Vannak dolgok, amiken az ember egyszerűen nem tudja túltenni magát. Ezek okozzák a hegeket a lelken. Láthatatlanok, lehet, hogy már nem is fájnak, de ott vannak, s ha ismét bántás éri azt helyet, akkor sokkal jobban fáj, mint egy első sérülés. Mert ugyanoda ütnek mint korábban.
Fotó: Kószó Attila
Ilyen heg az, amikor 2003-ban Kovács László akkori magyar külügyminiszter váltig bizonygatta, hogy két okból nem adható meg a kettős állampolgárság a vajdasági magyaroknak: egyfelől azért, mert ez Európában nem gyakorlat, és Európa nem engedi meg, hogy Magyarország a szomszédos Szerbiában kiemeljen egyes népcsoportokat és kedvezményeket adjon nekik, másfelől pedig a határon kívüli magyarsággal szemben is inkorrekt lenne, ha a vajdaságiak kapnának kettős állampolgárságot a felvidékiek, a kárpátaljaiak, meg a romániai magyarok nem. És nem utolsósorban a magyar állam nem tudná elviselni azt a terhet, amit 3 millió új állampolgár jelentene – mondta ezt Kovács László külügyminiszterként abban az időben, amikor már a Vajdaságban 60 ezer horvátnak volt horvát útlevele, és a szerb kormány nevében Zoran Živković miniszterelnök Szabadkán kijelentette, hogy a szerb kormánynak semmi kifogása sincs, hogy a délvidéki magyarság megkapja a magyar állampolgárságot. Dragoljub Mićunović, a Demokrata Párt neves politikusa pedig ennek kapcsán azt mondta: a kettős állampolgárság civilizációs vívmány és örülni kell annak, aki ezt megkaphatja.
Fájt és dühített egyszerre a magyar külügyminiszter kijelentése, mert a mellébeszélés csak azt szolgálta, hogy ne kelljen magyar állampolgárságot adni az elszakított területeken élőknek. De talán nem is ez fájt a legjobban, hanem egy másik heg. S ehhez a bizonyos heghez Kovács Lászlónak igenis köze van, de a sérülést nem ő okozta, hanem a szabadkai újságíró kollégák, akaratlanul. Senki sem értette a magyar kormány viselkedését, s lépten-nyomon azt kérdezgették tőlünk, vajon miért nem kellünk mi Magyarországnak. Nem nagyon volt válaszunk. Mindez azokban az években zajlott, amikor megsokasodtak a magyarok elleni atrocitások. Nem csoda hát, ha egyfajta tartós szégyenérzete van sokunknak emiatt. S maradt egy heg.
Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnökként tett 2004-es, határon kívüliekkel kapcsolatos megnyilvánulásai pedig ép ésszel fel nem foghatók. Hogy az ország egyik első embere azzal riogassa a magyar választókat, hogy a határon kívüliek helyett fizetnek majd adót, meg azok elveszik a magyarországiak nyugdíját, ezt nem is lehet komolyan venni. Persze ez is fájt, hát még a rádöbbenés, hogy Gyurcsány komolyan gondolta, amit 2004-ben a népszavazási kampányban mondott, mert 2013-ban a választási kampányban tovább fejlesztette gondolatát, mondván, ha győz, megszünteti a letelepedés nélküli honosítást. Tőlünk féltik az anyaországot. Tőlünk, akik magyarok vagyunk, nem is lehetünk mások, ennek születtünk. Az, hogy itt élünk, nem rajtunk múlott.
Úgy látszik, időről időre újra napirendre kerülünk, s mindig akad, aki rúgni kíván egyet rajtunk. Legújabban Spiró György mondta el meglátásait a HVG-ben: „jön a Balkánról egy másfajta mentalitáshoz szocializálódott magyar népesség, ami a határok megnyitása miatt törvényszerű. A balkáni mentalitás törzsi jellegű, szinte kizárólag rokoni kapcsolatokra épít, az számít, hogy ki melyik klánhoz tartozik, nem pedig az, hogy kinek milyen érdemei vannak. A kisebbségi fejlett, városias magyarság nem tehet róla, hogy ezt az archaikus mentalitást kapta kilencven éve a nyakába. Magyarországon is megvolt eleve, de most megerősödött.”
