Az újságban a hír vagy az információ másnapra már idejétmúlt lesz. Olyan a napilap, mint a friss tej, másnap már fogyaszthatatlan. Van azonban az újságnak olyan része is, amely érték marad évtizedek múlva is. Ez a fotó meg a karikatúra. Aktualitását elvesztheti ugyan egyik is, meg a másik is, de ha van benne érték, művészi tartalom, akkor a megjelenés után új életre kel. Szalai Attila szabadkai karikaturista pályája 20 évvel ezelőtt indult.
Mezőgazdasági mérnökből hogy lettél karikaturista?
– Erre nem tudok mit válaszolni. Hiszen minden gyerek rajzol, ki jobban, ki kevésbé. Én, amióta tudok magamról, rajzolok. Az első, még ma is felfedezhető nyomok második osztályos koromból vannak az olvasónaplómban. S mondhatom, még ma is tetszenek. S már ott is a képregény, az illusztráció irányába igyekeztem. Ezt követően is állandóan rajzoltam.
Akkor miért nem képzőművészetet tanultál? Miért iratkoztál a mezőgazdasági karra?
– Biztos, hogy ennek családi oka is van, a család úgy gondolta, hogy a gyereknek legyen egy rendes polgári foglalkozása, megélhetése. A szüleim is féltettek. Számukra is ismeretlen volt ez a terület. Persze, sokszor gondolok arra, hogyan is alakult volna az életem, ha tényleg a kezdetektől fogva ezzel foglalkoztam volna. Érzem, hogy vannak hiányosságok a munkáimban, és nyilván ezek kiküszöbölhetők lennének, ha művészeti akadémiára járok, de azon is gondolkodom, hogyan is alakult volna a pályám, a grafika melyik szakán kötöttem volna ki, ha tényleg akadémiára kezdek járni. Meg az is eszembe jut sokszor, hogy a nyolcvanas években Belgrádban létezett képregény szak. Én erről nem is tudtam. S azt gondolom, hogy a szüleim meg a saját részemről is nagy merészség lett volna egy ilyesmibe belevágni, hogy karikaturista legyen a gyerek.
Hogyan kerültél mégis a karikatúra közelébe?
– Rengeteg képregényt olvastam. Jugoszláviában a nyolcvanas években nagyon népszerű volt a képregény. És ebben az időben sokat jártunk Olaszországba, és a trieszti kis boltokban is rengeteg képregényt láttam. Nagy kedvencem volt a Stripoteka, amelyet a Forum adott ki annak idején, és rendszeresen vásároltam a Politikin Zabavnikot is. S ezen keresztül juthattam el a karikatúráig, mert akkora hatással voltak rám, hogy én is elkezdtem szuperhősöket rajzolni. Ezek természetesen nem voltak még karikatúrák. Először a barátaimat rajzoltam le karikatúraként, ami természetesen a baráti társaságban nagyon tetszett. 1994 őszén Léphaft Pálnak volt kiállítása Szabadkán, a városháza aulájában. Elmentek a barátaim, és ezután zrikáltak, hogy azt kell megnézni, így kell rajzolni. S lehet, hogy ez volt az az utolsó lökés, amire szükségem volt. Ennek nyomán indult el egy folyamat bennem. A fordulópont pontosan 20 évvel ezelőtt történt, amikor Léphaft Pálnak, a Grimasz szerkesztőjének, a példaképemnek, elküldtem az egyik rajzomat, s ez meg is jelent a Grimaszban. Ezt követően valahogy elindult a pályám.
Vannak kedvenc területeid?
– Amikor elkezdtem rajzolni, akkor az izgalmas arcok nem voltak divatban. Az akkori újságokban a politikai témájú karikatúrának volt keletje. Én is ezt műveltem, később viszont kihátráltam ebből. Talán bele is fáradtam, mert minden történést az ember magán átszűrve rajzol meg. Aztán sokáig sportkarikatúrákat rajzoltam.
Sajnos a sportban is van politika – de még mennyi! –, s ezen a területen is lehet áthallásokat rögzíteni. Harmadik fázisomban portrékat kezdtem rajzolni. Ebben az érdekelt, hogyan lehet megfogni egy-egy ember személyiségét, megragadni és felnagyítva visszaadni.
Készítettél portrét olyan emberekről is, akiket ismersz és olyan hírességekről is, akikekkel talán soha sem találkoztál élőben. Mi kell ahhoz, hogy le tudj valakit rajzolni?
– Tulajdonképpen az, hogy ismerjem. Lehet ez személyes kapcsolat is, meg olyan híresség is, akivel ugyan nem találkoztam, de annyi mindent tudok róla, hogy van egy elképzelésem, milyen ember lehet. Így például a zenészeket vagy a sportolókat, akiket lerajzoltam, azokról mind nagyon sok mindent tudok, s azt gondolom, hogy ez látszik is a rajzaimon. Minél jobban ismerek valakit, annál jobb lesz a rajz. Azokat szeretem legjobban lerajzolni, akiket kedvelek, persze a másik csoport is a tollam hegyére kerül, abban már gúny is van, előjön belőlem a kisördög.
