Versec

Valakit a bor, valakit a táj vonz Versecre, a román határtól alig 14 kilométerre fekvő városkába. Másokat a gazdasági kilátások, a sport, a kultúra. Itt mindebből kijut.

Tény azonban, hogy jócskán utaznia kell annak, aki ide kívánkozik. Végtelennek tűnő síkság után sejlenek csak fel a Dél-Kárpátok legnyugatibb vonulata, a Verseci-hegy domborulatai, akkor, amikor már azt hinnénk: nem is olyan kicsi ez a Vajdaság. S nem is akármilyen! Zichyfalva környékén feltűnnek a lecserélt, immár soknyelvű helységnévtáblák, melyeken a többi között ékes magyarsággal is szerepel (nem átfirkálva!) a település neve. Még akkor is, ha inkább élt, mint él ott magyar: Györgyháza (Velika greda) 169 magyar ajkúval az 1374 lélek közül, Biószeg (Banatski sokolac) 5 a 366-ból, Zichyfalva (Plandište) 242 a 4270-ből, Nagymargita (Margita) 100 az 1047-ből... Aztán továbbhaladva Bánát délkeleti csücske felé jó messziről ránk köszönt a hegytetőre épített, XIV. századbeli vár egyetlen megmaradt része, az őrtorony, mely most már közel sincs közveszélyes állapotban, mint néhány éve, minthogy sikerült felújítani. Ez az egykori Érdsomlyó, a mai Versec messziről is látható pontja.

Aztán lassan felsejlenek a csodaszép szőlőültetvények, az egyre terjeszkedő víkendövezet, és hát a hegy alatt a város! A jó levegő csalogatná oda az embereket? A helybeliek szerint valóban sok a kilencven-, százéves polgártársuk. Állításukat a statisztika is alátámasztja, Versecen tovább élnek az emberek, mint Vajdaság, Szerbia más vidékein. A belgrádiak különös előszeretettel járnak ide – és vásárolják itt a telkeket –, a tőlük alig nyolcvan kilométerre levő verseci hegyaljába, a bő szőlőtermő vidékre.

A város felé közeledve azonban nemcsak a 641 méteres vajdasági csúcsot pillanthatjuk meg, hanem csakhamar feltűnik az immár több mint 150 éves, 1860 és 1863 között, Schulek Frigyes tervei alapján épült impozáns Szent Gellért-templom is. A templomok ebben a városban (is) messziről hirdetik, hogy több nemzet osztozik rajta. Németekből sajnos alig maradt, román, magyar sincs sok, a lakosság csaknem 10 százalékát teszik ki, közösen. A legutóbbi népszámlálás alkalmával 1800-an vallották magukat magyarnak a 35 ezernyi verseci közül, ami a lakosság 4,91 százaléka.
– A megmaradtak felét ugyancsak leírhatjuk, ha arra keressük a választ, hányan beszélik még a magyar nyelvet a városban – mondja Krizbai Hajnalka régi ismerősünk, aki sok-sok éven át végezte a titkári teendőket a Petőfi Sándor Kultúregyesületben Lantos Lajos elnök mellett. Ez az egyesület jelenti azt a pontot Versecen, amely igazán magyarnak mondható. Szinte minden este itt találkoznak azok, akiknek fontos a találkozás, a kapcsolattartás, az egyesület, és mindezen túl, akár kimondatlanul is, a nemzet ügye. Körülbelül félszázan vannak, de a tagság ennek háromszorosa, és többen is összejönnek, ha kell. Mint például 2006-ban, amikor arra vállalkoztak, hogy fogadják a vajdasági magyarok 2-3 ezres tömegét, a Gyöngyösbokréta és a Durindó résztvevőit. Valóban nagy fába vágták akkor a fejszét – tanúja voltam –, azóta is csodálom a tenni akarásukat. Azon a júniusi hétvégén figyelt rájuk a tömb, úgy igazán. Azóta több ízben is ott járva – főleg a szeptemberi Herczeg Ferenc Napok alkalmával – tapasztaltam, valóban magukra hagyottak a vajdasági magyarok részéről.

