Mária Terézia uralkodása idején a szabadkai városi hatóság csak római katolikus vallású polgárok letelepedését engedélyezte, ezért csak az 1800-as évek elején kezdtek itt letelepedni protestáns vallásúak is. 1805-ben 8 református és 5 evangélikus hívet jegyeztek. Ma körülbelül 700 lelkes a gyülekezet és hozzá tartozik még 7 szórványgyülekezet is, ahol kisebb számban élnek református hívek: Ada, Zenta, Magyarkanizsa, Törökkanizsa, Horgos, Csantavér, Királyhalma és ezen szórványok környéke.
A gyülekezet lelkipásztora 16 éven keresztül Surányiné Réti Katalin volt, aki 2013-ban családjával a magyarországi Nagydorogra költözött, ami után a szabadkai presbitérium közel egy évig maradt lelkész nélkül, majd 2014. október elsején Bányai Béla László hivatalosan is a szabadkai gyülekezet kinevezett lelkipásztora lett.
A történet érdekessége, hogy Bányai Béla László személyével Szabadkának újból erdélyi származású lelkipásztora lett. László 1987-ben született Marosvásárhelyen, ám édesapja Bukarestbe került szolgálni, így gyermekéveit már Románia fővárosában élte meg. Az életvidám, mosolygós fiatalember harmadik generációs lelkipásztor, nagyapja és az édesapja is lelkipásztor volt.
– Már nyolcadikos koromban hivatásszerű vonzalmat éreztem e pálya iránt. Döntésemben biztosan befolyásolt az is, hogy láttam, ahogyan édesapám is szolgál, azonban a szüleim hagyták, hogy magam döntsek sorsom felől – mesélte László, hogy miként választotta a lelkipásztorkodást hivatásául.
Óvodába és iskolába is Bukarestben járt, ott is érettségizett le, majd a kolozsvári protestáns Teológiai Intézetbe nyert felvételt, itt ismerte meg későbbi feleségét, Andreát. A teológiai tanulmányai után László a Marosvásárhelytől 12 kilométerre lévő Mezőpanit falura került gyakorló lelkésznek. Egy ízben, amikor egy marosvásárhelyi gyülekezetnél volt imahéten, a helyi lelkész, aki egyébként az előző szabadkai lelkész húgának a férje, hívta fel a figyelmét, hogy a szabadkai presbitérium lelkész nélkül maradt.
– Elgondolkoztam a lehetőségen, levelet írtam a szabadkai gyülekezetnek és tavaly húsvétra meg is hívtak szolgálni. Ekkor már úgy éreztem, hogy nem vagyok idegen helyen. Úgy érzem, mintha a bukaresti magyarokéhoz hasonló közösségbe érkeztem volna. Ugyanúgy kicsi a közösség és ugyanúgy igyekeznek összetartani. Barátságos, meghitt, otthonos környezet és gyülekezet fogadott. Sokan feltették a kérdést, hogy milyen magyarként élni Bukarestben. Meglepetésükre mindig azt válaszolom, hogy hálás vagyok Istennek, hogy református magyarként ott nőhettem fel. Jó érzés volt, a maroknyi kis, összetartó, családias hangulatú közösség részese lenni – mondta a tiszteletes.
A lelkészi tisztséget megpályázta, azonban nehézségbe ütközött, ugyanis Szerbia nem ismerte el a diplomáját, így Halász Béla református püspök a diploma honosításáig (egy évig) kinevezett lelkészként iktatta be. A diploma honosítása után már a közösség is meghívhatja nem meghatározott időre szolgálni. A diplomahonosítás azonban hosszadalmas és bürokratikus folyamat.
– Nagyon tetszik Szabadkán, hogy sok a zöld, sok a fa. Az erdélyi nagyvárosokban sajnos irtják a fákat. Mindent kivágnak. A városháza is csodálatos, itt tudtam meg, hogy ugyanazok az építészek építették, mint a marosvásárhelyi városházát, csak ugye az kisebb. Nagyon szép épületekkel rendelkezik Szabadka. Sajnos Romániában a kommunizmus mindent megtett, hogy eltüntesse az Osztrák–Magyar Monarchia építészeti örökségét – sorolta a lelkész.
Eddigi tapasztalatai szerint a vajdasági magyarok és az erdélyiek lelkülete hasonló. Mint megjegyezte, az egyedüli különbség, hogy a szabadkai gyülekezetben sokkal több az értelmiségi, mint a bukarestiben, ugyanis a román fővárosba annak idején főként cselédként érkeztek magyarok.
– Ha az Úristen is úgy akarja, akkor hosszabb ideig itt szeretnék maradni, habár a honvágy néha nagyon erős, a szívem csücske mindig Erdély marad – ecsetelte László, majd hozzátette, hogy az itt maradás attól is függ majd, hogy a művészettörténészi végzettségű felesége hogyan tud majd elhelyezkedni – Már Erdélyben is nagyon nehéz művészettörténészként elhelyezkedni. Most viszont szembe kell néznünk a nyelvi korlátokkal, ugyanis nem beszéljük a szerb nyelvet.
Mint megjegyezte, meg szeretné tanulni a szerb nyelvet, ugyanis a hivatalos ügyek intézésekor nehézségekbe ütközik, sokszor kell például tolmács a bankban, de azt is szeretné érteni, amit a környezetében, az utcán beszélnek az emberek. A gyülekezetről beszélve elmondta, hogy az egyházi élet minden területén meg lehetett érezni, hogy egy évig nem volt Szabadkának lelkésze, s bár ma már sokkal jobb a helyzet, munka még van bőven. A közeljövőben több kötetlen beszélgetést szeretne tartani az istentiszteletek után, életet szeretne lehelni a fiatalokkal való foglalkozásokba, valamint be szeretné vezetni a családlátogatások gyakorlatát.
– Olyan személyeket szeretnénk meglátogatni, és elbeszélgetni velük, akik vagy betegség, vagy öregség miatt már nem tudnak eljönni a templomba. Megkérdezni, hogy miben segíthetünk, együtt olvasni a Szentírásból, vagy csupán beszélgetni egyet – magyarázta László.
Üdítő meglepetés volt számára, hogy Szabadkán nagyon jól működik az ökumenikus mozgalom, amikor a katolikusok, az evangélikusok és a reformátusok közös rendezvényeket szerveznek, vagy ünnepelnek, ugyanis Erdélyben ez még nem igazán jellemző.
– Látszik, hogy az ökumenikus mozgalomnak Szabadkán múltja is van – mondta a lelkész.
A magyar–román viszonyokról beszélve megjegyezte, hogy ma már nem jellemzők az összecsapások, hiszen az emberek megtanultak egymás mellett élni, miközben az erdélyi román és a „déli” román még ennyire sem szereti egymást.
