„Harsányan nem lehet szép dolgokat közölni”

Nemes Fekete Editet több mint 50 éves alkotómunkájának elismeréséül Orbán Viktor miniszterelnök javaslatára a magyar államfő a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntette ki. Gazdag életútját jelzi, hogy eddig több mint 83 önálló és 323 csoportos kiállításon vett részt. Nemes Fekete Edit kerámiái egyszerre visszafogottak és erőteljesek, elegánsak, és letisztult gondolatot közvetítenek. Ő az a művész, aki gyakran sorozatokban gondolkodik, egy-egy témát minden oldalról körbejár. Élesen elválasztható ciklusok jelzik életútját. Ilyen sorozatok a vallási témára készített kerámiái, az anyasággal, a nővel kapcsolatosak vagy a menni vagy maradni kérdését formába öntő alkotásai.

Nemes Fekete Edit 1944-ben született Szabadkán. Az Újvidéki Iparművészeti Középiskola elvégzése után ugyanitt, a tanárképző főiskola képzőművészeti szakán folytatja tanulmányait. Kishegyesen 10 évig tanárként dolgozott, majd 1975-ben Szabadkára költözött, és azóta itt él és alkot. Már diákként vendége, később résztvevője, majd szervezője és életben tartója a kishegyesi Dévics Imre Kerámia Művésztelepnek. Ezenkívül hazai és külföld művésztelepeken vett részt. Halk szavú, megfontolt és határozott véleménye van a világról. Ezt tükrözik alkotásai is.

Az otthona telis-tele van a kerámiáival. Úgy állnak a polcokon ezek a darabok, mint valami kincsek. Ahogy együtt végignéztük őket, nekem az volt a benyomásom, függetlenül attól, melyiket mikor készítette, hogy mindegyikhezragaszkodik, mindegyik darabot nagyon szereti. Így van ez?

– Igen, valóban. Valahogy szükségem van arra, hogy leüljek, és az agyaggal „elbeszélgessek”.

S közben véleményt is mond a világról.

– Valószínű, hogy ami az emberben belül van, az akarva-akaratlanul kijön. A cél, hogy közöljek valamit az én eszközeimmel. Már középiskolában úgy tartottam, hogy inkább két osztályzattal kevesebbet kapjak, de a saját elképzelésemet öntöttem formába, szemben azokkal az osztálytársaimmal, akik a valahol látottakat fogalmazták újra. Ács Józsefnek volt erre szeme, és ő azt mondta, hogy ezzel a hozzáállással, érzékkel egészen nagy dolgokra leszek majd képes.

Ács József azt is mondta Önről, hogy a régió kerámiájának megújítója lehet, sőt a művésznevét is tőle kapta.

– Én egy kis kezdő keramikus voltam, amikor először találkoztunk. Topolyán ő nyitotta meg az első kiállításomat, s ekkor mondta, hogy ő bizony egy Nemes Editről nem fog írni, mert írt már egy Fekete Edit keramikusról. Keresni fogják, hogy hol az egyik vagy a másik alkotó. „Tudja mit?” – mondta – Odaírom mind a kettőt, és jól is fog hangzani. Maga képzőművész, a nevében meg színek vannak: nemes, fekete.” Így hát ő a keresztapám.

Feltűnő és egyben munkáinak ismertetőjegyei is, hogy csak kevés színt használ. Nincsenek harsány színek, inkább visszafogott, kellemes, természetes színűek a munkái. A föld színei ezek.

– Amikor elkezdtem dolgozni, akkor még fafűtéses kemencével dolgoztunk, és ott a legszínesebb munkák is másmilyenek lettek, mint ahogyan terveztük: vagy elégtek, vagy egy bizonyos tompított színt kaptunk. Mivel én nagyon szeretem a barnákat, a barnás árnyalatokat, de egyáltalán a természetben a színeket, meg maga az anyag is valamit diktál, így a föld színeit használom. Egyébként természetemnél fogva kerültem a műszíneket. Nekem azok nem a valóságot ábrázolták. Nem tudtam velük megbarátkozni, és nem is gondoltam arra, hogy azok valamit ki tudnak fejezni.

Ebből kifolyólag én ragaszkodtam a föld színeihez, és azokon keresztül az oxidokhoz. Az ember a saját temperamentumának, a saját ízlésének megfelelő színeket használ, és persze nagyon jelentős, hogy mit akarok kifejezni. Nem tudom én kifejezni az elmúlást pirossal, sárgával vagy narancssárgával. Ha valamelyik szín nagyon dominál, az megzavarja a beszélgetést, amit az anyaggal folytatok. Harsányan nem lehet szép dolgokat közölni.

Határozott és bölcs állásfoglalásnak érzem munkáit. Letisztultak, sallangmentesek az alkotásai, gondolok a domborművekre, a kollázsokra vagy akár a kisplasztikákra. Erőteljes üzenetet érzek finom, nemes vonalakkal. Egyenesen megrendítő számomra a Távozók sorozatából a fejkendős anya.

