Dévavári Beszédes Valéria 1991-ben jelentette meg A ház: a lakóház szókincse című könyvét, amiről emlékezetem szerint akkor Bányai János azt írta, hogy a kötet nyomán az olvasó akár sajátos szótárként élheti meg lakóházát. Amennyiben a néprajzkutató nevezett munkája szótárt alkot, akkor Bill Bryson: Otthon – a magánélet rövid története című művét bátran nevezhetjük a ház regényének, a szerző ugyanis epikus keretet ad benne kutatásainak és fölismeréseinek. S a nem is igazán „rövid” történetet (520 oldal) ráadásul ízes humorral meséli el.
Fotó: Diósi Árpád
Miért is érdekes a laikus olvasó számára is ez a magyarul Erdeős Zsuzsanna fordításában megjelent 2012-es kiadású kötet? Mert rádöbbenti, hogy a ház egy megdöbbentően összetett tudástár, hogy mindaz, ami otthonában körülveszi, azoknak a névtelen embereknek az igyekezetét őrzi, akik jobbá, lakhatóbbá, kényelmesebbé igyekeztek tenni otthonukat, így a mai ház voltaképpen a történelem lenyomatát őrzi, de nekünk fogalmunk sincsen erről a históriáról. A szerző saját otthonát járja be szobáról szobára, közben elképesztő kutatásokat végez, és ezek eredményeit összefoglalva kedélyesen értekezik az élelem tartósítási módjaitól kezdve a járványokig, a tűzhelytől az illemhelyig, az emberi kreativitás és különcködés gyöngyszemein át a globális jelenségekig, mint amilyen például a fűszer-kereskedelem volt.
Már a kerettörténet is izgalmas. A szerző beköltözik Norfolk megye egyik anglikán paplakába, és megdöbbenten tapasztalja, hogy a templom több mint egy métert süllyedt az évszázadok során. A megyében közel hétszáz hasonló, a párizsi Notre Dame-nál korábban épített templom áll, négyzetkilométerre számolva legtöbb a világon. Aztán a helyi régészprofesszortól megtudja, hogy nem a templom süllyedt meg, hanem a templomkert emelkedett. A mindössze 250 fős településen ugyanis évszázadonként durván ezer felnőttet temettek, nem beszélvén a gyermekhalandóság számtalan áldozatáról, így a település fönnállásától kezdve mintegy húszezer tetemet hantoltak el a templom körül.
A szerző bölcsen állapítja meg, hogy a történelem nem egyéb a tömegek életénél, voltaképpen az a meghatározó, amit az embertömegek tesznek. Úgy véljük, hogy mindaz fölösleges tapasztalat, amivel naponta találkozunk, miközben ezek az apró epizódok írják a történelmünket. A fölött például nem gondolkodunk el, hogy miért éppen só- és borstartó áll az étkezőasztalunkon, sem azon, hogy mennyire hosszú időre volt szüksége az emberiségnek, hogy megteremtse alapvető kényelmét otthonában.
Ha már az étkezésnél tartunk, Bill Brysontól megtudhatjuk, hogy a középkori lakomákon mindent elfogyasztottak, ami repül, ma már nem kerülnek asztalunkra olyan egzotikus étkek, mint a sas, a gém, a páva, a veréb, a hattyú vagy a pinty. Nem azért fogyasztották a szárnyasokat, mert különösen ízletesnek találták őket, hanem mert a marha, birka, bárány túl értékes volt ahhoz, hogy leöljék őket. Ezeket az állatokat ezer éven át nem ették meg, mert izomerejüket, gyapjukat, trágyájukat többre tartották saját gasztronómiai élvezetüknél, így a középkorban a fő állati fehérjeforrás a füstölt hering volt. Ugyanakkor minden egyéb vízben élő jószágot is elfogyasztottak. Ennek magyarázata, hogy a középkori Angliában heti három alkalommal úgynevezett halnapot tartottak, aminek be nem tartásáért VIII. Henrik idejéig halálbüntetés járt. A heti három halnap mellé jött a negyvennapos böjt, meg a vallási ünnepek sora, amelyek idején tilos volt a szárazon élő állatok húsát fogyasztani, így gyakorlatilag az év fele napján tilos volt a húsfogyasztás.
Otthonosság tekintetében hatalmas előrelépésnek mutatkozott a „saját szoba” kialakítása. Ehhez új anyagok és új technológia járult hozzá. A szerzőtől megtudjuk, hogy a korábbi elképzelésekkel szemben a középkori házak nem voltak olyan silány épületek, amelyeket a gyermekmesék farkasa egyszerűen elfújt. Ennek ellenére hosszú ideig a házak légtere fejmagasság fölött kihasználatlan volt, mert azt a tűzhely füstje töltötte ki. Bryson szemléletesen szólva úgy írja le ezt a házmodellt, mint amiben a lakók egy folyton égő máglyarakás körül tartózkodnak, minden mozdulatukkal füst és szikracsóvákat keltenek, a füst esetleg a tető résein távozhatott. Igaz, jónak is tartották a füstölődést, meggyőződésük szerint megóvta egészségüket, elriasztotta a tetőbe fészkelni szándékozó madarakat és állítólag még a faszerkezetet is erősítette. A füst elvezetéséhez ki kellett találni a kéményt, ahhoz a minőséges téglát, ami nyomán megszületett a kandalló, és máris le lehetett deszkázni a fejmagasság feletti tetőteret, és ott kialakítani a saját szobát, ahová a ház ura rendezkedett be. Ez pedig oda vezetett, hogy immár nem egy légtérben laktak a ház urai és a szolgák, az utóbbiaknak maradt a közös alagsor. Milyen meglepő összefüggés van tehát a kémény és a társadalmi rétegeződés megnyilvánulása között!
Rengeteg érdekfeszítő ismeretet tudhatunk meg az Otthon szerzőjétől. Végezetül egyetlen dolgot említenék arról, hogy az otthonosság veszélyforrás is. Bryson egy kortárs mikrobiológus kutatásaira támaszkodva közli, hogy ha úgy húzzuk le a vécét, hogy nem csukjuk le a fedelét, azzal mikrobák milliárdjait juttatjuk a levegőbe, amelyek akár két órán át is szappanbuborékként lebegnek a levegőben, és csak ezt követően landolnak. Mondjuk a fogkefén.
