Megleptek az újvidéki Magyar Tanszék igen felkészült hallgatói, amikor egy nem régi jó hangulatú irodalmi matinén nekem szegezték a kérdést: hogyan lettem költőből prózaíróvá. Magamra ugyanis már egy ideje nem gondolok költőként. Tizenhat novelláskötet és regény után az, hogy versekkel kezdtem a pályám, számomra az idők homályába vész.
Harminc évvel ezelőtt jelent meg első verseskötetem az eszéki Magyar Képes Újság kiadásában, s a feltoluló emlékek közül az villant be, hogy valójában nem is akartam költő lenni, csak fiatal – pedig addigra megnyertem azt a sárvári költőversenyt, amelyre manapság már egyre több vajdasági középiskolás küldi el munkáit, és egyre-másra díjakat is hoz –, még akkor sem, amikor a nyomdába igyekeztem a kefelevonatot a helyszínen javítani, és természetes volt, hogy magam terveztem a fedőlapját, s azóta is minden könyvem vizuális kialakításából kivettem a részem.
De még kellemesebb meglepetés volt számomra, hogy a zentai Énekelt Versek Zentai Fesztiváljának szervezői úgy döntöttek, az idén egyik versem lesz a kötelezően megzenésítendő „anyag”. Megtisztelő, hogy éppen a jubileumi, huszadik szemlén az én versem hangzik majd el kiváló előadók tolmácsolásában. Talán nincs is személyesebb szövegem ennél, és felfokozott izgalommal várom, hogyan alakul át mások keze nyomán. Rövidítik-e, módosítják-e, hozzáírnak-e, vagy éppen soknak tartják, elvesznek belőle? Ahogyan a műfaj szabályai megkövetelik.
A történetek, amelyeket el akartam mondani, egy idő után szétfeszítették a vers kereteit. A versírással azonban sohasem hagytam fel, a költészettel nem lehet szakítani. Amikor még élt a Versek évének szép hagyománya, a vajdasági költők seregszemléje – ahogy mondani szokás –, Bori Imre felkérésére mindig küldtem szöveget, élt bennem a publikálás vágya is. A versírás mára inkább titkos tevékenységem lett. Vannak gondolatok és mondanivalók, ráérzések és sejtések, amelyek versbe kívánkoznak, amelyet a hétköznapi nyelv nem, csak a költészet képes közvetíteni.
Első nyelvemlékünk, a Halotti beszéd és könyörgés a 12. század elejéről prózában íródott ugyan, számomra mégis maga a költészet leglényege: „Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk: bizony, por és hamu vagyunk.” Ennek a beszélőnek volt közönsége, amelyhez odafordult. Megszólít, a látásra irányítja figyelmünket, azt teszi nyomatékossá. Mert micsoda különbség van csak úgy nézni, és látva látni, a szemünkkel látni, meggyőződni valamiről, ez esetben a létezés lényegéről, emberi mivoltunk természetéről! És milyen magasrendű szónoki képesség kell ahhoz, hogy éppen a létigét („vagyunk”) lehessen megismételni egy rövid mondatban! A por és hamu térbelileg valahol lent van, a lábunknál van. A megszólaló azonban a retorikai alakzatok segítségével, a megszólítással, a rámutatással, az ismétléssel, a fokozással kiszakítja mondanivalóját a hétköznapokból, transzcendens magasságokba emeli. És mire a szöveg végére érünk – „És kiáltsátok Urunkhoz háromszor: kyrie eleison!” –, meghalljuk a beszélő hangjának a mondanivalójához illő dörgését, látjuk szélben lobogó ősz haját is, a régmúlt távolából kitárt karját, amelyet széttár és felfelé nyújt, az égi szféra felé mutat vele. És ezekben a pillanatokban tudjuk mi is az ő létről való megrendíthetetlen tudását, amely porig sújt bennünket, de azonnal meg is nyugtat. Szavainak megformálásával felemel. Akarhat-e költő többet azóta is?
Nem túlzás azt mondani, hogy majd ezer éve kutatjuk, magyar nyelven írók, azt a titkot, amit költészetnek nevezünk. Írók, költők, irodalomtudósok tesznek kísérletet annak a megválaszolására, hogy miért van. Mi értelme van? És nem tudjuk rá a választ. De miért kell nekünk mégis?
Miért van, hogy napokig, hetekig kísért egy versnek a hangulata? Mint engem, amikor rátaláltam Baka Istvánéra, amelynek egyik szakaszát 2003-ban a Farkasok órája című regényem mottójává tettem.
Vagy hogy nem tudunk szabadulni egy verssortól? Mikor ezt a regényt írtam, hosszasan bíbelődtem egy-egy mondattal. S közben szüntelenül Radnóti Miklós Sem emlék, sem varázslat című versének sorai kattogtak a fejemben.
„Csak a szemem dörzsöltem meg, mint aki rosszat álmodott, és a látása tompa még. De már nem volt a szobában senki. Függönyt borított a pára az ablaktáblára, minden elveszítette porcelánfehér színét, mintha szürke márványból lettek volna az ágyak, mintha szobrász faragta volna a redőket a takarókra, mintha a matracok közepén a bemélyedések emberek hiányát formázták volna, mintha csak most szállt volna fel testük lenyomatának lepedőivel bélelt gödréből a lélek.”
Hol azelőtt az angyal állt a karddal,
– talán most senki sincs.
Ekkor határoztam el, hogy írok egy olyan könyvet, amely nem valaminek a hiányát formázza, amelyből nem hiányoznak az angyalok. Az Angyalok regénye a tavalyi könyvhétre jelent meg.
Minden regényem és novellám rólam szól. Persze nem úgy, hogy épp minden velem történt meg. Az összefüggés sokkal áttételesebb.
A verset sokkal vallomásosabbnak érzem. Most látom csak, ezt a jegyzetet is behálózta. Ez is a költészet csele! Mert a versről akartam szólni ma, József Attila születésnapján, amely immár ötvenegy éve a magyar költészet napja is. És csak magamról sikerült beszélnem.
