melynek közepére vonalat húztak. A tányér alá nagy papírlapot helyeztek, a nem és az igen feliratokkal… Rosalie, itt vagy? A tányér mocorgott a papíron, mintha nem tudná, melyik irányba induljon. Az igen szón állt meg. – Jól érzed magad, Rosalie? A tányér elindult. Nem. – Erőszakos volt a halálod? A tányér elindult. Igen, igen. – Ugye nem tettél magad ellen semmit? A tányér elindult. Nem. – Tudod, ki kínzott meg? A tányér elindult. Igen.”
A jelenet a filmekben sokszor látott asztaltáncoltatásra emlékeztet. Az embereket mindig is foglalkoztatta, hogyan léphetnének kapcsolatba túlvilágra költözött szeretteikkel. Kiváló pénzkereseti lehetőségnek bizonyul mind a mai napig az emberek hiszékenysége. Moldován Domonkos Halottlátó című filmje hívta fel erre a figyelmet 1979-ben, majd 1981-ben a Rontás és reménységgel folytatta. A Kádár-rendszerben ekkor már tíz éve dobozban volt a Tanú, minden egyébbel együtt, ami nem fért bele a szocializmus problémátlan térhódításába. Moldován Domonkos dokumentumfilmje a „tűrt” kategóriába tartozott, hiszen a megszólaló szakembereknek nem volt nehéz rámutatni az emberi tudatlanságra, ami felett magasról ítéletet mond a tudományos szocializmussal alátámasztott elmélet.
Az okozott igazából meglepetést akkor, hogy egy fekete-fehér, egész estés dokumentumfilm előtt a pénztárnál hosszú sorok kígyóztak, ami arra döbbentette rá az embereket, hogy létezik egy másik világ, egy másik valósága a társadalomnak, amiről eddig nem hallottak, hiányzott a köztudatból. A nézők hatalmas többsége először látott ilyen „szeánszot”. Nem színészek játszották el, hogyan kerül egy sarlatán elé a kihasznált, kiszolgáltatott emberek fájdalma, legbelsőbb, személyes világa. Hogyan működnek egy ilyen kommunikációban az előítéletek. Hogyan működnek a csalás kliséi.
Akkor újdonságnak számított. Ma már hétköznapi. A tévében a médiumok immár tematikus rendben válaszolnak élőben a telefonálók kérdéseire. Betegségek, szerelem, pénz, külön telefonszámmal. Véletlenül egyik éjszaka az egyik szerbiai adóra kapcsoltam váltogatás közben; az ember naiv, és elcsodálkozik azon, amit lát és hall. Ma is van ilyen? Órákig várnak, hogy sorra kerüljenek. Egy iskolázatlan, háziasszonyszerű nő egy fiatalembernek kártyát vet. Ha ez egy Krúdy- vagy Hunyady Sándor-regényben zajlana, abban lüktetne a ködlovagok elegáns miliője bársonyfüggönyökkel és gyertyákkal. De ez a nő olyan közönséges szélhámos, hogy azt rossz nézni. A fiú a vonalban őszintén kitárulkozik előtte. Ha ezt Thomas Mann írná, akkor Mario már emelné is a képernyő felé a pisztolyát. Mert itt tényleg visszaélnek valakinek a jóhiszeműségével. A fiatalember egy egészen összeszedett, fiatalos románcot mesél el, azt, hogy a lány, akivel három éve járt, hogyan csalta meg az egyik kollégájával. A jósnő úgy rakosgatja a kártyát, mintha spenótlevelek lennének, bármi lehetne rajtuk, az empátia szemernyi jelét sem látni rajta, csak mondja rutinosan a magáét, akkora ökörségeket, hogy csak nézek. Ezt a fiú elhiszi? Szegény csak igeneket makog, mert ha csak a szerelem jár a fejében, akkor képes mindent elhinni, még a kék sálat is a lány nyakában, mert ha netán vöröset venne fel, az nagyon rosszat jelentene. Ilyen szöveget bárkivel el lehet hitetni, éppen olyan, mint az említett Halottlátó című film volt: a néző arra gondol, hogy minden kártyára valami közhelyes bölcsességet írtak, ami gyógyír az összes bánatra.
Csak én lennék ilyen hitetlen? Beírom a keresőbe, hogy „átoklevétel”, és dob is mindjárt egy honlapot a gép, a pasas így indokolja a tevékenységét: „Sajnos az életben sok gonosz, irigy, féltékeny, aljas természetű ember is van. Ezek között akadnak, akik másoknak ártani is képesek, csak azért, mert egyfajta embertelen kielégülést nyernek, vagy hasznot is húznak mások kárából. Van, aki ennek érdekében igen messzire is elmerészkedik, egészen addig, hogy rontási mágiát küld rá embertársára.”
De nem kell ezért Budapestig menni, az egyik vajdasági magyar faluban is nagy forgalma van a hasonló tevékenységet folytató médiumnak. A környéken lakók panaszkodnak, hogy már reggel sorok állnak a ház előtt, a szemetet otthagyják maguk után. Visszalapozom a Magyar Szó hétvégi hirdetéseit, tucatnyi szolgáltatást találok ebben a témakörben.
Legyintenék, de elgondolkodom az egybeeséseken, mint Radnóti Miklós: „hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én”. Nyilván különbség van aközött, hogy a kéményseprő szerencsét hoz-e és aközött, hogy mit üzennek a holtak.
Másnap levelet hoz a postás egy régi ismerősömtől. Ennyi véletlen egyszerre! Mintha valóban létezne mágia. Nem is emlékszem, mikor olvastam utoljára kézzel írott levelet. Most idemásolom a vonatkozó részt: „Van egypár ember, aki a hátam mögött negatív szuggesztiókat csinál, átkot, rontást, mágiát stb., hogy az életem több területén hátráltassanak, ezek az emberek sok rossz dolgot képesek megcsinálni, és nem én vagyok az egyedüli, akinek csinálják. Ilyen esetben az emberek természetgyógyászhoz szoktak menni, bioenergetikusokhoz, reikistákhoz, kártyavetőkhöz. Ezek között sok a sarlatán, akik pedig értenek az alternatívákhoz, azok vagy sok pénzt kérnek, vagy nem hajlandóak foglalkozni valakivel, mert az ismertség dominál. Az egyik ismerősöm azt tanácsolta, hogy kártyavetőhöz ne menjek, mert az is negatív szuggesztió és pénzkihúzás. Nem vagyok babonás, de ezek az emberek meghatározott időpontokban, legtöbbször este szeánszokat szoktak tartani, de ezt nem lehet bizonyítani. Szeretem az affirmációkat, a pozitív állításokat, de ez még nem oldja meg a problémákat. A rosszakaróim ezeket a dolgokat féltékenységből és irigységből csinálják, no meg azért, hogy jól érezzék magukat, mert ami másnak rossz, az nekik jó, másokon vezetik le a frusztrációjukat.” Ahogy betűhíven pötyögöm ide a szavait, egyfolytában azon gondolkodom, mit válaszoljak. Ez nem egy novella, ahol úgy oldom meg a főhős gondjait, ahogyan a történet kiadja. Ebben a világban másként működnek a dolgok.
A hiedelmeknek, a babonáknak, úgy látszik, a mi társadalmunk igencsak kedvez. Tudom, hogy a levélírónak segítségre lenne szüksége, neki valóban szakember kellene.
Vajon hogyan kellene megmondani, hogy nem tudok tanácsot adni? Csak annyit: a kártyavetés nem segít.
