Lassan tíz éve annak, hogy lapunk hasábjain megjelent egy riport a taksonyi Varga Orgonaépítő Műhely vezetőjével abból az alkalomból, hogy két vajdasági fiatal taníttatását vállalta a budapesti Zeneművészeti Főiskola orgonaépítő szakán. Az Orgonaépítő kerestetik című írásunkra egy bácsfeketehegyi és egy topolyai fiú is jelentkezett, s most, néhány hete a szabadkai ferences templom orgonájának javításakor keresett fel bennünket az utóbbi, jelezve, ő volt az, aki a topolyai Sinkovics József szakközépiskola lakatos szakáról a felajánlás és írásunk nyomán elindult ezen a nem mindennapi pályán.
Apró Tibor (Fotó: Molnár Edvárd)
A most 29 éves Apró Tiborral jelenlegi munkahelyén, a kelebiai templomban találkozunk.
– Érettségi előtt álltam, és mindenképpen szerettem volna továbbtanulni valamilyen úton-módon. Gyerekkoromban zongoráztam, szüleim nem tudták fizetni a zeneiskolát, így hivatalosan csak pár évig tanulhattam a zeneiskola keretében, éreztem, hogy hiányzik a zene, foglalkoztatnak a hangszerek. Gyerekkoromban sokat jártam ministrálni, volt egy topolyai orgonista, Tóth Szilvia, aki azóta már Németországban, Mainzban orgonaművész, ő hívott oda a hangszerhez, mert látta rajtam, hogy érdekel. Ő abban az időben Szegeden tanult, s mikor hazajött, akkor megszólaltathattam a hangszert, kisebb darabokat játszhattam rajta. Közben folyamatosan gondolkodtam, hogy hol, merre tanuljak tovább, és ekkor olvastam a Magyar Szóban az írást, és jelentkeztem a felhívásra. E-mailben elküldtem az önéletrajzom, utána kimentem a Budapest melletti Taksonyba, ott felmérték, hogy van-e kézügyességem, tehetségem ehhez a szakmához. Ez 2005 tavaszán történt, és utána egy évet dolgoztam, mert hangszerész szak nem indult abban az évben, majd 2009-re elvégeztem a tanulmányaimat. A hangszerész iskolában 30-40-en voltunk, ösztöndíjat kaptam, szállást is biztosítottak. Havonta három-négy napot jártunk elméleti órákra, a többi időt a cégben töltöttünk, a hegedűs a hegedűkészítőnél, a zongorás a zongorakészítőnél stb. Napi 8–10 órában dolgoztunk, mert csak gyakorlattal lehet elsajátítani a szakma csínját-bínját – kezdett történetének ismertetésébe az orgonakészítő és -javító fiatalember, majd elmondta, az iskola után nem kapott munkát, mással foglalkozott egy ideig, de utána visszatért a szakmához, mert ugyan a kollégákkal nem tartotta a kapcsolatot, de valahogy mégis újra egymásra találtak.
– Összeálltunk, és én ismét Szerbia felé kezdtem tekintgetni, hiszen 200-300 orgona lehet az országban, legtöbbje rossz állapotban, kivéve néhányat, amelyet az elmúlt években felújítottak. Az idén öt hónapot itt töltöttem, nyáron három hetet Szabadkán a ferenceseknél, tisztítást, újrahangolást, állagmegőrző karbantartást végeztem. Szeptember közepén volt Szabadkán a felújított orgona átadása, utána álltunk át erre a munkára, és advent negyedik vasárnapján ünnepi hangverseny keretében adjuk majd át. Igazából már májusban jártunk Kelebián, felmértük, milyen új alkatrészekre lesz szükség, megvásároltuk a szükséges anyagokat, legyártottuk a műhelyben a szükséges szekrényalkatrészeket.
Egy rendkívül nagyszabású, különleges munkáról van szó, melyek a legfőbb fázisai, volt-e már ehhez hasonló kihívásotok?
– Ekkora szintű munkánk még nem volt, hogy gyakorlatilag a nullára visszabontunk egy hangszert. Volt Magyarországon már egy-két műemlékjellegű orgonarestaurálásunk, azok működőképes, százéves hangszerek voltak, szintén visszabontottuk őket, de annak az orgonának az építőjét ismertük, nem volt ennyi ismeretlen tényező.
