Mindig is voltak és mindig is lesznek olyanok, akik a jobb élet reményében úgy döntenek, elhagyják szülőföldjüket és mindazt, ami addig kitöltötte az életüket, és egy másik országban próbálnak szerencsét. Zömében nem a vándorló szellem, hanem egy jobb élet utáni vágy sarkallja arra az embereket, hogy ezt megtegyék, és a tény, hogy jelenleg mekkora mértékű az elvándorlás, pontosan megmutatja, hová jutott ez az ország.
Nincsenek pontos adatok, hányan mentek el Szabadkáról, sőt az országból, de azt mindenki érzi, nagyon sokan hozták meg ezt a döntést. A jelenség túlmutat azon, hogy csökken a lakosság száma. Ha a tendencia folytatódik, néhány év alatt gyökeresen megváltozhat a lakosság nemzeti összetétele, a város kultúrája, a gazdasága, ez kihat a tanügyre, egy-egy közösség megmaradására, de még a közbiztonságra is, csak hogy néhány olyan dolgot említsünk, amit a nagyfokú elvándorlás megváltoztathat.
dr. Gábrity Molnár Irén egyetemi tanár úgy véli, mivel nincs megbízható hivatalos elvándorlási statisztikánk, nem is lehet pontosan nyomon követni az elvándorlást, így nem is lehet pontos képet alkotni a migráció méretéről, és a becslésekhez is komoly nemzetközi kutatások kellenek, azonban tény, hogy tömeges elvándorlásnak vagyunk tanúi, ami hosszú távon pozitív és negatív eredményt is produkál.
– Önmagában a migráció nem rossz dolog. Vajdaság lakosságának mindössze a fele él ott, ahol született, a többiek költöztek. A szabad munkaerőmozgás, a családegyesítés, szakember-cirkuláció Európában nagyon hasznos, követhető. Kommunikációs kapcsolatokat, szakemberi hálózatokat kiépítő migráció létezik, és lassan talán mi is ebbe kapcsolódunk bele. Egy európai munkaerőpiacba való bekapcsolódás egy fiatal szakember számára nagyon jó dolog, ha a saját szakmájában kap munkát külföldön, csakhogy a becslések szerint az esetek több mint felében nem a szakmában kezd dolgozni.
A gond az, hogy a diplomás szakember, a fiatal értelmiségi elmegy, demográfiai deformáció jön létre, gyermekszületési hiány jelentkezik, holott így is alacsony a natalitás, a házasságkötések száma csökken, a válások száma növekszik, mert a különélés ezt idézi elő, családok szakadnak szét, egyes falvak, települések, régiók kiürülnek, elöregszenek. Hiányzó munkaerő-piaci szempontok jelennek meg, hiszen hiányzik az orvos, farmakológus, állatorvos, logisztikus, a bankszakember, informatikus-programozó, az építészeti szakember, mert ezeket az embereket az ország „elengedi külföldre”. Egy stabil gazdaságpolitikai pozícióban levő állam ezt megtudja tervezni, van emigrációs és imigrációs politikája. Nálunk viszont megjelennek a teljesen idegen, illegálisan imigráló pakisztánok, a másik oldalon pedig az emigrációs hajlammal rendelkező fiatal szakembereink. Márpedig ebben a térségben nem első eset a lakosságcsere, miután nem azt az emberi erőforrási mérleget kapjuk, amit szeretnénk. Ha egy országban nincs jövőkép, nincs stabil gazdaságpolitika, akkor oda jutunk, hogy mi is részesei leszünk a délről északra, keletről nyugatra való vándorlásnak.
A szociológus elmondta, a migrációs szándék alapján főleg gazdasági migránsokról beszélhetünk, vagyis akik gazdasági okokból vándorolnak el, legyenek azok fiatal munkanélküli szakemberek, a karrierépítés miatt külföldön tanuló diákok, a határ közelségét kihasználó vállalkozók vagy csencselők, szezonmunkások, illetve azok az idősek, akiknek gyermekeik már húsz-harminc éve külföldön vannak, és ők is átköltöznek a gyerekekhez.
