Amikor legutóbb Törökbecsén jártam, rabul ejtett az Assisi Szent Klára-templom udvara, ahol a gondozott kert egy jelentős részét buja sziklakert képezte. A sziklakert nem csak tekintélyt parancsoló méretével nyűgözött le. Elrendezése, gazdagsága arra utalt: nagy szeretettel építik, alakítják, gondozzák.
Sokan gondolják azt, hogy ha sík területre kőpiramisokat halmoznak, vagy ha földből épített dombokat kövekkel tűzdelnek meg, máris kész a sziklakert, de ez nem így van. Az eredeti japán sziklakertekben a kavicsok, a sziklák, a homok, a növények mind szimbólumok: a homokba rajzolt hullámvonal egy száguldó folyót, a sziklák egy-egy létező hegységet jelképeznek – egy ilyen összeállításban minden a természet harmóniáját és erejét jelképezi. Ezek az emberi konstrukciók szorosan kapcsolódnak természeti környezetükhöz: az ösvény kikerüli a fákat, az épület igazodik a domborzathoz, szervesen egészítik ki egymást. A japánok nem is tesznek határozott különbséget építészet, kertészet és természet között, a természet teljességét, energiáit és megnyugtató kisugárzását úgy képesek egy helyre összpontosítani, hogy ezek a kertek a lelki béke szolgálatában állnak. A városi szűk udvarokban sem kényszerítik szabályos rendbe a természetet, inkább csak sejtetik néhány jellegzetes fával, sziklával, virággal. Ők a természet modelljét készítik el a rendelkezésre álló kis területen – ha végképp nincs egy talpalatnyi föld sem, akkor egy tálcán rendeznek miniatűr kertet (hako-niva), vagy egy cserépben nevelnek törpe fát.
A japánok szerint a legkisebb kert is elég nagy ahhoz, hogy rásüssön a holdfény, és valahogy így van ezzel a törökbecsei Sári Attila is. Sokat kertészkedő édesanyja hatására már gyerekkorában is szerette a növényeket.
– Tízéves lehettem akkoriban, amikor egy barátommal közösen teljesen odalettünk a növényekért. Kezdetben a szobanövényekbe voltam szerelmes, a fikuszokba, filodendronokba, alig vártam az új leveleket… Aztán a pubertáskorban mintha minden zöld kiszáradt volna belőlem, eljött a „sötét korszakom”. Anyu mindig is sok kertészeti lapot járatot, egy idő után én is elkezdtem nézegetni ezeket. Elgyönyörködtetett a kertek szépsége – olyan volt, mintha újjászületett volna bennem valami. 17 éves koromban kezdődött el bennem a „kőkorszak”, egyszerűen megbabonáztak a kövek – mesél Attila a kezdetekről.
A fiú gépésztechnikusnak tanult, majd négy év kihagyás után beiratkozott az egyetemre, és pszichológusként diplomázott. Egy nyugodt, szép kis utcában laknak, egyetemistaként gyakran a házuk előtti ecetfa alatt ülve tanult.
– Bentről keleti meditációs zene szólt, és ha tanulás közben megakadt a szemem egy gazon, kiszedtem. Így ment ez sokáig: egy kis tanulás, egy kis gazolás, ez az összehangolt tevékenység lett az én tanulási technikám. De a kertészkedést már nem tudtam abbahagyni, így készült el a ház előtti, meditatív sziklakertünk – mondja Attila.
Valóban van valami nyugtató, időtlen egyensúly ezekben a keleties kőkertekben: verheti eső, fújhatja szél, lepheti moha, a föld „csontja”, a kő rendíthetetlen. Mindig ezeknek a tekintélyt parancsoló, erőt és nyugalmat szimbolizáló szikláknak a története a legrégibb a kertben, és minden hozzájuk igazodik. Attila sziklakert-kompozíciói is egy-egy központi kő elhelyezésével kezdődnek.
– A templom előtt sétáltam el, amikor megláttam a lehetőséget a krizantémmal, tulipánnal, csillagvirággal és gazzal benőtt templom udvarában. Olyan …semmilyen volt. Akkoriban otthon már nem volt elég területem a kertészkedésre, és kedvet kaptam ahhoz, hogy a templom udvarában is sziklakertet hozzak létre. A pap beleegyezett, én meg hazamentem a legnagyobb kőért, majd elhelyeztem a templomkertben, így kezdődött – emlékszik vissza Attila.
2012 áprilisában kezdte el kialakítani a templomkertet, majd egyre nagyobb területet épített és ültetett be. Minden spontán, ösztönösen alakult ki: hordta a köveket, irtotta a gazt, a felesleges földből dombocska kerekedett, a dobocskából kertecske… Kezdetben egy barátja is segített, de aztán már csak egyedül szorgoskodott a templomudvarban.
– Elvagyok magammal, szeretem figyelni a növényeket. Nem szeretem a sima felületeket, kellenek a magasságok, a mélységek, és a sziklakertek olyan háromdimenziós kompozíciók, amelyekben harmóniát lehet teremteni színek, felületek, textúrák között. A házi sziklakertem nyolc év alatt alakult ki, ebben a templomkertben is van még jó pár évnyi munka – véli Attila.
A harmincéves fiatalember, aki szabadidejében olajfestményeket is fest, jelenleg munkanélküli pszichológus. Most pszichoanalízist tanul és az újvidéki Szívközpont szervezésében telefonos lelkisegély-szolgálatra is oktatják. Barátaival, ismerőseivel ezenkívül egy civil szervezetet is gründol, amely a fotózás, a videózás és a környezetvédelem iránt érdeklődőket tömörítené egy közös szervezetbe.
