Komoly, alapos, megfontolt, körültekintő újságírónak, szerkesztőnek, főszerkesztőnek tartották, ezt meg is írták már többször Sinkovits Péterről. Számos, vele készült interjúban pedig „minden komoly dolgot” elmondott önmagáról. Aki gyakran beszélget vele kötetlenül, csakhamar megállapítja, hogy a humorérzéke is jó. Így újságírói pályafutásának „alapos” áttekintése helyett inkább másról kérdeztem.
Valóban, azt is megkérdezhetném, hogy van-e helye a humornak az újságírásban. Vagy ez a szakma örökös feszültség, komolyság, esetleg komolykodás, és a lazítás akkor következhet, ha elkészült az újság?
Sinkovics Péter, lapunk egykori főszerkesztője (Fotó: Dávid Csilla)
– A humor stresszoldó és felszabadít. Helyzeteket oldhat meg, s kulcs lehet akár a legkomolyabb téma feldolgozásának megoldásában is. Rávilágíthat valamire, amire amúgy magadtól nem jössz rá.
Történt valahol a nyolcvanas években, hármasban utaztunk jó hangulatban Zágrábba, a horvátok pártkongresszusára. Mindenütt zászlók, jelszavak. A jelentésem elejére szórakozásból összeeszkábáltam egy mottót: „Innen most már el ne fuss, kezdődik a kongresszus.” Újvidéken a deszkfőnök nem értette a viccet (vagy éppen nem tőlem várta) – egy véletlen telefonbeszélgetés révén az utolsó pillanatban sikerült ezt a „versikét” kiiktatni a címoldalról. (Utólag nézve: akár meg is jelenhetett volna.)
Amikor bejössz a Magyar Szó zentai szerkesztőségébe, nem maradhat el, hogy megvitassátok a sporteseményeket, elsősorban a focit. Gyanítom, hogy sportrajongó vagy. Hogy nem sportújságíró lettél?
– A sport az élet szebbik oldala – és hálás beszédtéma is egyben. Az újságírásban azonban szakterület, elméletben és gyakorlatban is illik valóban felkészültnek lenni. Így maradtam inkább figyelő és szurkoló, a partvonalon kívül. Ám szívesen emlékszem vissza: valahol a hetvenes évek második felében mutatták be Pesten Kósa Ferencnek a háromszoros olimpiai bajnok öttusázóról, Balczó Andrásról szóló egyaránt remek és döbbenetes portréfilmjét. Az ünnepi könyvhét alkalmából tartózkodtunk a magyar fővárosban, s éppen vetítették a filmet az egyik moziban. Újvidékre visszatérve megírtam, felajánlottam a sportrovatnak. Közölték. A hó végén pedig prémiumra ajánlottak. Pedig saját „keretéből” egy rovat ritkán javasol „külsőst”. (Abban az időben éppen a Magyar Szó művelődési rovatát vezettem.) Erre ma is büszke vagyok. Miként arra is, hogy még egészen kezdő újságíróként – fiatalon merész igazán az ember – interjút készítettem Belgrádban Puskás Ferenccel, akkortájt a görög Panathinaikósz edzőjével.
S ha már itt tartunk, s ha jobban meggondolom, az első írásos „művem” a Ferencvárosról vezetett napló volt, még talán elsős középiskolás koromban. (Akkoriban a csatársor: Friedmanszky, Orosz, Albert, Rákosi, Fenyvesi.) Tehát meccseredmények, megfigyelések – és a hozzánk akkoriban ritkán eljutó magyar sportlapokból a kivágott és beragasztott fotók. Valahol elhányódott, sajnos...
És hogyan lettél újságíró? Miután mi szerettél volna lenni?
– Ha ma feltennék a kérdést, hogy mi szeretnék lenni, magam sem tudom, mit válaszolnék. Mindig irigyeltem azokat, akik már egészen korán – akár tízévesen – egy megadott szakmára vagy hivatásra készültek. Aztán, a gimnáziumi évek legelején például az egyik osztálytársnőnk magabiztosan kijelentette, hogy ő etnológus lesz. Akkor még azt sem tudtuk, hogy az mi fán terem. De tényleg az lett, és szép pályát futott be.
Az újságírás és én azért jól egymásra találtunk. Ezért ma is hálás vagyok a sorsnak. Hozzáteszem, a családunk igen sok lapot és folyóiratot járatott, a kezdetektől fogva újságolvasó voltam – nem történhetett azért egészen véletlenül.
Néha nagyon szerethető szakma vagy hivatás ez. Szakma vagy hivatás? A te pályafutásod során mikor volt igazán kedves hivatás és mikor leküzdésre váró nehéz munka?
– Szerintem az újságírás szakma, amely sokak számára egyben hivatás is. Nyilván alig akad közöttünk olyan, aki pusztán a megélhetésből végzi. Attól azonban tartok, hogy mindinkább egyszerű ipari tevékenységgé válhat.
1990-ben a Magyar Szó szerkesztősége a tartományi képviselőház előtt tiltakozott a hatalom elnyomása ellen (Fotó: Dávid Csilla)
Korábban a kezdők a szerkesztőségekben váltak újságírókká, az idősebb kollégáktól lesték el a szakma fortélyait, továbbá bizonyos viselkedési szabályokat, fellépést, kérdezési módszereket, egyéni dokumentáció vezetését és sok minden mást. Közben egyfajta odafigyelő „családban” nevelkedtek. Ma az újságíró mindinkább egyszerűen információt szállít, amelynek valamiféle ára van a „piacon”. S ha valahol nem tetszik neki, akkor továbbáll. Most már megannyi jó szakkönyv áll rendelkezésre, gyakoriak az újságíró-iskolák is, tehát aki valóban ezt a pályát választja, könnyebben felvértezheti magát.
