Hódság települést a XVI. században említik először mint a törökök által alapított települést. Elnevezése kéményre utal, magyarul Kéméndnek is nevezték. A XVII. században elnéptelenedik, majd az Osztrák–Magyar Monarchia betelepítési programjának részeként ide is németeket telepítenek. A németek mellett magyarok is élnek a településen. Egészen a második világháború végéig német többségű város, amelyben a magyarság kisebbségben él. A német lakosság számára Bécsből kezdeményezték a kendertermesztést. A Mostonga folyó gyakran kiöntött, és a környék alkalmas volt ennek a haszonnövénynek a termesztésére, illetve a kender áztatására.
A hódsági templomot 1970-ben műemlékké nyilvánították (Fotó: Diósi Árpád)
1906-ban az Eartl család megalapítja az első kendergyárat. Olyan erőteljes kendertermelés és kötélgyártás folyik a városban a 19. században, hogy a települést Európa egyik legjelentősebb kendervárosként tartják számon. Ez a város volt az egyik központ, amelyben megszabták a kender árát, és ehhez alakították a kontinensen mindenütt. Rengeteg kisüzem is alakult. Készítettek itt madzagot, kötelet, gurtnit, fontak mindenféle zsinórt. A történetírás a Bácska fehér aranyaként emlegeti a kendert. Bácskában a legjelentősebb kenderipari központtá Hódság fejlődött. A 19. század végétől e község nevét lakói nemcsak Hodschagként emlegették, hanem a Hanfhausen, azaz „Kenderháza” elnevezés is elterjedt. Az 1920-as években Hódságon 20 kendertörő üzem volt.
A rendkívül értékes növényből gyártott papír sokkal olcsóbb, mint a fából készült. Ezt a papírt 7-szer lehet újrahasznosítani, a fából készültet csak háromszor, a kenderpapír nem sárgul meg. A textilgyártásban is fontos előnyei vannak. Egy hold kenderből annyi anyag termelődik, mint 3-4 hold pamutból, és négyszer jobban melegít, mint a pamut. Az építőiparban is hasznát vehetnék, biodízel is készíthető belőle, és a táplálkozásban is hasznosítható, valamint gyógyszerként is használták régen. Mára azonban kiment a kendertermesztés a divatból. A műanyag kiszorította ezt a haszonnövényt. A hódsági kendergyárakat a második világháború után államosították. A németeket elüldözték. Helyükbe Pirotból és Nisből szerbeket telepítettek.
– Amikor Hódság kenderváros volt, akkor a magyarok zöme munkás volt, de a legjobb mesterek is közülük kerültek ki. A kendergyárban, ahol meg kellett mutatni a szaktudást, ott magyarok voltak, vagy a szakma csúcsát jelentő posztokra is magyarok kerültek, de igazgató magyar soha sem volt. A kendergyár környékén alakult ki a magyar városrész is. A mi kendergyárunk nagyon híres volt, az Eartl család alapította. 1905-től kezdte el működését. Rendkívül jó minőségű köteleket gyártottak, az óceánjárókra kerültek ezek a kötelek, olyan jó minőségűek voltak. Itt voltak a kenderáztatók mindenfelé, s amikor érett a kender, emlékszem, az egész város kenderszagú volt. Ez egy specifikus szag. Nekem nem volt undorító. Inkább tetszett – meséli Nemes János nyugalmazott régész.
Nemes János és felesége (Fotó: Diósi Árpád)
Hódság községet a város mellett 8 falu alkotja. Egy magyar többségű (Gombos), egy pedig szlovák többségű (Liliomos) település, a többiben a szerbség él többségben. Hódságnak ma 8810 lakosa van. A népszámlálási adatok szerint ebben a városban 2001-ben 304-en vallották magukat magyarnak.
– Amikor még kisgyerek voltam, akkor még itt sok magyar kisgyerek élt. Magyarul beszéltünk az utcán, és ettől megvolt egy olyan hangulat, hogy az ember azt érezte, milyen jó, hogy ide születtem, a magyarok között vagyok. Ma már nincsenek, illetve alig élnek magyarok Hódságon. Ez a mi családunk még megmaradt, de az idősek meghaltak, a fiatalok elhagyták a várost, és szinte alig maradtunk – mondja szomorúan a 64 éves Nemes János.
Volt itt magyar iskola is, de már az ő idejében is csak alsóban járhattak a magyar gyerekek anyanyelvi tagozatra.
– Amikor én végeztem a negyedik osztályt, még 10-en voltunk az osztályban. 1965-től aztán fel is számolták a magyar tagozatokat. Egy ideig aztán még felső osztályokban lehetőség volt az anyanyelvápolásra, hogy aki nem járt magyar tagozatra, az is megtanuljon írni, olvasni magyarul. De tulajdonképpen látszott, hogy a magyar tanító néniket azért tartják az iskolában, mert még nem mehettek nyugdíjba. Aztán ez is megszűnt, s most már magyar nyelvet nem is hallunk máshol, csak baráti körben meg a templomban esetleg. Valamikor egyik vasárnap német nyelven folyt a szertartás, másik vasárnapon pedig magyar nyelven. Most meg általában szerbül, meg néha-néha németül. Prédikálni a plébánosunk, Jakob Pfeifer nagyon szépen tud magyarul is.