A karikatúra vélemény. Te hogyan alkotod meg a véleményedet, felnagyítod a történéseket, sarkítasz vagy tükröt tartasz az olvasó elé?
– Én úgy vagyok vele, hogy ha az olvasó csak rátekint a rajzra, és továbblapozza az újságot, az nem jó karikatúra. Én arra próbálok összpontosítani, hogy azokat a jelenségeket, döntéseket, politikai változásokat, amelyek az átlagember számára felfoghatatlanok, értelmezhetetlenek vagy furcsák, kiemelem, legtöbb esetben úgy, hogy kérdőjelet teszek a rajzommal a megélt, megtörtént dolgok fölé. Ez egy rövid válasz, egy vélemény, amelynek feltétlenül kell hogy legyen csattanója.
Meg lehet a karikatúrákból élni? Van igény a karikatúrára?
– Egy időben rajzoltam a Magyar Szónak, a Hét Napban jelentek meg rajzaim, de mindig foglalkoztam mással is. 2004-től a Hét Napban vagyok állandó munkaviszonyban, mint tördelő, fotós és karikaturista. Valószínű, hogy csak a karikatúrákból nem lehetne megélni. De ez nemcsak nálunk van így, hanem Magyarországon meg a környező országokban is. Vannak ott is jó karikaturisták, de minden egyébbel foglalkoznak, meg nyugdíjasok. Átalakult a világ. Még nálunk, a mi újságjainkban vannak karikatúrák, de a környező országokban alig tesznek be karikatúrát. A laptulajdonosok már nem pocsékolják el a helyet a karikatúrára, hanem inkább hirdetést közölnek, amiből pénz van. Tehát egyre kevesebb karikaturista is van.
Kiállításaid voltak,díjakat kaptál...
– Igen, eddig 10 díjat kaptam, nyertem. Rengeteg kiállításom volt. Csoportos meg önálló kiállításom is. Egyik legkedvesebb akcióm úgy 5-6 évvel ezelőtt történt, amikor eldöntöttem, hogy olyan kis településekre viszem el a karikatúráimat, és csinálok ott kiállítást, amelyekben soha sem volt még karikatúrakiállítás. Hajdújárás, Királyhalma, Bácskossuthfalva, Pacsér, Bajsa stb. voltak a helyszínek. Kicsit félve tettem ezt, s mondhatom, nagyon meglepődtem, mert bejöttek a hímző nénik a barátnőikkel, végignézték a politikai karikatúrákat, és hangosan kommentálták is. Ekkor gondoltam azt, hogy nekik is jár a karikatúra. Az ilyen településeken általában egy-két fajta művelődési rendezvény van. Örülök, hogy ezeket a kiállításokat végül is megszerveztem.
2003-ban megjelent első köteted.
– Eddig egy könyvem jelent meg, a másodiknak pedig megvan az anyaga. Ebben csak portrék lesznek. Sportolók, zenészek, színészek. Most valamilyen pályázatra várok, hogy megjelenhessen.
A karikaturista állandóan lázad.
– Én nem vagyok egy harsány ember, viszont belül van egy késztetés bennem, ahogy fogalmaztál, egyfajta lázadás, hogy nekem erre vagy arra a jelenségre reagálnom kell.
A karikatúra is változott az évtizedek során, ma már színesek a karikatúrák, aprólékosan kidolgozottak és gyakran számítógéppel készülnek. Te hogyan dolgozol?
– A mai videók meg képek, animációk világában a karikatúra már valamilyen kuriózumnak számít. Vannak olyan karikatúrák, amelyek fotókkal kombinálva igyekeznek a látványban lépést tartani a világgal, s ezt szolgálja a színezésük is. A színekkel is sok mindent ki lehet fejezni. Az elejében én nagyon szerettem kidolgozni a rajzaimat, most már egyre kevesebb vonallal igyekszem alkotni. Egy időben számítógéppel dolgoztam, de az a korszak is elmúlt, és visszatértem az akvarellpapírhoz, meg az akvarellfestékhez, a tollhoz meg a tushoz.
Úgy érzem, így hitelesebb. A számítógépen való színezés, kidolgozás, nyomdai előkészítés sokkal gyorsabban megy. De mindig ott van a kisagyamban, hogy másnak is megvan ez a programja, és ezt más is meg tudja csinálni. Ha viszont én festem, akkor az sokkal emberibb, közelebb áll az ember lelkéhez.
Ha nincs leadandó munkád, ha nincs rendelés, akkor is rajzolsz?
– Igen. Az utóbbi egy évben elkezdtem szabadkai épületeket rajzolni. A szecessziós épületek részleteit, a gipszmintákat. Rengeteg fotót csináltam, mondjuk, a zsinagógáról, s olyan mintákat rajzoltam át a fotók alapján, amelyek engem egyenesen elbűvölnek. Szabadka tele van ilyen apró gyöngyökkel, amelyeket talán meg sem látunk. Ha nincs is téma, vagy nem vagyok ráhangolva a karikatúrára, ezek a rajzok akkor is kondícióban tartanak. És élvezem csinálni.
Terveid?
– A könyv a közeli tervem, meg az, hogy minél többet rajzolhassak.