Ami engem illet, az írás vagy a szerkesztés soha nem jelentett „leküzdésre váró” munkát, valójában a társadalmi mozgások egyes korszakai jelentettek egyszerre megpróbáltatást és kihívást. Inkább a műszaki újítások idéztek elő változásokat, okoztak olykor fejtörést. Kezdő koromban például egy félórás interjút (némi jegyzetelés segédletével) két napon át még memorizálni tudtam. A kismagnó jövetelével ez a képességem feleslegessé válva jócskán el is halványult. A lapnál a számítógépes rendszerre való áttérés a hőskorban ezernyi veszedelemmel meg idegeskedéssel járt, az ember soha nem érezte magát biztonságban. (Éjjelente olykor felriadtam, hogy az általam beszerkesztett oldal félig üresen jelenik meg.) A technika tehát időközben sokat változott, a lehetőségek persze mérhetetlenül nagyobbak. Magam egyébként úgy vélem: mindegy, hogy valaki tollal ír, írógépen vagy komputeren. A lényeges az, hogy mi kerül ki a keze alól.
Melyik időszak volt a legélvezetesebb számodra. Falujárás? Dolgozók időszaka? Budapesti tudósítói korszak? Vagy egészen más?
– A Dolgozók című hetilapban kezdtem, terepi újságíróként, majd ez jóval később egy alkalommal még megismétlődött. A Magyar Szóban többnyire szerkesztői feladatokat láttam el, valamint tíz éven át voltam lapunk pesti tudósítója. Mindegyik érdekes volt a maga nemében, a periodikus változatosság pedig esetemben szerencsés – ma is úgy gondolom, hasznos, ha egy újságíró életében a terepi és a szerkesztői munkák időnként váltják egymást. A legjobban egyébként Újvidéken éreztem magam, a Forum-házban, a deszkben.
Előfordult, hogy szívesen kiléptél volna a mókuskerékből?
– A sors kegye nem tolt el eddig a határig. Másként tekintenék erre a kérdésre. Nevezetesen: az igazi újságírói létforma nem napi nyolc órából áll; az odafigyelés és a feszültség jelenléte állandó. Ez pedig feltételezné az időnkénti feltöltődés szükségességét. Bizonyára sokan még nem felejtették el, hogy annak idején az újságírók szervezete kiharcolta például a téli pihenő lehetőségét, emlékezetem szerint ez tíz munkanapot jelentett. Ez volt az úgynevezett csúsztatott szabadság. Valami ehhez hasonló vagy valamilyen más megoldás napjainkban is támogatásra érdemesülne.
Gyakran szóba kerül a szakma lezüllése. Bulvár, szenzációhajhászás, a „gyorsasági verseny” miatt hiteltelen adatközlés, gyenge bérezés miatti képzetlenség…
– Lapozzunk bele a bulvársajtóba: házastársak, szomszédok hasogatják-szabdalják egymást baltával, fűrésszel, késsel, túlfestett, alig-ruhás harmadrangú énekesnők cibálják egymás haját ocsmány szóváltás közepette a közös szeretőjük miatt, kábítószeres fiatalok rohannak a halálba lopott gépkocsival... Az emberek pedig úgy általában (a közéletiek is) lopnak, csalnak, hazudnak. A gond az, hogy akik napról napra ezt olvassák, azok számára mindez megszokottá, később természetessé, utóbb pedig követendővé válik – hatalmas erózió zajlik tehát a szemünk láttára. Lassacskán nevetség tárgyává válik az, aki műveltségét gyarapítaná, megpróbál választékosan beszélni és ápoltan öltözködni. Egyszóval: a pénz és a külsőségek kiszorítják a valódi értékeket. Rendkívül súlyos dilemma ez, az ellenszerén nem gondolkodtam, mert nem szeretném antidemokratikus személy látszatát kelteni.
Internet, blogok, közösségi oldalak: mindenki megoszt, ír, véleményt mond. Gondolod, hogy a világháló felváltja/kiváltja az újságírást? Kell még az olvasónak biztos, ellenőrzött hír, vagy jó a féligazság is?
– Úgy gondolom, ez egy kellemes társasjáték, amit nem kell túl komolyan venni. Majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Én egyébként kevés időt fordítok erre.
Fontosnak érzed az olvasók, kollégák vagy a „társadalom” visszajelzését? A dicséreteket vagy épp a bírálatokat. Merthogy a díj is valójában egy elismerő visszajelzés.
– A kollégáktól érkező bírálat javíthat, a dicséret ösztönözhet – adott esetben és helyzetben mindkettő szükséges. Ez fokozottan érvényes az olvasóktól érkező észrevételekre.
A díj külön kategória, egyfajta közösségi elismerés is. És nemcsak annak szól, aki átveszi, hanem mindazoknak, akik mögötte álltak. Nem sorrendben, hanem társként. Nagyjából így tekintek én a Magyar Újságírók Országos Szövetségének Aranytoll díjára. A „mögöttesek” felsorolása igen hosszú lenne, de ez alkalommal hadd említsek meg mégis kettőt: szerkesztőségemet, a Magyar Szót, valamint a zentai gimnázium egykori tanári karát.
Jó nyugdíjasnak lenni?
– Hát persze hogy jó! Végre egy kicsit kívülről is látod azt a világot, amelyben eddig nyakig benne voltál. Illúzióból kevesebb, derűből több.
