Kilenc évtizeddel ezelőtt ezt írta Kosztolányi Dezső: „Tagadom, hogy a házasság intézménye ma különösebb válságban volna. Csak annyira van válságban, mint bármely más intézmény, melynek cselekvő és szenvedő szereplői, fönntartói gyarló emberek, kik természetesen nem mind rendelkeznek annyi nemességgel, elnézéssel és főképp értelemmel, mely az élet átéléséhez szükséges. A házasság nem »elavult« intézmény. Elavult lehet egy »modern« vers, melyet tíz évvel ezelőtt írtak, egy százesztendős törvény, vagy egy ezeresztendős fölfedezés, de olyasmi, ami a föld teremtése óta mindig és mindenütt szükségszerűen megvolt, nem lehet elavult, mert benne gyökerezik az emberi természetben. Mióta a világ áll, támadják, de eddig nem találtak helyette jobbat. Derék csinálmány, mely ennyi kritikát kiállt. Ne feledjük, hogy Ádám az első férj s Éva az első feleség.”
Fotó: Gergely József
A jelek szerint már a múlt század első negyedében is beszédtéma volt a házasság válsága, s ha már ilyen hosszú idő elmúltával sem szűnt meg ez az intézmény, vajon megnyugvással állíthatjuk, hogy örök időkre fönnmarad? Nyugodtan hihetünk benne, hiszen a társadalom alappilléréül szolgál az általa létrejövő család, ugyanakkor jogos aggodalommal figyelhetjük, amikor nap mint nap a válság komoly jeleit mutatja. Például azáltal, hogy – magyarországi adatok szerint – a házasságoknak olykor kétharmada, de több mint fele mindenképp fölbomlik. A volt feleségek és férjek azonban többnyire új házasságban keresik a boldogságot, ami mégiscsak arra utal, nem az intézmény van válságban, hanem talán a résztvevői vagy éppen az egész társadalom. Nemcsak környezetünkben sok a válás, hanem a kevesebb viszontagságot átélt országokban is, sőt rendszerint épp a gazdaságilag legfejlettebbekben és általában legliberálisabbakban a legtöbb, a hagyományőrző közösségekben pedig kevesebb. És ha hozzátesszük, hogy a tartós „együttélés”, a házassággal nem „hitelesített” – de a benne élők azzal kiegyenlíteni igyekeznek – párkapcsolatok is bomlanak (még ha nincs is róluk statisztika), akkor végképp egyértelmű, hogy a társak elsöprő többsége képtelen tartósan együtt élni.
Pedig a házasság körüli társadalmi gondok nem is az esküvővel kezdődnek, hanem azzal, hogy egyre inkább kitolódik az egybekelés. A házasság legfőbb értelme ugyanis a családalapítás, vagyis a gyermekáldás és az utódok fölnevelése. Márpedig a mostanában jellemzően mind későbbi életkorban kötött házasságok mindinkább behatárolják a gyermekek születését, s habár a kevés gyermek korántsem csupán ezzel magyarázható, bizonyosan kihat a népszaporulatra és a társadalom már-már katasztrofális elöregedésére; akkor még inkább, ha az egyre csak elodázott esküvőnek később már az életkor lesz az akadálya.
Jókora fönntartással fogadom azokat a megállapításokat, hogy a fiatalok családalapítás előtt a gazdasági alapot igyekeznek megteremteni, meg karriert építeni, és csak utána van értelme a házasságnak. Ez a vélemény egyrészről a megbomlott értékrendre utal, másrészről pedig könnyen cáfolható – az értelme mindenképp. Mert vajon miként épülhetett föl a karrierjük azoknak a mérnököknek, orvosoknak, tudósoknak, tanároknak, akik huszonévesen kötöttek egykor házasságot? És miért uralkodik ugyanilyen „rendszer” az úgynevezett jóléti társadalmakban, ahol esetleg eleve többszörösen erősebb anyagi alappal rajtolhatnának a fiatalok? Egyébként sem a kiemelkedő jólét tartja egyben a családot, vagy teszi nagycsaláddá. Az pedig megmosolyogtató, amikor arról hallok, hogy a fiataloknak idő kell ahhoz, hogy alaposan megismerjék egymást, hogy kiderüljön, összeillenek-e. Úgy tűnik azonban, hogy „egymás alapos megismerése” egyáltalán nem jelent biztos pontot: különben nem haladná meg a válások száma az újonnan kötött házasságokét.
Sokkal több kiderülhet minderről egy zentai plébános értékeléséből, akivel két évvel ezelőtt beszélgettem a témáról: – A házasság és a család válsága nagyon széles és összetett kérdés, a hedonista életfelfogás egyik terméke. Tehát ha az élet nem attól értékes, hogy másokért élek, hanem csak annyit ér, amennyit én élvezek belőle, akkor itt nagyon sok minden felbukik, a család pedig eleve. Hiszen arról van szó benne, hogy egymásért élnek az emberek. A hedonista életfölfogás viszont egy ürességet hagy maga után. Egy lány nem képes fölkelni reggel kilenc órakor, mert korán van; megszületik a gyermeke, és akkor éjfélkor is fölébred, mert egyszerre értékesnek érzi magát, egyszerre valakiért él. Biztos vagyok benne, hogy jövőnk csak akkor van, ha komolyan vesszük az életet, a családot – a többi zsákutca.
Az író pedig azt mondja, hogy a házastársak nem mind rendelkeznek annyi nemességgel, elnézéssel és főképp értelemmel, mely az élet átéléséhez szükséges. Hozzátehetjük: különben sokszorosan átgondolnák a válást, mielőtt harcba indulnának gyerekeikért, miközben észre sem veszik, hogy ellenük vétettek a legnagyobbat – ha már a holtomiglan-holtodiglan esküje úgysem szent.
Nem hiszek a világnapok hatékonyságában, még kevésbé sorsfordító erejükben, mégis van abban némi biztató, hogy éppen amerikai kezdeményezésre nyert világnapot a házasság is, annak népszerűsítésére, hogy az egészséges társadalom alapja a jó házasságon nyugvó egészséges család.
Legyünk tehát derűlátóak, annak reményében, hogy a házasság és a család ismét olyan fontos intézménnyé nemesül, amely a társadalmat is jobbá képes tenni. Miként Kosztolányi is hitt ebben: „Az Apa, Anya, Gyermek titkos háromságát foglalja magában, azt a misztériumot, mely az emberiség létezése óta legmélyebben hatott lelki fejlődésére s megteremtője volt minden vallásnak és művészetnek. Külső formájában talán változhatik az idők során, de ezeket az ősi szálakat nem tépheti el senki.”
