Habár az idei nyár időjárására leginkább a pocsék jelzőt tudnám használni, a rengeteg csapadék, az egymást követő zivatarok és a hűvös, borongós napok ellenére 2014-ben többször is megdőlt a melegrekord. Miközben a héten igen kellemes napokban volt részünk, máris azzal riogatnak bennünket, hogy a télen akár −27 Celsius-fokot is mérünk majd. Ember legyen a talpán, aki manapság előre meg tudja jósolni, milyen telünk vagy milyen nyarunk lesz, miközben időjárásunk évek óta egyre szeszélyesebb és szélsőségesebb. Mi egyelőre ennyit tapasztalunk a globális felmelegedésből, melynek kapcsán a szakemberek nem győzik hangsúlyozni, az utolsó pillanatokat éljük, amikor még tehetünk valamit a bolygóért és az emberiségért, csakhogy ahogy nekiindult a világ, könnyen lehet ez még rosszabb is. Az adatok ugyanis félelmetesek, és nem sok optimizmusra adnak okot.
Az elmúlt százötven évben globálisan 0,76 Celsius-fokkal emelkedett meg a hőmérséklet. Ez talán elenyésző értéknek tűnhet, azonban ennyi elég volt ahhoz, hogy a jéghegyek olvadásnak induljanak, és ha 2100-ig további 2 vagy több Celsius-fokkal nő a hőmérséklet, ami úgyszintén nem tűnik soknak, beláthatatlan következményekkel kell számolnunk. Egy fokos melegedésnél a jégmentes tenger több hőt nyel el, és gyorsítja a globális felmelegedést; a világ felszínének egyharmadáról eltűnik az édesvíz, az alacsonyan fekvő partvidékek pedig víz alá kerülnek. Ha nem csökken az üvegházhatású gázok, elsősorban a szén-dioxid és a metán kibocsátása, és tovább melegszik a bolygó, élelmiszer- és ivóvízhiánnyal, betegségekkel, szegénységgel, polgárháborúval kell szembenéznünk. Európában hőhullámok, Amerikában erdőtüzek, Ausztráliában szárazság pusztít majd, Afrikában és Ázsiában áradások szedik áldozataikat. A tengerszint megemelkedésével átrajzolódik a térkép, új fajok jelennek meg, a meglévők kihalnak, vagy átalakulnak. A kártevők elszaporodnak, a mezőgazdaság jelentős károkat szenved el, a szegényebb országok képtelenek lesznek megküzdeni a katasztrófákkal. Szép kis jövőkép, nemde?
Számba véve, hogy az adott ország lakosságának hány százaléka él a tengerszint alatt, a GDP hány százalékát teszi ki a mezőgazdaság és mennyire tudják kezelni a klímaváltozás okozta helyzetet, egy listát állítottak össze a legveszélyeztetettebb államokról. A 116-os lista utolsó, azaz legrosszabb helyén az afrikai és ázsiai államok állnak, Szerbia az ötvenegyedik, Magyarország viszont csak a hatodik helyen áll, megelőzve Németországot, Svájcot, vagy az USA-t.
Legutóbb egy brüsszeli klímakonferencián találkoztak az EU vezetői, ahol szóba került, hogy a szén-dioxid-kibocsátás 80 százalékáért az energiaszektor a felelős, tehát át kell térni a tiszta és megújuló energiaforrásokra, és miközben 2030-ig a szén-dioxid negyven százalékos csökkentését tűzték ki célul, a megújuló energiaforrásoknak legalább harminc százalékban kell jelen lenniük. A probléma nem tegnap kezdődött, és a tudósok is már évek óta vészmadarak módjára igyekeznek felhívni a figyelmet a klímaváltozásra, de mintha senkinek sem állna érdekében megtenni a megfelelő lépéseket. Számomra nem kérdés, hogy a globális felmelegedés megállítása nem rajtam múlik, hanem elsősorban az iparilag erős országok, a gazdasági nagyhatalmak akaratán.
Csakhogy az a legnagyobb baj, hogy még mindig csak beszélünk a problémáról, ahelyett hogy tennénk is valamit. Talán azért van ez így, mert a beharangozott katasztrófa távolinak tűnik, nem egy-két évben, hanem hosszú évtizedekben kell gondolkodni, és ilyenkor az embernek az az érzése, még bőven van idő változtatni, s addig is milliókat lehet keresni a kőolajon, a földgázon, az erdők kiirtásán, s azon palotákat és luxusautókat lehet venni. Olyan ez, mintha fiatalon nem akarnánk tudomást venni arról, hogy a dohányzás, a túlzott alkoholfogyasztás, az egészségtelen táplálkozás meg az egész napos tespedés a számítógép előtt sok év múlva komoly egészségi problémákat fog okozni. Tudjuk, de addig még legalább harminc évünk van és különben is bármikor életmódot változtathatunk, vagyis ezzel a problémával ráérünk még foglalkozni. Nekem úgy tűnik, a politika, az ipar, és a kapitalista, haszonelvű gazdálkodás is valahogy így működik, akik pedig most tehetnének valamit, azok talán úgy gondolják, én már úgysem leszek itt addigra, oldják ezt meg az utánam jövők, addig is termeljünk hasznot, amit élvezhetek.
Halogatunk, időt húzunk, pedig már nincs idő, cselekedni kell. Nem magunk miatt, hanem a gyermekeink, unokáink miatt, akik majd akkor lakják ezt a bolygót, amikor mi már nem leszünk.
A kőolajtartalékok végesek, alig fél évszázad múlva el is fogynak. Mindenképpen rá leszünk kényszerítve, hogy alternatív energiaforrást találjunk, amitől megy az autó, ha már úgy rászoktunk a négy kerékre, csakhogy hiába tűnik távolinak, időben el kellene kezdeni az új technológiák kifejlesztését, mint ahogyan a megújuló energiaforrások nagy mértékű felhasználását és elérhetővé tételét a tömegek számára, hiszen az új technológiák kezdetben drágák, és csak kevesek számára elérhetők. Ha nem így lenne, már minden második házon napkollektorok lennének…
Alapvetően nem vagyok pesszimista alkat, de engem elborzaszt, hogy mennyire nem veszik figyelemebe a kilátásba helyezett katasztrófát. Néha arra gondolok, nem kell ahhoz meteornak becsapódnia, hogy nagy bajban legyünk, mi magunk is képesek vagyunk tönkretenni ezt a bolygót, mely vallástól, nemtől, nemzeti hovatartozástól és a pénztárcák vastagságától függetlenül mindannyiunk otthona. Ha akiknek ma és a következő évtizedekben hatalmukban áll a folyamatot megállítani, sőt visszafordítani, egy pillanatra képesek lennének belelátni a jövőbe, talán nem hezitálnának, hogy a haszon vagy egy élhető bolygó mellett tegyék le voksukat, de az is elég lenne, ha megfontolnák az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testületének jelentését, miszerint a gazdasági növekedés ütemét mindössze 0,06 százalékkal csökkentenék azok a beruházások, melyek az éghajlatváltozás feltartóztatásához szükségesek, de csak akkor lehet némi anyagi áldozat árán megfékezni a globális klímaváltozást, ha a következő tizenöt-húsz évben mindenki megteszi, ami rajta áll.