– Nincs jövőkép, nincs stabil gazdaság, nincs meg a családalapításhoz szükséges biztonság, és az ember alternatívákban kezd gondolkodni. Észak-Vajdaságon már nincs akkora nyomás, mint a kilencvenes években volt, akkor ugyanis sok menekült érkezett ide. Most azonban Szerbiából már azok is mennek, akik akkor menekültként jöttek ide, s csak Belgrád és Újvidék vonzási körzetében figyelhető meg a lakosságnövekedés, mert itt még nyílnak új munkahelyek. A többi régió viszont arra van ítélve, hogy egy helyben toporogjon. Ha ilyen tempóval vándorolnak el, és továbbra is csökken a gyermekvállalási hajlam, akkor 2050-ig a lakosság száma Szerbiában 7,18 millióról akár 5 millióra is lecsökkenhet – mutatott rá Gábrity Molnár Irén.
Tóth Szilvia, a Majsai Úti Általános Iskola igazgatónője elmondta, a kilencvenes évek óta az iskola diákjainak száma mintegy négyszázzal csökkent, a tavalyi évhez viszonyítva az idén huszonhárom elsőssel van kevesebb, az egykori 27-28-as létszámú osztályok helyett már csak húsz diák van egy-egy osztályban, és csak az idei nyári szünidő alatt tizenhat diákot írattak ki a szüleik az iskolából, mivel a család külföldre költözött.
– A családok Ausztriába, Németországba, Kanadába, az Egyesült Államokba mentek, sőt voltak, akik Nigériába költöztek. A szülők zömében szakközépiskolával és jó szakmai tudással rendelkező emberek, illetve egyenlő arányban magyar és szerb ajkú családok is elvándoroltak. Habár csak a saját iskolám számadatait ismerem, nemrégiben beszéltem a zentai iskola igazgatónőjével, aki ugyanerre a jelenségre panaszkodott. Úgyhogy egyszerre érezhető, hogy a kilencvenes évek kivándorlása miatt most kevesebb gyermek születik, illetve hogy jelenleg is sokan családostul kivándorolnak. Ha ez a tendencia folytatódik, az hosszú távon katasztrofális hatással lesz a tanügyre. Ha nem lesz diák, tagozatok, és magyar osztályok szűnnek meg, vagy még több összevont osztályt nyitnak, ahogy már az elmúlt években volt rá példa, különösen a kisebb iskolákban, sőt meg is szűnhet egy-egy iskola. Mindenki azt hiszi, hogy a tanügyi munkás emiatt majd az utcára kerül, csakhogy nem ez fog történni, mert mielőtt erre sor kerülne, ők is elmennek innen, úgyhogy nemcsak a diákok száma csökken le, de még pedagógushiány is lehet.
Szinte mindenkit ugyanaz motivál: anyagi biztonság, magasabb életszínvonal, a gyermekeik számára egy jobb élet megteremtése, egy olyan lelki nyugalom elérése, amit itthon többé nem találnak.
Zsófi és férje is azok közé tartozik, akik úgy döntöttek, külföldre mennek. A férj már egy ideje Németországban dolgozik, amint befejeződik azonban a tanév, Zsófi és a két gyerek is követik őt.