Nemes János ilyennek álmodta meg a kálváriát (Fotó: Diósi Árpád)
Ha több magyar érkezik a templomba, akkor magyarul is prédikál. Soha sem fogom elfelejteni, volt egy kórus a templomunkban. S karácsonykor énekeltél a Mennyből az angyalt meg a Csorda pásztorokat. Nagyon hiányzik ez nekünk, magyaroknak. Valami olyan távoli visszhangnak tűnik ez a gyerekkoromból. S be kell vallanom, hogy nagyon megrendülök, ha erre gondolok – mondja János.
Szomorúan, lemondóan beszél a jelenről, arról, hogy magyar közösségi élet nincs a városban. A hódsági magyarság csak papíron létezik, meg a családi otthonokban. János szerint a hódsági magyarság vétke, hogy megszűnt a magyar oktatás eben a városban, mert a hatvanas években a tiszta magyar családok is szerb tagozatra íratták gyermekeiket abból a megfontolásból, hogy majd jobban érvényesülnek. János szerint ez téves elképzelés. A saját családjából hozza a példát: hatan voltak testvérek, mindannyian magyar tagozatra jártak, és valamennyien sikeres emberek lettek: egyetemi végzettségű értelmiségiek, mérnökök, művészek, művészettörténészek... János bátyja lapunk egykori műszaki szerkesztője, Nemes István festőművész.
– A magyarok meghúzzák magukat, és sehogyan sem találjuk rá a módot, hogy valamilyen szervezetbe tömörüljünk. Meglátásom szerint az egyik oka ennek, hogy a munkásosztály és az értelmiség nem találja meg a közös hangot. Nincsen társalgás a társadalmi rétegek között. A másik ok, hogy a magyarok zömmel vegyes házasságokban élnek. S így a magyar nyelv használata háttérbe szorul. Emlékeim szerint magyar művelődési egyesület soha sem volt. A magyarok részt vettek a város művelődési életében, mindig hozták magukkal a szépet meg a jót, ha kiállítást kellett csinálni, akkor ott voltak a mi képzőművészeink, vagy nagyon jó zenészeink voltak. A gyárakban pedig a legképzettebb és a legjobb mesterek a magyarok közül kerültek ki.
Azt gondolhatná az ember, hogy az alig 16 kilométerre lévő magyar többségű Gombosra átjárnak a hódsági magyarok, mondjuk, március 15-én, hogy együtt ünnepeljenek nemzettársaikkal. János azonban azt mondja, a hódsági magyarságból szerinte teljesen kiveszett az igény az együtt ünneplésre. Csak a vallási ünnepeket ápolják.
A Hódságot és Zombort összekötő út mellett volt a kálvária, mintegy 500 méter hosszan. A ’60-as években lebontották, eltörölték minden nyomát, mert kellett a hely, épült a város. Nemes János úgy gondolta, ha nem is eredeti helyén, de megpróbálja visszaállítani a kálváriát. A mostani templomnak a jobb oldalára tervezi, a jelenlegi üres térre. Mivel régi házikókból semmi sem maradt meg, ő maga készített makettet, hogy milyen is legyen a jövendőbeli kálvária.
– Még csak a tervezés fázisában vagyunk. Ha mást nem, akkor az innen elszármazott németektől kérünk ehhez támogatást. Bennük még él a Hódság iránti nosztalgia. Azt tervezzük, hogy minden házikón feltüntetjük az adományozóját – mesélte János. Templomuk 1818 és 1821 között épült. A Szent Mihály Arkangyal nevét viselő templomot 1970-ben védelem alá helyezték, és műemlékként tartják nyilván.
Néhány évvel ezelőtt nagy sajtóvisszhangot kavart, hogy a katolikus temetőben a német sírkövekről egyszerűen lecsiszolják a szerbek a neveket, és rávésetik hozzátartozóik nevét. Sokan ezt kegyeletsértésnek tartották, ám az önkormányzatban azt válaszolták, húsz évvel ezelőtt döntöttek amellett, hogy eladják a régi német sírhelyeket, de csak azokat, amelyeket már nem gondoz senki. A katolikus temetőben harmadába kerül egy sírhely kész sírkővel együtt, mint a pravoszláv temetőben. Sokan ezért választják a katolikus sírkertet. Itt jegyezzük meg, hogy a szabadkai Bajai úti temetőben évtizedekkel ezelőtt Csáth Géza sírját is eladták. Mivel nem volt, aki gondozza Szabadka híres szülöttének sírját, eladták a kriptát. Egy bunyevác család vette meg a sírhelyet. Ha valaki Csáth Géza sírját keresné Szabadkán, nem találja, sírkövén a Selec család elhunyt tagjainak neve áll.
Hódság környékén két nagy avar temető van. Nemes János évtizedeken át részt vett a régészeti feltárásokban. 1989-ben Donja Barnjevinában, Hódság mellett előkerült a Vörös hajú istennőnek nevezett szobor. Sergej Karmanski tanító és Nemes János talált rá. Részt vett nemcsak az ásatásokban, a feltárásban, hanem később a konzerválásban és a szakcikkek megírásában is. A 38 centiméter magasságú szobor nemzetközi jelentőségű. Ilyen nagyméretű, neolitikus korból származó szobrot még nem találtak. A termékenységet és nőiességet erőteljesen hirdető szobrot a helyi bank páncélszekrényében őrzik
Hódság híres szülöttei egyebek között Dr. Német László SVD becskereki püspök és Nemes István festőművész.
Nyitókép: A hódsági templomot 1970-ben műemlékké nyilvánították (Fotó: Diósi Árpád)
