Úrjövet. A magyar nyelv gyönyörű kifejezése adventre. Az ünnepre, amelyet tisztult szívvel, fényes lélekkel, az Úr megszületését, eljövetelét várva töltünk, négy héten keresztül. Nagyszüleim még arról meséltek, az ő eleik végigböjtölték a karácsonyt megelőző heteket.
Fotó: Molnár Edvárd
Felhordták a padlásra az edényeket, amelyekben addig húst, zsíros ételt készítettek, és csak ekkor használatos edényekben főztek. Aki nem tehette meg, hogy edényt váltson, hamuval súrolta ki, zsírtalanította a fazekait, lábosait. Tésztaféléket, zöldségételeket fogyasztottak ebben az időszakban. Nemcsak a testüket tették azonban rendbe, hanem a lelküket is. Hajnali misére jártak, és családi, társas összejövetelek alkalmával megvitatták a Szentírás egy-egy részletét. Néhány évtized alatt azonban nagyot fordult a világ. Böjt, ima, társasági élet – kevesek mindennapjaiba férnek bele. Pedig néha időt kellene szakítani önmagunkra, szeretteinkre, barátainkra. A karácsonyi ünnepkör ennek fontosságára igyekszik ráirányítani a figyelmet.
Adventi naptár. A szájhagyomány szerintegyötletes édesanya „találmánya” az adventi naptár. Nyűgösködő, türelmetlen kisfiának készítette, a gyermek ugyanis nem győzte kérdezgetni, hányat kell még aludni a Kisjézus születéséig. Huszonnégy fiókocskából álló „naptárt” készített hát az édesanya, mindegyikbe apró meglepetéseket rejtett, s fiának napi egy fiók felderítését engedélyezte. A gyerek felnőve üzletszerűsítette az anyai találmányt, tömeggyártásba kezdett. Így terjedt el, országhatárokat átlépve, az adventi naptár hagyománya. Ennek továbbgondolt változata a jócselekedet-naptár, amelynek lényege, hogy négy héten át napi egy jó cselekedet megtételére sarkall. A napi jótettet esténként az aznapi ablakocska mögé kell feljegyezni, s karácsonykor összeolvasni, azaz számba venni, mennyire sikerült önzetlenül, szeretettel végigélni az advent heteit. Katalin nővér, aki hittant oktatott nekünk, kisiskolásoknak, szombatonként felolvastatta velünk a heti bejegyzéseinket. Méltatlankodott is az afféle „jótétemények” hallatán, hogy: „a héten nem vertem meg a testvéremet”, vagy „szót fogadtam anyának”. Szerinte ezek maguktól értetődő cselekedetek. A jótett fogalmát azonban nehezen tudta elmagyarázni. Talán mert a körülírásához szegényesek a szavak.
Koszorú. Az adventi koszorú készítésének szokása a régmúltba nyúlik vissza. Eredetileg fenyőágakból hajlították, kör formája a végtelent, az örökkévalóságot, a tökéletességet szimbolizálta. A ráhelyezett négy gyertya egy-egy fogalmat jelölt: a hitet, a reményt, az örömet és a szeretetet. Meggyújtásukkal az Eljövetelig való időt mérték, egyszersmind a fény győzelmét is ünnepelték a sötétség és a félelem felett. Ahogyan az ünnepkör többi szimbóluma, a koszorú is változott, az időszerű divat formálta. Ma hobbioldalak és női magazinok sokasága foglalkozik a legmodernebb koszorúdivattal. Vécépapírtekercsekbe illesztett gyertyák, skót kockás masnik, csilivili műanyagdíszek, karácsonyi énekeket muzsikáló vásári csecsebecsék egyaránt megtalálhatók egy huszonegyedik századi ízlésvilágot tükröző adventi koszorún, amely színében, formájában, anyagában is változott, elveszítve eredeti szimbólumrendszerét. Lakásdísszé vált, ahogy egy cserép vérpiros levelű mikulásvirág vagy néhány mézeskalácsdísz a nappali kisasztalára helyezve.
Lila. A bűnbánat, az összeszedettség, a szent fegyelem színe. A hagyományos adventi koszorún három lila gyertyának kellett állnia, szimbolizálva a fentebbi fogalmakat. A három lila mellett egy rózsaszínű gyertya jelképezte az Eljövetel közelsége miatt érzett örömet. Érdekes módon a rózsaszínű gyertyát nem a negyedik, hanem a harmadik vasárnapon kellett meggyújtani. Adventi koszorú készítésekor ma már sajátos szempontok alapján döntünk, amikor gyertyát vásárolunk: illik-e a lakásbelső, a függönyök, a lakberendezési kiegészítők színéhez, illatozik-e, lefolyós fajta-e, mert ha igen, összeviaszozza a koszorúalapot, s azt nem lehet újra felhasználni. Egy magára valamit adó háziasszony ráadásul a változatosságra törekszik, tehát évről évre igyekszik új köntösbe öltöztetni a fenyőfát s az adventi koszorút is. Aki pedig sajnálja kidobni a korábbi díszeket, vegyíti őket. Így alakul ki sok esetben az indiai ízlésvilágot idéző ünnepi színeklektika.
Izgalom. A december várakozással telik. Várakozással az első hóra, a megszépült tájra, a feldíszített utcákra, házakra, az otthoni, közös vacsorákra, a jóleső baráti beszélgetésekre, a tervezgetésre, az ötletelésre, a fahéjillatra, az ajándékozásra, a csodára. Egyik pici ünnep váltja a másikat, a boltok kirakatai, a díszkivilágítás, a tematikus tévé- és rádióműsorok, a reklámfilmek és reklámpannók gerjesztik a felfokozott, ünnepi hangulatot, és úgy tűnik: minden és mindenki a várakozás lázában ég. A szerencsések ezt az érzést meg tudják osztani valakivel, így mások is tanúi lehetnek annak, hogyan tudunk napról napra jobb emberré válni az egymásra figyelés, az emberi gesztusok, a kunkori mosolyok által.
Dió. Zoltán lesz a férjem neve – lelkendezett Kati barátnőm nyolcvanvalahány karácsonyán. Kicsik voltunk még, copfosak, szeplősek és rettentő lelkesek. Dióhéjakba rejtettünk fiúneveket, és Luca-napkor egy uborkásüvegnyi vízben úsztattuk a diógömböket, majd, mint a számhúzó néni lottósorsoláskor, kihúztuk a felszínre kerülő, „nyertes diót”. Nekem Töhötöm jött ki, a név, amelyet viccből írtam a Zsoltik meg Danik mellé, hisz akkor sem ismertem és azóta sem ismerek egyetlen Töhötömöt sem, csupán honfoglalói vonatkozása tetszett a névnek, akkoriban olvastak nekem róla egy képeskönyvből. Apa butaságnak tartotta a diós jóslást. Szerinte a dió bejglibe való, esetleg diós metéltre, meg a piros alma és fokhagyma mellé a szentestei vacsorához. Mindig ő törte fel az általunk kiválasztott diót karácsony böjtjén, s izgatottan lestük: ép-e a belseje, egészségesek leszünk-e a következő évben. Az egészségjóslás mindig beigazolódott, a diós férjjóslás kapcsán azonban csak félig volt igaza apának, ugyanis két évtizedre rá „beteljesült” a Zoltán, csak nem Katinak, hanem nekem. De efféle apró tévedés végül is megeshet az ünnepváró, adventi kavarodásban.
