A budapesti Nemzeti Sírkerttel kezdődött úgy húsz évvel ezelőtt, bár mindig is szerettem a temetőket: szenttamási nagyanyám a pravoszláv temető mellett lakott, vakációpajtásaimmal oda jártunk játszani meg sütit csenni a sírokról.
Fotó: Molnár Edvárd
Aztán az 56 hektáros Nemzeti Sírkert, ahol Csontvári, Babits, Batthyány, Kossuth, Ady, Kosztolányi nyugszik, végképp elvarázsolt – az őszi leveleken átszűrődő napfényben felszálló reggeli pára sejtelmes szépségét nem lehet elfelejteni. Szerb Antal Utas és holdvilág című regényének köszönhetem a római protestáns temető felfedezését, ahol az Aurelianus-féle fal mentén főleg angol és német protestánsok – köztük Keats és Shelley – nyugszanak, de olasz, orosz, magyar síremlékeket, sőt cicasírt is találunk itt. Szépsége, mélysége, varázsa van e szent tereknek.
„Szeretem a temetőket – írta Kosztolányi Dezső. – A durva élet zenéje a temető, a földi fény ultraviolett sugara, dal, álom és önkívület. Minden, ami itt van, egyszerre jelentőségteljes lesz. A temetőben nem láttam kis embert. Mindenki megnő. A gonosz már nem gonosz, a csúf megszépül, a kétszínű egyenessé válik. Eltűnnek a földi grimace-ok. A bogár, ami mellettem zümmög, a messze kerék-zaj, az eresztékek megroppanása, egy madár elrebbenése, mind, mind szimbólum, ami valamire int. Ez egy bezárt könyv, amit még nem ismerek. Az életből az egyetlen dolog, amit nem ismerek…”
Mindenszentek és a halottak napja a halottakra való emlékezés ünnepe, erre az alkalomra különös gondossággal tisztítjuk és díszítjük a sírokat, majd gyertyát gyújtunk. November elseje, mindenszentek napja a halottak napjának vigíliája, azaz ünnepi előestéje, és azon szenteknek az ünnepe, akikről a naptár név szerint nem emlékezik meg. A katolikus egyházban a 9. századtól lett hivatalos, egyetemes ünnep november elseje. Szent Odiló clunyi bencés apát kezdeményezése volt, hogy a mindenszentek napja után, amely az üdvözült lelkekre emlékezik, emlékezzenek meg valamennyi elhunyt hívőről is. A halottak napját a katolikus egyházban először 998-ban ünnepelték. A halottak napja összefügg azzal a századvégi szorongásos hangulattal is, mely 1000-re a világvégét várta – ilyen elképzelések mellett igyekeztek az emberek az elhunytak szellemeivel jó barátságba kerülni. A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak: a gyertyák fényénél a „véletlenül kiszabadult lelkecskék” újra visszatalálhatnak a sírba, nem kísértenek, és nem nyugtalanítják az élőket. Ez az ünnep az elhunytakra való megemlékezés napjaként az ezredvégi világvégevárás elmúltával is megmaradt.
Az, aki hozzá közel álló embert eltemetett, többé már nem egészen az, aki előtte volt. Az emlékezet ad életet a halál után, halottaink múltja beépül a sajátunkéba. Ha megtanulod a tenyeredbe zárni, kincsként őrizni az apró, ragyogó pillanatokat, megnyugvást találhatsz benne. Néhány év múltán azt veszed észre, hogy nagyjából rendben vagy. Megváltoztál, hiányoznak, mindennap gondolsz rájuk, de azért jól vagy. Melegség tölti el szívedet, amikor az apád pulóverét örökös vitapartnerén, Zekerija szomszédon látod viszont, és örülsz annak, amikor Azemina, a volt szomszédasszony anyád féltve őrzött tölgyfa étkezőasztalán teszi eléd a kávét. Így, közösen támasztunk fel valamit azokból, akik elmentek, mert ez a legszentebb kötelezettségek egyike, amellyel a barátok, a családtagok tartoznak egymásnak – nem hagyjuk kialudni az emlékezés lángját.
Ha az anyámra gondolok, egy nagy tányér szilvalekváros gombócot látok magam előtt. Még ma is, valahányszor lekváros gombóc kerül az asztalomra, egy pillanatra szomorúság tölt el. Magam még soha nem készítettem, pedig a halála után rátaláltam az anyu általa megírt, nekem szánt gombócreceptre is.
Ha az apámra gondolok, hallom a dzsezva koccanását a platnin, az orromban érzem a török kávé finom illatát és a mindent átható, sűrűn gomolygó cigarettafüst szagát. Mértéktelen volt mindkettőben, így is szeretett.
Otthon mécseseket gyújtok a halottaimnak, és az ablakpárkányra teszem őket. A mécses lángja beragyogja az ünnepet, és emlékezéssel, vágyakozással, bocsánatkéréssel, örömmel tölti meg szívemet. Aztán kimegyek a temetőbe, ahol már vége az őrületnek, a hajszának, ahol nincs hamisság, nincs gazdag és szegény, nincsenek ellenségek és barátok, és nincsenek falak. Szeretem a temető csöndjét, amely átöleli az embert. Ha jól fülelek, megszólal ilyenkor mellettem egy hang.
„Mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még,
Mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.”
(Kosztolányi Dezső)
