Bencsik István, a Szabadkai Rádió riportere, szerkesztője kapta idén a Napleány-díjat, a vajdasági magyar újságíróknak járó legrangosabb elismerést. A szabadkai Dévavári család által felajánlott díjjal azokat jutalmazzák, akik hivatásukat magas szakmai színvonalon művelik s munkájukkal hozzájárultak a délvidéki magyar közösség megmaradásához. Bencsik István szerkesztő ezt tette csaknem negyven évig, ráadásul végig ugyanott, a Szabadkai Rádióban.
Bencsik István szerkesztő (Fotó: Molnár Edvárd)
Június végén megszűnik a Szabadkai Rádió. Legalábbis most úgy tűnik, hiszen privatizálni kell, de vásárlója egyelőre nem akadt. Bencsik Istvánnak két éve van a nyugdíjig. Joggal érezheti úgy, hogy kihúzták a lába alól a talajt.
A kisfiúk általában szemeteskocsi-vezetők, rendőrök, benzinkutasok szeretnének lenni. Neked milyen vágyaid voltak?
– Eszembe se jutott, hogy valaha újságíró leszek majd, ha erre vonatkozik a kérdésed. Fiákeros akartam lenni. Nekem a ló volt az istenem. Az apai nagytatám lovas huszár volt. Bécsben szolgált. A nagyapámékkal Törökkanizsán egy háztartásban éltünk, ők fölműveléssel foglalkoztak, s tulajdonképpen a ló közelében nőttem fel. A nagytatámnak volt egy gyönyörű lova: Takarosnak hívták.
A Természettudományi Karon végeztél. Miért ide iratkoztál?
– A gimnázium elvégzése után gondolkodtam azon is, hogy orvos leszek. De végül is nem lettem. Az történt ugyanis, hogy az egyik barátunk, aki orvosként dolgozott a törökkanizsai kórházban, elhívott, hogy szünidőben nézzem meg, milyen is az ügyelet, az orvosi hivatás. Éppen egy nagy baleset történt, rengeteg sérülttel. Amikor megláttam a sok szörnyűséget, rosszul lettem és ki kellett mennem az udvarra. Mindig is nagyon szerettem a természetet, a növényeket, így Újvidékre a Természettudományi Kar botanikai tanszékére iratkoztam.
Már 1972-ben az Újvidéki Rádió ösztöndíjasa voltál, mégsem ott lettél újságíró, hanem a Szabadkai Rádióban.
– Amikor abszolváltam az egyetemen, munkát kellett keresnem. Egy magyarkanizsai barátom jelentkezett Szabadkára, a Szabadkai Rádióba. Ő soha sem foglalkozott újságírással, mégis volt bátorsága beadni a papírjait a pályázatra. Nekem is kellett valamilyen munkát találnom, hát én is jelentkeztem. Igaz, a családomtól nagyon sokat kaptam irodalmi, művészeti szempontból. Apám például minden hangszeren játszott, nem álltak tőle távol a művészetek. Sokat olvastam, gimnazistaként versmondással foglalkoztam, a Népkör amatőr színtársulatában játszottam, s így 1978-ban felvettek és azóta itt dolgozom.
Szabadkán végezted el a gimnáziumot. Mozgalmas évek voltak ezek a számodra.
– Igen, sok mindent csináltam. A Spartacusban atletizáltam, az Életjelbe dolgoztam, tagja voltam a Népkör amatőr színtársulatának is. Bambach Róbert volt akkor a művészeti vezető, Szilágyi László a rendező. A mi kis városunk című darabot készítettük, ahol több generáció játszott együtt. Szabadkán akkor pezsgő kultúrélet volt, volt alkalmam kivenni a részem belőle. Az is megtörtént, hogy a Zeneiskola 100 éves jubileumára nem volt elég fiú a kórusban és néhányunkat a gimnáziumból átvittek oda, s felléptem a zenede ünnepi koncertjén. Ez adta az alapot azután a Pro Musica kórus alapításához. Oda már nem tudtam járni, mert annyi volt az elfoglaltságom. Írtam ugyanis a Sada/Jelen ifjúsági lapba, meg egy kicsit a rádióba is bedolgoztunk. Németh János szerkesztette a lapot, Miskolczi József pedig a Szabadkai Rádióban dolgozott és a zenés műsorában volt egy ifjúsági hírblokk, s ezt én meg Pribilla Valéria olvastuk… Az Életjel szervezésében pedig kéthetente, vagy havonta voltak irodalmi estek, s én verset mondtam ezeken. Írtam persze saját verset is, a KMV-n második díjas lettem a versemmel Tari István mögött. Nos, az Életjel előadásait abban az időben Papp Imre bácsi mindig felvette, s az ő javaslatára 1972-ben engem meghívtak gyakorlatra az Újvidéki Rádióba. A rádió részéről engem választottak, a Televízió részéről pedig Bódis Gábor volt ebben az időben gyakorlaton. Ennek végeztével ott maradtam jó két évig, a Sport, zene, derű című műsorban. Ha tehát összeadjuk az ott töltött éveket, meg a Szabadkai Rádióban eltöltött időt, akkor azt mondhatom, hogy 40 éve vagyok a pályán egy kis megszakítással, ugyanis az egyetem végeztével nem helyezkedtem el azonnal az Újvidéki Rádióban, hanem meghívtak a biológia tanszékre, hogy helyettesítsem Bózsa Pált, s így ’78-ig az egyetemen dolgoztam, ezt követően kerültem a Szabadkai Rádióba.
