Egy fiatalnak a mai világban és körülmények között igen nehéz önállóan megállni a lábán, főleg ha nem számíthat senki segítségére. Különösen ijesztőnek tűnik a jövő, ha az emberrel otthon közlik, hogy nem akarják tovább ott látni, és még a középiskolát sem fejezte be. Ez történt ugyanis B. Sz.-szel, az egyik szabadkai végzős diákkal, aki a nehéz helyzetben mégsem maradt teljesen egyedül, segítői azonban csak ideiglenesen tudták megoldani a fiú sorsát.
Egy tizenkilenc éves fiú, aki egyik napról a másikra hagyta el a családi otthont úgy, hogy nem tudta, mi lesz vele holnap. Nevét nem kívánta vállalni, nem szeretné ugyanis, ha az osztálytársai tudomást szereznének a vele történtekről, a helyzetéről, de mindenképpen fontosnak tartotta, hogy megköszönje azok segítségét, akik nem engedték, hogy az utcára kerüljön.
B. Sz. elmesélte, másfél éves volt, amikor elváltak a szülei, a nővére az édesapjával maradt, őt pedig az édesanyja nevelte fel, aki időközben újra férjhez ment. A fiú látszólag újra normális családban nevelkedhetett, született egy húga is, mostohaapja azonban sosem fogadta őt el, és a mindennapok tele voltak feszültséggel. Nemrég a mostohaapja kijelentette, hogy költözzön el a házból, és mivel az édesanyjának nincs túl sok beleszólása a dolgokba, így nem volt maradása.
– November 18-án pakoltam össze a dolgaimat, és jöttem el otthonról. Igazából mindenképpen eljöttem volna, csak ez hamarabb történt meg, mint ahogy számítottam rá, eltört ugyanis a lábam, és addig maradhattam volna, amíg felépülök, de nem bírtam tovább. Évek óta rossz volt otthon a helyzet, és már nem bírtam elviselni. Elvitettem magam az egyik ismerősömhöz, és két hétig ott voltam náluk, de mindannyian tudtuk, hogy ez nem lehet tartós megoldás, ezért decemberben kivettek nekem egy lakást, és átköltöztem oda, de nem várhattam el, hogy valaki fizesse nekem az albérletet, és eltartson – meséli B. Sz.
Ez a bizonyos ismerős ekkor a fiú osztályfőnökéhez fordult segítségért, aki addig nem is tudott a problémáról.
– Azzal tisztában voltam, hogy a család anyagi helyzete nem a legjobb, és amikor Sz. szólt, hogy bár még nem szedték le a gipszet a lábáról, de már jönne iskolába, csak nem tudja a buszt fizetni, akkor segítettünk neki ezt elintézni. Akkor azt hittem, ezzel megoldódott az ügy, mivel nem mondta, hogy elment otthonról. Az az illető keresett fel engem, akinél lakott, tudom-e, kérdezte, hogy az egyik diákom ilyen helyzetben van. Meglepődtem, és azonnal utánajártam, mit is lehetne tenni, mert tudtuk, csak átmeneti állapot lehet, hogy egy középiskolás gyerek egyedül éljen albérletben. Úgy gondoltuk, hogy a legjobb az lenne, ha Sz. bekerülhetne a diákotthonba, itt meleg is van, és naponta háromszor étkezhet, ezért az MNT-hez fordultunk, hogy tudnának-e ebben segíteni. A Szabadkai Diákotthonban és az MNT-ben is nagyon segítőkész volt mindenki, úgyhogy végül sikerült megoldani a fiú elhelyezését nyárig. Persze ebben is van bökkenő, az iskolai szünidő alatt ugyanis a Diákotthont bezárják, így a téli szünet alatt Sz. ott maradt a bérelt lakásban, majd amikor megkezdődött a második félév, átköltözött a diákotthonba, csakhogy lesz még egy tizenegy napos tavaszi szünet is, amit úgyszintén át kell valahogy hidalni. Erre még nincs ötletünk, de majd kitalálunk valamit – mondja a tanárnő.
A diákotthon azonban így is csak az iskolaév befejezéséig oldja meg a helyzetet, Sz. ugyanis néhány hónapon belül befejezi a negyedik osztályt, leérettségizik, és azután már nem jogosult a diákotthonra. A fiú november óta nem járt a családjánál, viszont az édesanyjával többször is hallották egymást telefonon, párszor találkoztak is. Elmondta, az anyukája megnyugodott, hogy tudja, ő jól van, de nem kérte, hogy menjen haza, hiszen ő is tudja, hogy nem is menne vissza, s hogy a helyzet sem fog javulni. Másrészt nem számíthat az anyukájára, aki anyagilag nem tudja őt támogatni, hiszen a család eddig is nehéz anyagi helyzetben volt. Édesapja és nővére viszont Magyarországon élnek, de mivel nem tartja velük a kapcsolatot, így rájuk sem számíthat. Nővérével az évek folyamán mindössze kétszer találkozott, akkor is Sz. kezdeményezte a találkozást – amiben segített neki az iskolapszichológus –, de vele is már évek óta nem látták egymást.
Annyit máris tud, hogy az iskola után mindenképpen munkát kell találnia, amiből lakást bérelhet, és eltarthatja magát, arról nem is beszélve, hogy nagyon szeretne továbbtanulni és beiratkozni a Műszaki Főiskolára. Tanulmányi eredményei alapján erre lenne is esélye, hiszen jeles tanuló, kérdéses azonban, hogy a tandíj költségeit fizetni tudná-e a mindennapok mellett. Elmondta, korábban egy autószerelő műhelyben már dolgozott, tehát a munka nem idegen számára, és mint mondja, úgy érzi, arra is lenne ereje, hogy párhuzamosan dolgozzon és iskolába járjon, de az is lehet, hogy egy évet kihagy, munkát vállal és spórol, hogy legyen miből az iskolát fizetnie, és megpályáz egy ösztöndíjat is. Nyárig a lába is helyre jön, így ez nem lesz akadály, de egyelőre nem tudja, hol, milyen munkát tud magának találni. A szabadidejét sokszor olvasással tölti, néha találkozik a barátaival, de hobbija nincs, amihez kötődően esetleg valami munkát végezne, így mindent elvállalna.
Habár már kezdett gyógyulni a lába, az iskolában a tornaórán újra megrepedt a csontja, így továbbra is gipszet visel. Mivel az iskola diákjai biztosítva vannak, most az osztályfőnöke segítségével a biztosítóintézetnél próbálnak szerencsét, abban reménykedve, hogy Sz.-nek juttatnak némi összeget, hiszen most egyáltalán nincs pénze.
A fiatalember nagyon hálás azért, hogy segítettek neki, s amióta elköltözött otthonról, nyugodtabb is. Bár pillanatnyilag nem tudja, mi lesz vele fél vagy egy év múlva, de ebben a pillanatban nem is akar erre gondolni. Mint mondja, nincsenek hatalmas vágyai, tervei, de úgy érzi, hogy boldogulni fog. Nem vár segítséget sehonnan, mégis nagy szüksége lenne rá, hogy valaki felkarolja akár azáltal, hogy olcsó lakást, munkát tudna felajánlani neki, vagy mentorként támogatná a tanulmányait.
