Jellegzetes, egyedi, a miénk. Így jellemzi a gombosi népviseletet Hajdú Katalin, a falu Kató nénije, aki a bőröndök mélyén még őriz néhány különleges darabot, melyeket időről időre a különféle rendezvényeken a nagyközönség is láthat. Kató néni nemcsak őrzi, hanem készíti is a ruhákat, amelyeknek pénzbeli értékét felülmúlja az eszmei értékük, a gombosi népviselet hagyományát és a régi szokásokat ugyanis egyre inkább a feledés fenyegeti.
Hajdú Katalin édesanyjától örökölte ezt az értékes kendőt (Fotó: Diósi Árpád)
– Ha mi felöltözünk, elmegyünk valahová, akkor mindenki dicséri a viseletünket. Ezek némelyike régen templomba járó vagy valamilyen ünnepélyes alkalomra szánt ruha volt, de külön volt táncra, lakodalomra is, vagyis nem volt mindegy, hogy mikor melyik ruhát viselték a lányok, asszonyok. Életkortól függően változott a viselet is, a kisebbeknek nem volt kontyuk, és ruhájukon nem volt meg az a pompa, az a sok hímzés, mint az eladó sorba került lányok ruháján, a buggyos ujjú, slingelt galléros ingen, hímzett kötényen, a kihímzett piros bársonypruszlikon. A menyecskék, vagyis a férjezett lányok már egy kicsit egyszerűbb ruhában jelentek meg, kevesebb gyöngyöt hordtak a nyakukban, selyem vagy dibet fityulát viseltek, de voltak hímzett kontyok az ünnepélyesebb alkalmakra, mely úgyszintén ki volt ékezve, ragyogózva. Amikor pedig már gyermekük is volt, akkor asszonyoknak nevezték őket, s a viseletük is még szelídebb lett, már nem hordtak olyan nagy fart, konty helyett selyemkendőt raktak a fejükre, esetleg egy-egy jelentősebb eseményre, bálra, lakodalomra vettek fel ékesebb ruhákat.
A férfi viselet szerényebb ugyan, de ezt is megőrizték úgy, ahogyan őseik tették (Fotó: Ótos András)
A középkorú és az idős asszonyoknak pedig megint csak más viseletet illett viselniük, mely nemcsak díszítésben, hanem a színekben is megmutatkozott, minél idősebb volt ugyanis az asszony, annál sötétebb színű ruhákat hordott – meséli Kató néni.
A díszítés, ékesítés, a szoknyák száma, az anyag minősége emellett a gazdagságot is mutatta, s amikor a lányok vasárnap elmentek a templomba, felvették a legszebb ruhájukat, hiszen ott mondhatni kiállításon voltak, ahol megszemlélték őket. Az öt-hat keményített szoknya miatt nem volt ez kényelmes viselet, leülni, szűk helyen lenni ebben nem lehet, és persze nagyon vigyáztak is a pompás ruhákra, ezért például táncra más ruhát húztak, s vasárnap délutánonként is egyszerű, úgynevezett cicc ruhát hordtak, mely egyáltalán nem volt ékes. Kató néni elmondta, a gombosi népviselet régen más volt, mivel a hagyomány szerint hosszú ruhát hordtak a lányok, asszonyok, a divat azonban ide is begyűrűzött, és az idők folyamán a szoknyák kurtábbak lettek, és ma már csak térdig érnek, de a selyemcérnával kihímzett rózsák, rózsabimbók és a kék nefelejcs virágmotívumok a mai napig a gombosi viselet jellemzői. Az alsószoknyák gyolcsból készülnek, és mindegyik réteg három centiméterrel hosszabb az előzőnél, így a végén mindegyik szoknya egyforma hosszúságúnak hat.
Régen csatos cipőt viselt mindenki, a ruhák színében viszont nagy volt a keveredés, a zöld szoknyához feltették a piros kötényt, és nem nézték, hogy melyik szín melyikkel harmonizál, vagy hogy az ing apró virágmintái hogyan mutatnak a kockás szoknyával. A férfiak viselete viszont nagyon egyszerű volt, a templomban öltönyt viseltek, egyébként szélesebb ujjú ingben, mellényben, priccses vagy zsinórokkal díszített csőnadrágban, ráncos csizmában jártak, és kalapot viseltek.
A fehér gyolcsszoknya keményítése és vasalása külön szakértelmet igényel (Fotó: Diósi Árpád)
Kató néni édesanyja esküvői képén mutatja, milyen volt az egykori viselet, mit viseltek a menyasszonyok, s itt látszik, a harmincas években még bokáig ért a szoknya, majd a bőröndből előkerül egyik legféltettebb kincse, egy sötétzöld selyem vállkendő, melyet az édesanyja viselt esküvője napján.
– A ruhákat sokszor a tótoktól vásárolták, de hogy ők honnan hozták, azt nem tudom. Meg hát régen a lányok maguk hímezték a kelengyéjüket, voltak varrókörök, ahol ezek a ruhák készültek. Én az édesanyámtól tanultam meg hímezni, de ahogy manapság a fiatalokat sem igazán érdekli ez az egész, annak idején mi sem fogtuk fel, hogy ez mekkora érték. Az édesanyám is sok mindent eladott, selyemkendőket, selyemkötényeket, fejre való kendőket, mert megbetegedett és csak így tellett a gyógyszerre, úgyhogy nem sok minden maradt a szüleimtől, mindent magamnak csináltam később – mondja Kató néni, aki azon kevesek közé tartozik, akik nemcsak ismerik, bemutatják, hanem meg is tudják varrni a viseletet.
Mint elárulta, egy viselet elkészítése legalább két hónapot vesz igénybe, ha az ember mindennap órákig dolgozik rajta, s egy teljes népviselet ára akár ezer euróba is belekerül.
A gombosi lányok a Gyöngyösbokréta rendezvényeinek ékességei (Fotó: Ótos András)
A ruhák előkészítése sem megy gyorsan, a keményítésnek és a vasalásnak is megvan a maga titka, s napokat vesz igénybe, mire a szoknyák ropogósra-susogósra keményednek, és a speciális vasalás nyomán megfelelően fodrozódnak.
Ma már a népviselet csak igen ritkán látható, s nem sok darab maradt fenn, azt is elsősorban az idősek őrzik a bőrönd mélyén. A falvak elöregszenek, elnéptelenednek, lassan nem marad senki, aki a hagyományt továbbvigye, és megőrizze a gombosi népviseletet.
– Még az idősebbek között vannak néhányan, akik a mindennapokban is használják ezt a népviseletet, de a fiatalok csak néhanapján, a Durindón, Gyöngyösbokrétán való fellépésekre veszik fel, s ennyiben merül ki a hagyományápolás is. A fiataloknak ez csak annyi, hogy felöltözünk, szépek vagyunk, fellépünk, de nem hiszem, hogy látnák benne őseink múltját, hagyományát. Van, akinek ez érték, és megőrzi, van, aki pénzzé teszi, mert nagy iránta az érdeklődés – s nem a gombosiak körében –, úgyhogy mások viszik el a népviseletünket a faluból, de sokan kidobálják, szétosztogatják. Én is eladtam a lányom ruháját, ez Ausztráliába került. Egy gombosi nagymama kérte, hogy adjam el neki, hogy az emlékeiből egy darabot elküldhessen az unokájának, hogy az tudja, nagyanyja valamikor ilyen ruhában járt. Sajnos kontyot már senki nem készít a faluban, és a viseletek készítésével is egyre kevesebben foglalkoznak, és én sem tudom ezt a tudást kinek átadni, nincs ugyanis, akit érdekelne.