Mindig valamit szerveztél, megalapítottál.
– Úgy gondoltam, hogy ha az egyetemről haza megyünk a falunkba, városunkba, ne kallódjunk, hanem csináljunk valamit, és akkor megalapítottam egy ifjúsági szervezetet, amely összefogta az egyetemista fiatalokat. Az egyetemen meg szintén én voltam az alapítója és első elnöke a fiatal kutatókat tömörítő szervezetnek.
A rádiós újságírás versenyfutás az idővel. Hogy lehet ezt negyven éven keresztül energiával bírni?
– Nagyon nehéz. Elsősorban azt kell kiemelni, hogy ezt nem lehet családi háttér nélkül csinálni.
Dr. Dévavári Zoltán adrta a át Napleány-díjat az idei kitüntettnek (Fotó: Gergely Árpád)
Az én családom mindig mögöttem állt, mindig támogatott, megértő volt, ha hétvégén vagy ünnepnapon is menni kellett és le kellett tudósítani egy-egy eseményt. Ami meg az energiát illeti, hát úgy látszik, hogy nekem van kondícióm. De idegekkel is bírni kell. Az idegeim nem mondom, hogy nagyon jó állapotban vannak, mert állandó feszültségben élek. Szerintem az a legnehezebb ebben a munkában, hogy az ember nem tudja kipihenni magát, megvirrad az új nap és minden kezdődik elölről. Nem lehet előre dolgozni, nálunk soha sincs elvégezve, befejezve a munka, mindig történhet valami, mindig jöhet egy újabb esemény, amit, ha van energiád, ha nincs, meg kell csinálni. Mindig fittnek kell lenni, készenlétben, mint a katonáknak a lövészárokban.
Olyan újságírónak ismerlek, akiben megmaradt a gyermeki kíváncsiság. Riportjaid attól hitelesek, hogy őszinte kíváncsisággal kérdezel, neked nem munka a riport elkészítése, hanem érdekel, hogy a beszélgetőtársad mit mond.
– Valóban így van. Én mindig úgy kérdezek, hogy ha érdekel engem, feltételezem: másokat is érdekel. Persze mindig mindenkivel kapcsolatban meg kell találni a megfelelő hangnemet. A riporter az nem kérdező masina, mikrofonállvány, hanem beszélgetőtárs. És ez nagy különbség. Valamikor sokkal több időnk volt. Én nagyon szeretem a riportokat.
Eredeti szakmádhoz, a biológiához is hűséges maradtál.
– Foglalkoztam környezetvédelemmel, szakfordításokkal. Éppen most jelent meg szerb nyelven Sturc Bélának a könyve, amelynek nagy részét én fordítottam. Nagyon fontosnak tartom, hogy ez szerb nyelven is megjelenjen, mert így több emberhez eljut. Sturc Béla múlhatatlan érdemeket szerezett, az akkor ötven egynéhány védett növény közül 23 Szabadka környékén, ezen a kis területen található.1987-ben 11-en megalakítottuk a Csornai Richárd Ökológusok Egyesületét. S ennek keretében tartottunk táborokat és nagyon élveztem a gyerekeket tanítani. Előbújt a pedagógusi vénám is.
Én téged a szakma nagy öregjének tartalak. Többször mondtad, hogy nagyon dühít a felületesség, a felelőtlen hozzáállás a szakmához, nem csak a te szerkesztőségedben, hanem más médiában is. Te még úgy szocializálódtál, cseperedtél újságíróvá, hogy más volt a szerkesztőségi élet.
– Azt is mondhatnánk, hogy akkor még volt szerkesztőségi élet. Ma már annyira kevesen vagyunk a szerkesztőségben, és annyira ki van centizve a napunk, hogy vannak napok, amikor öt mondatot sem váltunk egymással. Nem azért, mert nem szeretjük egymást, vagy mert nem lenne miről beszélgetni, hanem mert nincs rá időnk. Fiatal újságíró koromban minden héten elemeztük az összes adásba kerül műsort. A szerkesztőségi üléseken elhangzottak dicséretek is, meg kritikák is, ez tulajdonképpen arra volt jó, hogy tanuljunk egymástól. Akkor volt időnk és felkészültünk a riportokra. Sokat jártunk terepre, nagyon fontos, hogy találkozzunk a hallgatósággal. Most erre se pénz se idő nincs. Igaz, hogy van telefon, de az nem ugyanaz, mint mikor az ember szemtől szemben áll azzal, akivel beszélget. Nagyon haragszom a negyven másodperces nyilatkozatokra, mert azokból nem derül ki semmi. Felületes.