Orgonaépítő munkálatok a kelebiai templom karzatán – Advent negyedik vasárnapján lesz az orgonaszentelő (Fotó: Molnár Edvárd)
Ez a hangszer több mit hetven éve nem szólalt meg, az eredeti helyén, Kerényben az ottani német lakosság építtette, az orgonaépítőnek Franz Lindauernek ez az egyetlen hangszere, csak 2-3 évig használták, és a kitelepítés után ott állt használaton kívül. A templomot megkapta az ortodox egyház, ők nem használnak orgonát, és Paskó Csaba jóvoltából került ide, Kelebiára. Mi szétszedtük darabjaira, a legelejétől indultunk. Újra lett festve az orgona, minden része felújítva, a régi bőrözések kicserélve, hogy egy megbízhatóan működő, stabil hangszer legyen. Lecsiszoltuk, újrafényeztük a sípokat is. A tartószerkezet már kész, most a szélládáit újítjuk fel, helyezzük a helyére. A levegőt egy motor termeli be az orgonába, ennek az orgonának 1400 sípja van, és az egy tömegben beérkező levegőt valahogyan szét kell osztani ennyi felé, erre való a szélláda, így minden síp külön levegőt kap. Egy nagy kihívás az egész hangszer, mert nem tudjuk, hogyan szólt előtte, senki sem tudja, hogy milyen volt, bár még élnek olyan emberek, aki mesélték, hogy gyerekkorukban ezen tanultak meg játszani, illetve hallották a hangját. Feladatunk, hogy újra feléledjen, és megbízható legyen, illetve a hangkép, az intonálás is kihívás lesz, hiszen a hangszer egy nagyobb templomban volt. Hogy mennyire lehet hozzáigazítani ehhez a térhez, ez az utolsó két hétben fog kiderülni. Nagy pillanat lesz a számunkra, amikor 70-75 év után megszólal az első síp bent a helyén.
Beszélgetésünket a templom karzatán kezdtük, ott nagyméretű fa alkatrészek körül serénykedtek társaid, a parókián viszont a finom munka zajlik. Mi a legszebb az orgonaépítő munkájában?
Elkészültek a fémsípok (Fotó: Molnár Edvárd)
– A szakma nagyrészt asztalos szakma, illetve egy külön ága a fémsípkészítő, nekem az utóbbi fekszik jobban, de bármilyen babramunkát szívesen vállalok. A legszebb az, hogy ez egy alkotó tevékenység, előkészítjük, amit az orgonista, illetve a hallgatósága hall majd a templomban. Amikor kezünk munkája után újra szól a hangszer, az tükrözi azt, amit az eredeti orgonaépítő elképzelt, de mégis a mi munkánk is benne van az intonáláson keresztül, és az átadási hangversenyen mindez hallható, s nagyon jó érzés. Nem egy művészi pálya, bár meg tudjuk szólaltatni a hangszert.
Így képzelted el a hivatásod, amikor elindultál a pályán? – Nem voltam tisztában azzal, hogy mi az az orgonaépítő, bár mint említettem, már gyerekkoromban nagy tisztelettel hallgattam, érdeklődtem a hangszer iránt, vonzott az összetettsége. Én előtte az orgonát csak kívülről láttam, nem tudtam, hogy mi minden van benne. Most már tudom, hogy egy restaurálásban több ezer munkaóra van, néhány hangszernek ismerem a titkát, és elárulom, hogy amikor az időm engedi én is játszom rajta, a budapesti XII. kerületi Solti György Zeneiskolában tanulok orgonálni, orgonatanárom Hock Bertalan, a budavári Mátyás templom orgonaművésze.
Visszajönnél Budapestről? – Érdeklődtem már afelől, hogy mennyire lenne itt helyem. Mindenhol pozitívan reagáltak, de a gazdasági helyzet nem biztosítja, hogy itt egy önálló céget fenn tudjak tartani. Versecen lenne egy műemlékes restaurálás, készülök Bácsra, Doroszlóra, esetleg Horvátország felé is lehetne nyitni. Ezek mindig hosszú távú dolgok, nagyon előre kell tervezni, gondolkodni. Amikor hétfőn reggel úgy kelek, hogy már ötödik hete a lakásomtól távol egy parókián alszom, akkor néha nehéz is, de azután a munka vége mindig nagy és kellemes élmény. Ápolom a vajdasági baráti, rokoni kapcsolataim, de most még Budapesten van az otthonom, viszont az is megtörténhet, hogy hazaköltözöm, hiszen célom egy műhely létrehozása Topolyán.