– Fokozatosan tisztulnak le a dolgok, tűnnek el a sallangok. Az absztrakció a ténylegesből, a valósból indul ki, ha így jutunk el a letisztult formáig, akkor az beépíthető, összehozható más letisztult formákkal. Sokan azt állítják, hogy a kerámiák narratív része felesleges, számomra fontos a közlendő. S csak úgy lehet a legbensőbb gondolatokat megfogalmazni, ha az absztrakció nem önmagáért van, nem csupán hasonlít, vagy emlékeztet az a forma valamire, hanem ténylegesen az is, abból jött létre a felesleges dolgok elhagyásával.

A kritikusok ciklusokra bontják életművét. Ilyen az asszonyokról szóló ciklus, vagy a Távozók, a vallási témájú Keresztutak, vagy a Cantata Profana domborművek ciklusa, hogy csak néhányat említsek. Amennyire a munkái letisztultak, úgy az életművében is rend van. Nekem megfontolt döntésnek tűnik a ciklusokban való gondolkodás. Így van ez, vagy csupán hosszabb ideig fogva tartja a téma?

– Amikor felmerül egy ötlet, azon elkezdek gondolkodni, s minden, ami azzal kapcsolatos, azt egyszerűen meg akarom fogalmazni. A témát kibontani úgy lehet, ha körüljárom. Mindig a téma határozza meg, hogy mit és hogyan csinálok. Amikor elkezdtem készíteni a Menni vagy maradni kiállítás anyagát, akkor azt láttam, hogy a háborús időkben jöttek az anyák hozzánk gyermekeikkel, tele voltak az állomások, a parkok az érkező, gyermeküket óvó asszonyokkal. Ez volt látható. Tőlünk is mentek el ebben az időben, de azt nem éltem át olyan módon. Ezt meséltem el a munkáimban, hogy az anyák védik gyermekeiket. A védelmező anya gondban van, takargatná a gyermekét, hogy ne is lássák. A ház formáját adtam neki, hogy kifejezzem az oltalmazást. És azt kell mondanom, hogy 1992-ben Németországban nagyon megértették ezt az üzenetet, ezt a gondolatsort, mert nagyon jó kritikát kaptam a Frankfurter Rundschauban.

Munkáiban sokkal több a szomorúság, az aggodalmaskodás, mint a felhőtlen öröm. Ön tragikus lelkületű alkotónak tartja magát?

– Ezt talán a családból hoztam. A gyermekkort nem lehet levetkőzni. Szüleim 1940-ben esküdtek meg, én 1944-ben születtem itt, Szabadkán. Pont bombázták a várost. 1948-ban született meg az öcsém, majd 1949 januárjában meghalt apám, augusztusban pedig anyám édesanyja halt meg. Édesanyám ott maradt két kis gyerekkel. Ekkor elkezdett gazdálkodni. Egészen 1971-ig tette ezt, nem is rosszul. Nem volt vidám életünk. Nekünk, gyerekeknek is be kellett segítenünk. Közben a nagyapámtól jártam iskolába, meg volt két nagynénim, akik nem mentek férjhez, volt egy nagybátyám is, aki nem nősült meg, s ők azzal segítették anyámat, aki küzdött a fennmaradásunkért, hogy náluk voltam a faluban, az anyám meg kint a tanyán. Ők sem voltak vidám társaság a számomra. A nagynénéimet meg is mintáztam.

Rendkívüliek a női figurái. A finom, elegáns vonalak ellenére elszántságot, erőt, keménységet sugároznak ezek a nők.

– Az édesanyám annyira „mostohán” nevelt bennünket, hogy mi is részesei lettünk a küzdésének. Én csípőficammal születtem, rövidebb volt az egyik lábam, és nagyon fájt. Este, amikor már elkészítettem a vacsorát, megvacsoráztunk, utána még azt mondta: eredj, és csukd be a tyúkokat! Nem az öcsémnek mondta, aki pillanatok alatt megtehette volna, hanem nekem, aki addigra már alig tudtam járni a fájdalomtól. S amikor az első lépést megtettem, rám szólt: húzd ki magad, ne sántíts! Ha látott, akkor mindig kiabált rám, hogy ne sántítsak. Még a születési hibámból eredő fájdalmamat sem volt szabad kimutatnom, nemhogy érzelmeket, szeretetet. Lehet, hogy a szeretet valahol vágyként megmaradt bennem. A nagynénik szeretetét megkaptam, az anyám viszont a létért küzdött, de utólag megismerve az életet, őt igazolva, azt mondom, így kellett hogy legyen, mert nem nevelt sem betegnek, sem nyámnyilának, hanem egy egészséges embernek, akinek meg kell küzdenie mindennel, hogy ugyanazt elérje, amit az egészséges emberek elérnek.