– Az ember nem ok nélkül jut el addig a pontig, hogy elmenjen innen – mondja Zsófi. – Tizenöt éve vagyunk házasok a férjemmel, de házasságunk közel felét külön töltöttük, mert hogy meg tudjunk élni, ő oda ment, ahol a munka volt, miközben én is dolgoztam és neveltem a gyerekeket. Igaz, soha nem fáztunk, soha nem éheztünk, de tizenöt év alatt mégsem tudtunk szinte semmit haladni az életben, például a mai napig nem sikerült befejeznünk a házunkat, még a televíziót sem tudjuk lecserélni. A sok egymástól távol eltöltött idő határozta meg a házasságunkat és az egész család életét, s valahogy most érkeztünk el arra a pontra, hogy elég volt ebből. Amikor láttam, hogy mindenki elmegy, azt mondtam, nem baj, nekünk megmaradnak a jó munkahelyek, de ez sem igaz. Nincsenek jó munkahelyek, hacsak az embernek nincsenek meg a megfelelő kapcsolatai, a fizetések borzasztóak, az embernek vagy ideje, vagy ereje, vagy pénze nincs arra, hogy egy kicsit kikapcsolódjon. Nálunk már az is luxusnak számít, hogy a gyerekünknek két sportcipője legyen, hogy megegyünk egy fagyit a városban, elmenjünk moziba, rendeljünk egy pizzát, vagy néha-néha vasárnap étteremben ebédeljünk. Mi szegénységben nőttünk fel, nem akarjuk, hogy a gyerekeink is ugyanezt az életet éljék. A fiunk most fejezi a nyolcadik osztályt, a lányunk a negyediket, úgyhogy szinte ideális az időpont a váltásra. Ott a továbbtanulási lehetőségek is jobbak, és a jövőjük is szebb lesz. Elmenni innen nehéz, még mindig rám tör az érzés, hogy inkább maradnék, de mégis valahogy úgy érzem, hiába köt ide minden, Németországban egész más élet vár ránk, ahol a magunkfajta munkást megbecsülik. Ott sem fogunk luxusban élni, de együtt lesz a család, úgy, ahogy az elmúlt tizenöt évben lennie kellett volna, és az, hogy csak egymásra számíthatunk, még inkább összekovácsol majd bennünket. A gyerekek már nagyon várják, elkezdtük tanulni a nyelvet is, és bár még nem tudom, hol fogok dolgozni, de nem félek a munkától, és biztosan találok majd valamit, ha mást nem, hát lépcsőházat takarítok.
Sz. Roland és felesége, Noémi Angliába terveznek menni. Egyiküktől sem állt soha távol a kivándorlás, amíg azonban csak tehették, itthon próbálták feltalálni magukat. A húszas éveiben járó pár az év elején házasodott össze, és azóta már a kislányuk is megszületett. Most csak Roland a pénzkereső a családban, a mindennapok borzasztóan nehezek, úgyhogy a fiatal szülők elsősorban a kislányuk miatt határoztak úgy, hogy elhagyják Szerbiát.
– Sosem volt alkalmas a pillanat, hogy kimenjek külföldre, egészen mostanáig. Mindkettőnknek vannak külföldön élő rokonaink, így amikor a magyar állampolgárságot is megkaptuk, komolyabban elkezdtünk foglalkozni ezzel a gondolattal, és igazából már ott tartunk, hogy bármelyik pillanatban várom, hogy értesítsenek, indulhatok, mert vár a munka. Úgy tervezzük, hogy legfeljebb egy évet leszek kint egyedül, azután Noémi is jön utánam a babával. Ez a néhány hónap biztosan nehéz lesz, de így lesz egy kis időnk arra, hogy félretegyek egy kis pénzt, és ha egy év után állandósítanák a munkaviszonyom, szeretnénk azonnal hitelt felvenni, és saját házat venni.
– Kizárólag a jobb megélhetés vonz bennünket, mert itt nincs jövőnk. Állategészségügyi technikus vagyok, de hiába próbálkoztam hosszú hónapokon keresztül munkát találni, nemcsak a szakmámban, hanem azon kívül is, semmi sem jött össze. Egy fizetésből, albérletben nagyon nehéz, itt a baba is, úgyhogy hiába nehéz döntés, itthon nem látjuk, hogy lenne lehetőségünk haladni. Pedig ha egy kicsivel magasabbak lennének a fizetések, és mindketten dolgoznánk, akkor nem mennénk el. Így viszont lehet hogy Angliában is még jó ideig csak a férjem lesz pénzkereső, de mégis lesz annyi pénzünk, hogy ne kelljen éheznünk, és a lányunknak is egy szebb életet és jövőt tudunk biztosítani – mondta Noémi.