Bátorkodom elhitetni magammal, hogy a délvidéki nagy írók alkotásait nem bélyegzi balkáninak, primitívnek az írófejedelem, vagy képzőművészeink alkotásait, Lajkó Félix muzsikáját, Urbán András rendezéseit, színházaink teljesítményét, ezek talán csak nem jelentenek veszélyt a pesti urbanizmusra.
Netán a vajdaságból elszármazott, az Ex Symposion köré csoportosuló alkotókról, a Magyarországon élő délvidéki egyetemi tanárokról, kutatókról, cégvezetőkről, bankigazgatókról, újságírókról beszél? Ki tartozik a Balkánról érkezett „egy másfajta mentalitáshoz szocializálódott magyar népesség”-hez? Ez utóbbiak, akik gazdagítják Magyarországot, a magyar kultúrát, üzleti életet? Gyanítom, hogy még ők sem azok, akiket nemkívánatosnak tart a nagy magyar író, hanem mi mindannyian, délvidéki magyarok balkániak vagyunk, s már megint féltik tőlünk most éppen az urbánus közeget.
Az én értelmezésemben nem balkániak, hanem mások vagyunk. Attól, hogy egy többnemzetiségű és többkultúrájú közegben szocializálódtunk, mások lettünk. Nem feltétlenül rosszabbak, akiktől tartani kell az anyaországi magyaroknak.
Veres Valér szociológus, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem oktatója 2007 és 2010 között több kutatást is végzett az anyaországi és a külhoni magyarság körében. Az egyik ilyen megállapítása a következő: „Minden régióban nagyjából azonos, azaz 60–70 százalékban mondták azt, hogy (a kisebbségben élők) eltérő jellegzetességgel bírnak, tehát mind a többségi csoport, mind a magyarországi magyarok irányába lehatárolják magukat a kisebbségi magyarok. Amikor arra kell válaszolni, hogy kit éreznek magukhoz a legközelebb, a többi kisebbségi magyart választják”.
Nyilván nem véletlen, hogy a határon kívüli magyar a szintén az anyaország határain kívül, kisebbségben élő magyart érzi magához közelebb, mint az anyaországit. A sorsközösség miatt. Mert nyitottabbak vagyunk. Mások vagyunk. S érdekes módon ez a másság, ha művészetről van szó, akkor érték, különlegesség, ha az életvitelünkről vagy megnyilvánulásunkról, akkor meg balkáni, sőt törzsi. Mert ugye Spiró György sem gondolja komolyan, hogy csak a balkáni magyaroknál divat saját rokonságukat, ismerőseiket helyzetbe hozni. Sokkal inkább a szó pejoratív jelentése az, ami egy újabb heget ejtett, az hogy már megint bajt hozunk a magyarországi magyarokra. Pusztán azzal, hogy vagyunk.
David Albaharival nemrégiben éppen a balkániságról beszélgettem. Albahari kétlaki. Több mint 20 éve él váltakozva Kanadában és Zimonyban. Van rálátása a balkániság megítélésére: „A nyugatiak gyakran azt irigylik tőlünk, balkániaktól, amit primitívnek tartanak. A kezdetlegeset, az ősi erőt, tulajdonképpen a tisztaságot. A nyugatiak a lobbanékonyságot, az érzelmek erejét látják a balkáni emberben, ami sokkal inkább jellemző ránk, mint a nyugat-európaiakra vagy az észak- amerikaiakra” – mondta.
Mi, vajdasági magyarok, Beszédes István költő szerint, egy köztes élettérben élünk: a Balkán határán, vagy annak a senki földjén. Délről Közép-Európa határán vagy annak a senki földjén, tehát kettős „senkiföldön” élünk.
Ezt a senki földjén való létet naponta megéljük, s lehet, hogy bántó a magatartásunk, de a balkáni hatásnak vannak pozitívumai is, például a messze földön híres vendégszeretet, az adott szó ereje, kiállás egymásért meg az élet szeretete, a természetközeliség.
Másmilyenek vagyunk, de egyáltalán nem gondolom, hogy kevesebbek, vagy rosszabbak, mint aki Budapesten, Cegléden, Siófokon vagy Szombathelyen él és magyar.
