Az utóbbi két évtizedben sorra készültek Vajdaságban a helyi közösségi emlékeztet megörökítő kiadványok, amelyek az 1944–45-ös, magyarok elleni megtorlásokról szólnak, így született krónika Bezdán, Bajmok, Szabadka, Magyarnizsa, Zenta, Temerin, Újvidék, Szenttamás, valamint a Sajkás-vidék – Csúrog, Zsablya, Mozsor – történéseiről. Óbecsén a belvárosi katolikus templom udvarán 2012 októberében emléktáblát avattak Petrányi Ferenc vértanú apátplébános emlékére, de a korabeli óbecsei események kötetbe foglalva ez idáig nem láttak napvilágot.
Kiss Igor (Fotó: Fehér Rózsa)
Kiss Igor szociológust régóta foglalkoztatja ez a téma, másfél éve gyűjti és kutatja azt: mi is történt pontosan 1944–45-ben Óbecsén a magyarokkal.
– Közösségként is, egyénekként is fel kell dolgozni ezeket a tragikus eseményeket. Fel kell tárni az igazságot, hogy Óbecse ne maradjon fehér folt ezen a térképen. Kutatómunkám során a már meglévő forrásanyagokat – Cseres Tibor, Mészáros Sándor, Matuska Márton, Teleki Júlia munkáit – használom, ezenfelül kiváló a kapcsolatom a zentai és az újvidéki levéltárral, azaz Molnár Tiborral és Mezei Zsuzsannával is. A napokban vonulok be a zentai levéltár óbecsei fiókintézetébe, ott főleg a bírósági jegyzőkönyveket nézem át. Munkám során már találkoztam megdöbbentő adatokkal, és biztos vagyok abban, hogy lesznek még meglepő felfedezések – mondta el Kiss Igor.
Óbecsére október 8-án a Tiszán átkelve vonultak be a partizánok, de a magyarok elleni hajsza már szeptemberben megkezdődött, és a megtorlás első áldozatai az igen fejlett, magyarok által tulajdonolt vagy bérelt tanyavilágban voltak. Kovács Teréz Pécsett élő szociológus, egyetemi tanár elbeszéléséből lehet tudni, mi történt a családjával. Visszaemlékezése Matuska Márton A megtorlás napjai című kötetében jelent meg.
„Édesapámat 1944. szeptember 16-án vasárnap behívták katonának, édesanyám a 17 éves Károly és a 8 éves Gyula fiával egyedül maradt egy bérelt tanyán, amely a határ Járásnak nevezett részében volt, nem messze a Bogdán-tanyához. Azon a tanyán már hosszabb ideje bérlőként laktak, nagyon jó viszonyban voltak a tulajdonossal, bizonyos Cseszákkal. Cseszák tisztviselőként dolgozott, és állását a magyarok bejövetelekor kapta. Háza a Zöldfás utcán volt, közel a piac bejáratához. Feleségétől elvált, és fiával élt. Édesapám, Kovács József (1900) bevonulásakor fogadott egy házaspárt azzal a céllal, hogy segítsenek anyámnak a szénát összeszedni. Ezek az istállóban aludtak. Este nyolc óra volt, éppen elaludtak, amikor anyámék arra riadtak, hogy valaki nagyon veri az ajtót. Nagyon megijedtek, azt hitték, hogy az istállóban lévő házaspár akar betörni a lakásba. Anyám a kisebb fiút, aki alva maradt, felvette az ágyból, és a karjában vitte. A nagyobb fiú ment elöl, keresztülmentek a másik szobán is és ott kiugrott az ablakon, de azonnal visszafordult, és azt mondta, anya, erre nagyon sokan vannak. Ebben a pillanatban egy golyó szíven találta, azonnal meghalt. Anyámra ötöt lőttek, hármat a karján lévő fiú felfogott, egy golyó a füle, egy meg a szeme előtt ment el. Ekkor abbahagyták a lövöldözéseket, és odajöttek anyámhoz, és azt kérdezték, hol van a Cseszák.
Az első áldozatok, Kovács Károly és Gyula sírja az óbecsei belvárosi temetőben (Fotó: Fehér Rózsa)
Anyám azt felelte, hogy bent van a városban. A jelenlevők 96-an voltak, valamennyien felfegyverezve, és anyám elmondása szerint mindannyiuknak finom úri keze volt. Mindenünket elvitték. Anyámnak nem maradt ruhája, amiben elmehetett volna a temetésre, az anyjától kapott egyet. A fiúknak otthon Becsén, az apai nagyszüleimnél állt az ünneplő ruhájuk, és így abban temették el őket. Mi voltunk az elsők, ahová bementek. Az este még egy Cseszák-tanyára bementek, és ott annak a Cseszáknak levágták a nemi szervét, aki ott meg is halt.” A keresett Cseszákot végül a városban találták meg a partizánok, akik között az elbeszélések szerint Szerbiából érkezett csetnikek és a magyarok vagyonára pályázó helybéliek is voltak.
Az óbecsei magyarok körében elsősorban a Central kávéház – a mostani Városi Színház – szerepe közismert ebből az időszakból, főleg az ott kegyetlenül megkínzott és kivégzett Petrányi apát esete miatt, de a városban nem ez volt a magyarok egyetlen vesztőhelye.
– A Centralnak valóban központi szerepe volt, de kevésbé köztudott az, hogy az épület előtt, a mostani kávéházi teraszon nyilvános kivégzések voltak – erről bírósági jegyzőkönyv is létezik. A színház pincéje rengeteg tetemet rejtett, a maradványokat a 70-es évek elején egy éjszaka kivitték onnan, és lakott területen kívülre, a Kishegyesi út közelében lévő olajfuratokba temették. A kutatásom kiterjed a városháza épületének a szerepére is, szeretnék utánajárni a pincéjében történtekről keringő mendemondáknak. Egyre többször kerül szóba a zeneiskola épületének a pincéje is, ahova a Centralból került át több, később kivégzett személy, akiket feltehetőleg ott vallattak és kínoztak meg – állítja Kiss Igor.
A vajdasági magyarok felett elkövetett vérengzések tavalyi 70. évfordulójára szerettek volna Óbecsén méltó emlékművet avatni az áldozatok névsorával, akkor ez nem sikerült, de az idei novemberi főhajtásra már remélhetőleg állni fog a kopjafa mellé tervezett emlékmű. Kiss Igor jelenleg 212, levéltári adatokkal alátámasztott áldozat nevével rendelkezik, ezek 98 százaléka magyar, de vannak közöttük németek és egy-két népellenségnek nyilvánított szerb is. Cseres Tibor az 1990-es évek elején 600 áldozatról beszél, később Mészáros Sándor, Teleki Júlia és Matuska Márton 400-ra becsülte a kivégzettek számát – Kiss Igor szerint is ez utóbbi adat közelítheti meg a pontos számot.
Kiss Igor a 069/229-4205 telefonszámon, illetve a kiss.igor@gmail.com e-mail címen várja azoknak a tanúknak, túlélőknek, leszármazottaknak a jelentkezését, akik kutatásához adatokkal, naplóbejegyzésekkel, levelekkel, fényképekkel vagy egyéb kordokumentummal tudnak szolgáltatni.