Nagyon nehéz éveket éltünk túl, gondolok a hiperinflációra, a bombázásokra, majd 2000-ben az október 5-i tüntetésekre. Itt a Szabadkai Rádióban állandó ügyeletet tartottak például a bombázások idején.
– Borzasztó volt látni, amikor lebombázták az adónkat. A torony derékba tört, az épületből pedig másfél küszöbnyi magasságú maradt meg a lépcsősorból. Az a bámulatos, hogy még akkor is volt humorérzéke az embereknek. Már amikor mentünk ki megnézni a lebombázott tornyot, megszületett az első vicc: Tudod, amikor mész a víkendtelep felé – hangzik a vicc –, egyik oldalon van a Palicsi-tó, a másikon a Vér-tó, középen meg a NATO. Éjjel is volt ügyelet, és nappal persze megint dolgoztunk. Légiriadó esetén is az épületben voltunk, dolgoztunk. Megkérdeztem az igazgatót, mi lesz, ha légiriadó idején elhagyom az épületet és elmegyek az óvóhelyre, akkor megbüntet, hadbíróság elé állítanak, vagy mi lesz? Az igazgató azt mondta, akkor mehetek el, ha ő is elhagyja az épületet. Másnap rendeletbe kaptuk, hogy légiriadó esetén kulcsra kell zárni az épületet és el kell hagyni a szerkesztőségeket. 2000-ben a tüntetések idején is állandóan dolgoztunk. Éppen október ötödikén, amikor a délelőtti órákban a tömeg a rendőrség előtt gyülekezett, én vittem a hírügynökségi híreket a tiltakozóknak. Ez úgy nézett ki, hogy a szerkesztőségben kinyomtattam a legfrissebb híreket, volt egy régi férfibiciklim, felpattantam rá és vittem, hogy beolvassák, hogy emberek tudják, mi történik Belgrádban vagy más városokban. Megérkeztem a hírekkel, ott volt már a csendőrség, s csak azt látták, hogy valami történik, hoztam valamit. Gyanúsan méregettek, de nem esett bajom. Megtörtént viszont ezt követően, hogy a saját házam előtt azt mondta a rendőr, hogy közúti ellenőrzést végez és összeállt velem vitatkozni. Nem tudom, hogy követtek-e, megfigyeltek-e, mindenesetre furcsa volt.
A jelenlegi állás szerint júniusban megszűnik a Szabadkai Rádió. Azt is mondhatnám, hogy kihúzták a talajt a lábad alól.
– Hogy mi lesz, nem tudom. Ha nem veszi meg senki, akkor felkínálják a dolgozóknak, de nagy gond az egész vállalat fenntartása. Nem lehet pályázatai pénzekből működtetni.
Negyven éve a pályán, szívvel, lélekkel (Fotó: Molnár Edvárd)
Az információ nagyon sokba kerül, lehet, hogy ezt sokan elfelejtik. A kilencvenes években tartottunk egy egynapos figyelmeztető sztrájkot, ami azt jelenti, hogy nem adtunk híreket, csupán időjárás jelentést meg zenét. Az akkori városvezetés ezt félvállról vette, de aztán kiderült, hogy nem csak a Szabadkai Rádióban nem voltak ekkor hírek, hanem az összes többi magánrádióban sem sugároztak híreket. Az történt ugyanis, hogy a mi híreinket adták le. Megszűnt a forrás, nekik sem volt anyaguk.
Mi lesz veled? Munka nélkül maradsz?
– Vagy munka nélkül maradok, vagy nem tudom… Nem is tudom, hogy a Napleány-díj kuratóriumán kívül érdekel-e valakit, hogy mit csináltam eddig, hogy mi lesz velem.
Nagyon el vagy keseredve?
– El vagyok keseredve azért, mert már megint valami olyant teszünk tönkre, ami jól működött, ami hasznos, ami értéket képvisel. Mindenki csak arra gondol, hogy a rádió csak tájékoztat. Igen, egy közszolgálati rádiónak ez is a feladata, de emellett oktat, nevel, szórakoztat. Az élet szinte egész területét felöleli. A rádió családtag. Ott van velünk, minden korosztálynak szól. A tévével ellentétben nem a közönséghez szól, hanem az egyénhez, a személyhez. Úgy látom, Szabadka úgy jár a rádióval is, mint a villamossal. Az értékét majd csak a megszűnése után fogjuk fel igazából, s lehet, hogy majd vissza akarjuk állítani, mint a villamost, csak éppen már nem lehet. Úgy érzem, megfosztottak attól a lehetőségtől, hogy egy életpályát emberhez méltó módon fejezzek be.
