Vajszka

A horvát határ melletti, körülbelül háromezer fős Vajszkán 800–900 magyar él. Ez a helyiek becslése, a hivatalosan adatok szerint viszont kevesebb mint 350 magyar lakja a települést. A Bács községhez tartozó faluban a földművelés volt az egyik leginkább jövedelmező ágazat, az ide költözött családok nagy része a halászat mellett ezzel foglakozott, de a mezőgazdasági birtokok privatizálása után 2-3 család kezében van a földek nagy része – ha valaki úgy dönt, elhagyja az országot, ők biztosan megveszik a földjét. És egyre többen döntenek így.

A helyi Búzavirág Magyar Művelődési Egyesület épületét keressük. A főutcán elhaladunk a régi sváb ház mellett: egy elég rossz állapotban lévő épület, ha házigazdáink nem várnának a kapuban, lehet, ma sem találjuk meg. Az épületbe lépve többen fogadnak bennünket, magyarok, szerbek, horvátok, jól megvannak egymással, közösek a gondjaik, örömeik, mondják. Deák Tóth Edit, a Búzavirág elnök asszonya mesél az épületről, arról, hogy szabadkai közbenjárásra budapesti támogatásból vették meg, lassan tatarozzák. Az egyesületnek valamikor 18 tagja volt, ma mindössze 8-9 ember aktív a magyar művelődési egyesületben. 50–60 évesekkel kezdte meg működését az egyesület, azzal a korosztállyal, amely még ismert magyar népdalokat. Azóta két gyerek csatlakozott hozzájuk, a többiek idősebbek.

A FIATALAKONAK NINCS MARADÁSUK

Egy kicsi, soknemzetiségű közösségről van szó, mindenki házasodik mindenkivel, a magyarok általában szerbekkel, de van magyar-roma vegyes házasság is. Elhart Pál, a Vajdasági Magyar Szövetség vajszkai szervezetének elnöke szerint a magyar–szerb vegyes házasságok esetében szinte törvényszerű, hogy a magyar nyelvet „hagyja el” a család.

Az ötvenes években szűnt meg a magyar iskolai tagozat. Ma a művelődési egyesület épületében tartják a magyar nyelvtanfolyamot is, ahova nem csak magyar felmenőkkel rendelkezők járnak. Edit szerint összeszedték a bátorságukat azok is, akik a népszámláláskor nem merték magukat magyarnak vallani, meg a szerbek, horvátok is. Ők is akarnak magyarul tanulni, és nem csak a magyar útlevél miatt, van, akit csak simán érdekel a magyar nyelv, a kultúra. 6-7 fiatal jár hozzájuk magyarul tanulni.

– A Magyar Nemzeti Tanács írt egy kérvényt az általános iskolának, hogy legyen magyar órája a gyerekeknek az iskolában. Belgrádból viszont még nem érkezett válasz – mondja Edit, amikor a magyar iskoláztatásról beszélünk. – A szülők elkeseredettek, mindent megígértek nekik, hogy kapnak majd ingyenes tankönyvet is, de semmi sem történt – teszi hozzá.

A fiatalok az általános iskola befejezése után a környező városokba mennek továbbtanulni: Palánkára, Újvidékre, Hódságra, Zomborba. Vissza már nagyon ritkán jönnek.

– Nagyon sokan abban a városban maradnak, ahol tanultak – mondja Edit.

– Az én fiam az egyetem után elment Amerikába. Doktorált. Most Svájcban van. Esze ágában sincs hazajönni – meséli Pál.

– Azért mert itt nincs munka. Befejezik az iskolát, és arra kényszerülnek, hogy külföldre menjenek dolgozni – teszi hozzá Edit.

KOMMUNIKÁLNAK A TÖMBMAGYARSÁGGAL

Edit testvére Zentán él, ő is dolgozott ott. A művelődési egyesülettel megfordul több más vajdasági településen, a magyar egyesületekkel is tartják a kapcsolatot.

– Járunk a Durindóra. A Gyöngyösbokrétára nem, mert nincs koreográfusunk. Temerinben is voltunk egy énekversenyen néhány éve – meséli Edit, aki büszkén mutatja a falra akasztott emléklapokat, diplomákat.

Amikor az utánpótlásról beszélünk, már komorabbak lesznek beszélgetőtársaim. Azt mondják, az a baj Vajszkán, hogy a magyarok nagy része nem beszél magyarul. Pál szerint a 90-es évek viharai alatt az idősek és a fiatalok is elzárkóztak attól, hogy magyarul beszéljenek. Jó, ha van tíz magyar fiatal, akik beszélik is a nyelvet, mondják.

TÁVOL LETT HORVÁTORSZÁG

Horvátország európai uniós csatlakozása után a vajszkaiak számára beszűkült a világ, a horvát határ közelsége már nem jelent előnyt, ugyanis nem átjárható. Míg azelőtt Borovo és Vukovar csak néhány kilométerre volt, ma már 70 kilométeres távolságot jelent egy út.

– Azelőtt kompon jártunk át a Duna túloldalára, ma már csak Gomboson keresztül juthatunk át Horvátországba – mondja Edit.

Pál szerint most csak nehezebb lett az élet azzal, hogy eltörölték a kishatárforgalmi engedélyt. Azelőtt Vukovárra jártak át bevásárolni, ma már ezt nem tehetik meg.

KIHAL A MAGYAR

Megkérdezem tőlük, hogyan látják Vajszkát 20 év múlva.

– A vajszkai magyarság kicsi lesz mint a szemes bors. A cigányok fogják átvenni a hatalmat is, meg mindent. Maholnap meghal a magyar nép. Vajszka meglesz, de a magyar népből nem lesz semmi. A fiataljaink azt nézik, hova mehetnek el innen.

A probléma az, hogy sok a vegyes házasság. A gyerekek sem beszélnek már magyarul, nehogy megsértsék az apjukat, anyjukat, vagy a feleségüket – ecseteli az elnök asszony.

Megkérem őket, mondják el, hány gyerek született, hány temetés volt tavaly. Sokkal hosszabban beszélnek arról, hányan haltak meg, mint a születésekről.

A GYÁRAK A MÚLTÉ

A cukorgyárból már csak az épület maradt, a mezőgazdasági birtokból sincs már semmi. A csibefarm is tönkrement, két éve vette meg egy szlovén gyár, meséli Edit. Tizenöten dolgoznak most ott.

– Azelőtt mentünk a vállalatnak Topolyára a csibéket fogdosni százan vagy százötvenen. Ma már a gépek csinálnak szinte mindent – mondja.

Pál a Provala tóról kezd el mesélni, arról, hogy azelőtt milyen szép volt, rendezett. A Duna árterületében maradt fenn, innen a név is. Halászni is lehetett, szép halakat fogtak, homokos strandot is csináltak. Pál ott tanult meg úszni.

Amikor arról beszélünk, kinek megy jól a faluban, kinek milyenek a kilátásai, akkor a már említett 2-3 nagyobb földművescsalád mellett az ócskavassal kereskedőket említik, ők a leggazdagabbak a faluban. A többiek szerényen élnek, ki kecskét, ki malacot vagy nyulat nevel otthon, így próbálják kiegészíteni keresetüket. Nem érzik, hogy nagy kilátásai lennének a falunak, de kitartó, dolgos emberek, akik nem adják fel, és míg beszélgetünk, az asztalra mutatnak, hogy vegyek bátran: vietnami malacból készült kolbásszal kínálnak.