A topolyai Arcus Környezetvédő Egyesület négy évvel ezelőtt csatlakozott a Nemzetközi Vízimadár-szinkronhoz, a kezdeményezéshez, amelyet nemzetközi szinten a Wetland International, nálunk pedig a Szerbiai Madártani és Madárvédelmi Egyesület koordinál, és amely a vízimadarak egyedszámának megszámlálása céljából szerveznek meg évről évre. Január 27-én a Topolyai-tónak és környékének, valamint a Krivaja patak völgyének vízimadarai kerültek megszámlálásra Sihelnik József, az egyesület titkára, és lelkes kísérője, egy újságíró által.
Időjárás: borult, gyenge hószállingózással. Hőmérséklet: 3 Celsius-fok.
A legújabb szabályozás két részre osztotta ezt a területet. Az egyik rész maga a tó, amely inkább állóvízi jellegű, míg a másik részen jobban érződik a Krivaja hatása.
A tó körül ezúttal zavartalan csend honolt. A nyáron zajos strandon csupán egy-két kutyáját sétáltató pár volt látható. Madár alig. Egészen addig, amíg kelet felől egy fenyőrigóraj nem húzott el felettünk. Idegenvezetőm tapasztalt madarászszeme gyorsan meg is számolta, 67 egyedből állt a csapat, majd újabb csapat jött 50 taggal, és még többször megjelentek felettünk kis hármas csoportokban. Mint megtudtam, ezek az apró állatok az ostorfa termésével táplálkoznak, és a tél előrehaladtával egyre beljebb húzódnak, és minden valószínűség szerint előbb-utóbb a Sarlós Boldogasszony-templom előtti fákat is megtámadják. Ha nem ők, akkor valamelyik rokonuk. A vízen néhány szárcsa és tőkésréce (azaz vadkacsa) úszkált. Ezenkívül csupán egy dolmányos varjú hangját hallottuk, amelyet a legegyszerűbben úgy írhatunk le, hogy olyan, mintha nyúznák.
A csendet már említettem. Egész úton kísért, egy száz méteres részt kivéve. Az egykori, ma már igencsak rossz állapotban lévő Kiss Lajos-kastély utáni fás területen őrületes hangzavar fogadott bennünket. Okozói a már említett fenyőrigók voltak, amelyek száma, kiegészülve néhány tucat meggyvágó pinttyel, ezen a területen az ötszázat is meghaladta. Ágról ágra röpködtek, csoportosan, kettesével, egyedül, szemmel alig követhető módon. Idegenvezetőm csonttollú rigókat keresett sikertelenül a tömegben, de elmondása szerint két évvel ezelőtt nagy mennyiségben volt a vidéken. Az erdőből kiérve, a hatalmas tehergépjárművek által teljesen járhatatlanná tett úton haladva az első megállónál, azt konstatálhattam, hogy hiába a messzelátó, ha nincs gyakorlata a nézelődőnek, akkor azt sem fogja látni, ami a szeme előtt van. Így lemaradtam négy hattyúról, amelyek éppen akkor jöttek elő a vízből.
Kerékpárjainkkal hatalmas tócsákat kerülgettünk, időnként toltuk, időnként viszont az volt az egyedüli célravezető, ha szerepet cseréltünk, és mi vittük drótszamarainkat, olykor attól rettegve, hogy a megduzzadt tóba billenünk, olykor pedig hatalmas kerülőt téve, hogy ne kelljen a vízben gázolnunk. A magas vízszint azt is jelenti, hogy tavasszal a különböző csúszómászók kedvelőinek bőven lesz alkalmuk gyönyörködni kedvenceikben.
A Betyár-völgynél a borzok latrináit is megfigyelhettük egy általuk létrehozott kis domb körül, és a messzelátó segítségével már az újságíró is meglátott egy hattyút, míg az úgynevezett Büdös-tónál már szabad szemmel is megfigyelhetett egy párt belőlük. Róluk talán azt érdemes tudni, hogy nem mesterségesen lettek a területre telepítve, hanem idővel ideszoktak. Valamint azt is, hogy az arcusosok ugyan még nem gyűrűztek meg egyetlen példányt sem belőlük, viszont megfogásuk igencsak izgalmas feladat.
Szomorú azonban, hogy a mólók továbbra is szaporodnak, még azokon a részeken is, amelyeken amennyiben természetvédelmi területnek nyilvánítják a tavat és környékét, ez szigorúan tiltva lesz, ráadásul a legtöbb körül (tisztelet a kivételnek) műanyag palackok, zacskók, sörös dobozok csúfítják a vizet és a szárazföldet. Vezetőmtől megtudtam, hogy az Arcus több éven keresztül szervezett szemétgyűjtési akciókat, amit leggyakrabban önerőből kellett megoldaniuk, de a legnagyobb probléma az volt, hogy a kitakarított terület rövid idő alatt újra tele lett hulladékkal. A védetté nyilvánítást követő első feladatnak mindenképpen a szemétszedésnek kell lennie.
E helyütt egy jó hírrel is szolgálhatok minden ornitológusnak, madárkedvelőnek. Utunk során egy faj eddig még ezen a helyen nem regisztrált jelenlétét figyeltük meg, ez pedig a fekete harkály (Dryocopus martius) volt, és így 188. fajként felkerült a tó körül észlelt madarak listájára. Habár a teljes igazsághoz tartozik, hogy jelen sorok szerzője csupán a hangját hallotta, viszont teljes bizonyossággal állíthatja, hogy idegenvezetője látta is.
Talán feltűnt az olvasóknak, hogy nem csupán vízimadarak kerültek feljegyzésre, hanem minden madár, amely valamilyen szinten megmutatkozott. A jelen írásból kimaradt madárfajoktól elnézést kérek, és a pontos adatokért, valamint bővebb információkért keressék fel az Arcus honlapját.