Az agyag lágy, engedelmeskedik az alkotásaiban fellelhető gyönyörű hajlításoknak, egyfajta finomságot, nőiességet is sugároz, de megszáradva, kiégetve, keménnyé válik. Olyan, mint amilyennek Önt megismertem. Miért éppen az agyaggal dolgozik?

– Olyan iskolába akartam menni, ahol sokat lehet rajzolni. Így kerültem az újvidéki iparművészeti középiskolába, ott pedig második éven szakot kellett választani. Én az agyagot választottam. Már ott a társaim közül is kitűntem azzal, hogy bármit meg kellett formázni, nekem minden sikerült, sőt másoknak is segítettem. Szeretem az agyagot, ez az anyag tudja közvetíteni a mondanivalómat.

Nemzetközi művésztelepek résztvevője, itthon pedig a kishegyesi Dévics Imre Kerámia Művésztelepnek éveken át a szervezője, háziasszonya, éltetője volt.

– A kishegyesi művésztelepet 1990-ig csináltam. Igaz, hogy 1975-ben eljöttem Kishegyesről, de még ezt követően is intenzíven visszajártam. Aztán gondok akadtak a megtartása körül, és megszűnt művésztelepnek lenni, s most Dévics Imre Szabad Alkotók Találkozója néven működik. Amikor meg kellett volna ünnepelnünk a művésztelep fennállásának 50. évfordulóját, nem sikerült megszervezni. Engem bántott a lelkiismeretem, s rábírtam Sram Olgát meg Balázs Art Valériát, hogy fényképezzük le az alkotásokat, és csináljunk egy kis tárlatvezető monográfiát. Ekkor derült ki, hogy sok alkotás eltűnt. Hozzávetőlegesen 200 darabot találtunk, miközben csak én magam vagy 80-at hagytam ott. S ekkor hatalmas tátongó sebbel a lelkemen, hogy nem becsülték meg, amit otthagytam, amiért dolgoztam, feladtam a küzdelmet.

Ezek szerint Kishegyes még adós azzal, hogy a művésztelep anyagát közszemlére tegye?

– Igen, megvannak ezek az alkotások valahol, van a helyi közösségben belőlük, van az iskolában, a könyvtárban, de nincs egy lista, kiadvány, hogy ez a művésztelep „hagyatéka”.

Mikor és hogyan szokott dolgozni?

– Mindig van egy periódus, a feltöltődési idő. Amikor egy témát kimerítettem, akkor magam is elfáradok. Utána kezdődik az olvasás, pihenés ideje. Amikor megtalálom az új témát, akkor rajzolok, majd annak finomításával foglalkozom. Ha hozzákezdek az agyag formázásához, azt nem lehet abbahagyni. Egy olajfestményt lehet folytatni, de az agyagot nem. Az anyag diktálja a tempót, ha megcsinálok egy lapot, akkor várni kell, amíg azzal lehet dolgozni. Egy nagy szobor elkészítése akár egy hónapig is eltart. Minden anyagot tisztelni kell, de az agyag nagyon megköveteli a tiszteletet.

Megtörtént, hogy elkészült egy darab, nem volt vele megelégedve, és eldobta?

– Régen előfordult, hogy nem voltam megelégedve, de olyan soha sem volt, hogy valamelyik munkámat eldobtam volna. Ha hozzákezdtem valamihez, abból mindből kellett hogy legyen valami. Ha az anyag jó, tiszteletben tartom, és tudom, hogy mit akarok csinálni, főleg, ha sorozatot akarok készíteni, akkor azon folyamatosan kell dolgozni, mert az ember abban a hangulatban van, azok a gondolatok foglalkoztatják. Kapkodni nem lehet.

A képzőművészek, iparművészek csak nagy nehézségek árán tudják egy-egy alkotásukat értékesíteni. Ön meg tud válni a kerámiáitól?

– Szabadkán az egyetlen galériát is becsukták, ahol hozzá lehetett jutni kerámiákhoz, festményekhez és más műalkotásokhoz is. Ha valaki eljön hozzám, az otthonomba, hogy tőlem vásároljon egy kerámiát, akkor mindig akad valami, amire azt mondom, „na, ettől megválok”, de ez nagyon ritka. Eladásra ugyanis sorozatba kellene gyártani a dolgokat, ízléses tárgyakat, minden térbe megfelelő, behelyezhető, szép alkotásokat, viszont én nem is tudom, hogy mi a trend a lakásokban, nemigen megyek sehova. Mindig amondó vagyok: magamnak csinálom a munkáimat, nem törődöm azzal, hogy másoknak tetszik vagy nem tetszik. A téma is olyan, hogy nem felel meg mindenkinek, hogy az elmúlás jelen legyen a lakásában. Nekem soha sem volt igényem arra, hogy eladjam a kerámiáimat.