Veprőd

Veprőd. Egy kicsiny falu Nyugat-Bácskában, melynek nevét az 1904. évi miniszteri rendelet tette hivatalossá, s ahol valamikor betelepített magyarok, tótok és németek laktak. Habár már a törökök előtt éltek itt magyarok és szlovákok, de a hódoltság alatt szinte teljesen elnéptelenedett a falu, ezért is volt szükség a betelepítésre. Ma azonban úgy tűnik, a falu újraéli a múltat, fogyóban a lakosság, s eltűnőben a magyarság is.

Veprőd múltjáról és jelenéről a Papajcsik családdal beszélgettünk. Mint a házaspár mondja, a falu egy igazi zsákutca – még a térképen is annak tűnik, a családfő pedig hozzáteszi, ahol az autóbusz visszafordul, ott nincs szerencse. Pedig Veprőd egykoron virágzott, élet volt itt, munka és fejlődés, akkor senki sem gondolta volna, hogy a falu elsorvadhat.

A betelepítést követően, vagyis az 1700-as évek végén nagyjából 800 német, és közel ezer magyar és szlovák ember élt itt, a szlovákok a XIX. század elején beolvadtak a magyarságba. A templom előtt a Szentháromság szobron három nyelvű tábla hirdeti, melyik nemzet mikor költözött erre a vidékre.

A feljegyzések szerint 1868-ban megépült a községben a postahivatal, 1870-től pedig kórház és olvasókör is működött. Még ebben az évben óriási tűz ütött ki, amely elpusztította csaknem a fél falut. A tavaszi áradások kiküszöbölése érdekében 1872-ben vízáteresztővel rendelkező csatornát építettek Veprődnél is, mely a víz elvezetése mellett öntözésre is szolgált. Az 1900-as évek elején itt is kiépült a vasút, majd a következő évtizedekben, egészen a második világháborúig a falu egyre fejlődött, még a gazdasági világválságot is sikerrel vészelte át.

A lakosság száma ekkor meghaladta a háromezret is, s többségében német családok alkották a falut.

Papajcsik Béla, a veprődi Kossuth Lajos Magyar Művelődési Egyesület elnöke elmondta, a II. világháború vetett véget a fellendülésnek, 1944-ben ugyanis a németek mintegy fele elhagyta a falut, és csak kevesen élték túl a világégést azok közül, akik maradtak, majd a háború után ők is elmentek. Ekkor újabb betelepítés vette kezdetét, főleg kolašini montenegróiak és szerbek telepedtek le a faluban, egyúttal egy hosszú pangás vette kezdetét.

– Emlékszem gyerekkoromból, hogy ezek az emberek a házak előtt leterítették a pokrócot, kávéztak, sakkoztak, cigarettáztak, az asszonyok fonalat fontak és kötöttek. Korábban volt a faluban malom, téglagyár, a németek idején öt kendergyár is működött, aztán csak egy maradt, majd ezt is államosították, a téglagyárat pedig, úgy tudom, a hatvanas években lebontották. Épült abban az időben egy tojótyúkfarm, ami ma magánkézben ugyan, de még működik, csak sajnos a modernizáció miatt nem foglalkoztat annyi embert, mint régen, illetve akkoriban a szövetkezet volt még, ami munkát adhatott az embereknek, ezt a cservenkai kombináthoz csatolták.

A ’70-es, ’80-as években megint kezdett fellendülni itt az élet, számos üzlet, iparos bolt üzemelt, még két bank is volt, de a délszláv háború újabb csapást mért a falura és azóta is folyamatosan csökken a számunk, a magyaroké is – mondja Papajcsik Béla.

Ami a magyarságot illeti, elsősorban az asszimilációt kell kiemelni. Sok a vegyes házasság, ahol a gyerekeket már nem tanítják meg magyarul, így a legutóbbi népszámláláskor ugyan többen is magyarnak vallották magukat, de a valóságban sem a nyelvet, sem a kultúrát nem ismerik vagy nem őrzik már és utódaiknak sem adják tovább, vagyis a valós kép még ijesztőbb. Emellett természetesen a falu sem tudja elkerülni az elvándorlás problémáját, sokan elhagyják a falut, hiszen Veprőd nem tud munkát és ezáltal megélhetést biztosítani a fiataloknak. Mára a falu lélekszáma nagyjából a felére csökkent, mintegy 1500 ember lakja még ezt a kis nyugat-bácskai települést, a magyarok száma pedig nagyjából száz körül mozog. Főleg az idősebbek maradtak Veprődön, és persze azok, akiknek van munkájuk. Szinte a mezőgazdaság az egyetlen, ami még megélhetést ad az embereknek, így a veprődiek, főleg a fiatalok a városokba veszik az irányt, mert itt tanulási lehetőséget, munkát és szórakozást is találnak maguknak.

– Amikor megszületett a fiunk, vagyis a ’80-as években még annyi gyerek volt, hogy két váltásban üzemelt az óvoda, de pár évre rá már csak egy váltásban működött, és azóta sem változott a helyzet, kevés a gyerek. Magyar nyelven már nem is nyílik osztály, hiszen a gyerekeket már nem tanítják meg a szülők magyarul. Csak két olyan családról tudunk, akik ez alól kivételt képeznek. Az ő gyerekeik talán óvodába, magyar csoportba még ide járhatnak, de az általános iskolát már Kúlán fogják megkezdeni, feltéve, ha magyarul szeretnének tanulni, mert Veprődön nincs magyar tagozat. Volt egy ideig alsó tagozat, igaz, összevonva, de évekkel ezelőtt az is megszűnt – mondta Mária, Béla felesége.

A továbbtanulási lehetőségek miatt a magyar fiatalok Újvidékre, Topolyára vagy Szabadkára mennek, és legnagyobb részük nem is jön vissza, vagy azért, mert folytatja tanulmányait, vagy mert sikerült munkát találnia. Akik visszajönnek, alkalmi munkákból élnek, esetleg a cservenkai cukorgyárban vagy a tyúkfarmon tudnak elhelyezkedni. Működik még itt néhány kis üzlet, egy csirkehizlalda, a szövetkezetet, a földeket pedig átvette egy magáncég. Azoknak van még mire visszajönniük, akik szüleiktől megörökölhetik a földet, a gazdaságot.

– A környéken sok a föld, s tulajdonképpen ebből élnek még az emberek, ez élteti még egyedül a falut. Habár most a veprődi, cservenkai és a sziváci határból is 800 holdat akarnak elvenni és az arab befektetőknek átengedni, úgyhogy, ha ez megtörténik, az állami földek bérlésétől elesünk és még nehezebb lesz megmaradnunk. A legutóbbi árverésen is csak kétszáz hektárra lehetett licitálni, a többit az állattenyésztőknek ítélték oda. A másik gond, hogy a falu nincs tranzit útvonal mellett, mondhatni vakvágányon vagyunk.

Volt egy utunk Szentfülöp felé, de az is teljesen tönkrement, vagyis a nagy teherautók tették tönkre, amikor hordták a répát, így arra már képtelenség közlekedni, pedig az nagyon jó volt, mert összekötött minket Zomborral és Hódsággal is. De azzal, hogy ennyire leépült az infrastruktúra, most teljesen körül kell mennünk és kiestünk a vérkeringésből is. Zsákutca vagyunk, ahová nem nagyon jön senki – állapítja meg Béla egy kis keserűséggel a hangjában.

Azt mondják, ahol van egy kis kulturális élet, az az embereket is segít ott tartani. Veprőd 1948 óta büszkélkedhet művelődési egyesülettel, mely Vajdaságban egyedüliként viseli Kossuth Lajos nevét. Azonban az egyesület elnöke ehhez kapcsolódóan sem tud semmi biztatót mondani.

– Az egyesület nagy büszkesége volt Veprődnek, azonban mára ott tartunk, hogy nagyon a végsőket járja, lehet, hogy be is zárjuk. Nincs kinek és nincs kivel művelődési műsorokat készíteni. Az a személy is, aki az utóbbi időben már csak önkéntes alapon csinálta a felkészítést, már nem nagyon bírja erővel, egészséggel.

Habár az utóbbi években rendszeresen részt vettünk a Durindókon, az énekcsoportból is sokan kiléptek, nincs utánpótlás, nincs aki továbbvigye a hagyományt, a kultúrát. Az egyesület berkeiben számos szekció működött, egykor volt drámacsoportunk, most nem is lenne rá közönség, néptánccsoport is működött itt valamikor, de sok-sok éve az is megszűnt, sőt bálokat sem érdemes már szerveznünk, mert nincs, aki eljönne. Mire szépen rendbe tettük az épületet, maga az egyesület elfogyott. A fiataloknak szinte semmilyen szórakozási lehetőségük sincs Veprődön, úgyhogy ők Kúlára járnak, hiszen az iskola miatt ott van a társaságuk is, egyedül az időseknek van egy nyugdíjas-otthonuk, ahol össze tudnak jönni kártyázni, sakkozni. Sajnos se színház, se mozi, se diszkó, se koncertek nincsenek – mondja Papajcsik Béla, de hozzáteszi, Veprőd bár mára elszegényedett, még mindig szép központtal dicsekedhet. Érdemes megnézni a templomot is és a helyiek az iskola épületére is büszkék.