A TÁBORBAN

– Tisztában vagyunk azzal, hogy távol esünk a többségtől, a tömbtől, néha mégis úgy érezzük, nagyobb figyelmet érdemlünk. Sajnos kevesen nyújtottak kezet a tömbből. Mi önszerveződésből maradtunk meg, Nekünk minden elnyert pályázati összeg, a média figyelme, az érdeklődés, az apró gesztus is sokat jelent – sorolja Vitt Sándor, az idén hetvenedik esztendejébe lépő egyesület elnöke.

Kifejti, hogy csupán saját erejükre támaszkodhatnak, amikor anyanyelvápolásba, táncoktatásba vagy más hasonló megmozdulásba fognak, hiszen ki költözne oda, vagy utazgatna hetente többször is a tömbből, amit egyébként is szerényen tudnának honorálni. – Ezt nem várhatjuk el, de a nagyobb odafigyelést talán igen! – szögezi le.

Virág Bene Klára, az egyesület titkára szerint az egyház mellett a szó szoros értelmében nyelvi, kulturális, nemzeti megtartó szerepe van a szervezetnek. – Nem tudjuk megállítani az asszimilálódást, de talán hozzájárulunk a lassításához. Nagy segítségünkre van az internet, hogy lépést tudjunk tartani a világgal. A pályázati lehetőségek, a sajtó, sok minden így utolérhető, de még a táncokat is a számítógép segítségével lessük el – mondja, miközben a város legszűkebb központjában levő egyesületi otthon egyik tágas termében nézegetjük a szekrénybe zárt, mondhatni „fürtökbe” aggatott népviseleti ruhákat. Jelenleg hat pár táncol az egyesület színeiben.

– Versecnek nincs sajátos viselete, ennek ellenére többször is számon kérték rajtunk, hogy miért nem azt mutatjuk meg a népzenei szemléken. Annyi pénzünk nincs, hogy minden elsajátított tájegység táncához megfelelő ruhát vásároljunk, ezért önerőből kaparjuk össze és állítjuk ki azt, ami van – mondja. Klára remekül beszéli anyanyelvét, amit – bevallása szerint – apja szigorának köszönhet.

– Most hálás vagyok neki, gyerekkoromban pedig haragudtam azért, hogy nálunk más szabályok uralkodtak, mint a környezetemben. Nálunk magyarul kellett beszélni. Meggyőződésből állíthatom, csak úgy maradhatunk meg magyarnak, ha nem adjuk fel. Ez ilyen egyszerű. Bármennyire is, bárhogyan is befolyásolnak bennünket a külső körülmények, nem szabad feladni.

A verseci Petőfiben több szakosztály működik, az egyik legfontosabb tevékenység mégis az anyanyelvápolás megszervezése. Több mint húsz éve immár, hogy megszűnt a magyar nyelvű oktatás a városban. Noha a magyarság itt több száz éve kisebbségben él, és mégis rátartian tartja magát, az iskolai anyanyelvi oktatás megszűnése erőteljesen felgyorsította a beolvadást. Rég a múlté az arányos etnikai sokszínűség, az a világ, amelyben a legtermészetesebb dolog volt a másik nyelvét beszélni, a másik dalait énekelni németül, szerbül, románul vagy magyarul.

– Versecen 1992-ben megszűnt a magyar nyelvű oktatás, a gyermekek sem az óvodában, sem az általános iskolában nem tanulhatnak őseik nyelvén. Az anyanyelvápolás sokkal hamarabb kezdődött, 1984–85-ben, amikor még volt magyar tagozat az általános iskolában – emlékezik vissza Krizbai Hajnalka, aki maga is pedagógusként dolgozta végig munkakorát. – Akkor kezdtünk el foglalkozni azokkal a gyerekekkel, akik vegyes házasságból származnak, vagy otthon szerbül beszélnek velük. 1992-ben a művelődési egyesület felé fordultunk, elkezdtük magunk köré gyűjteni a tanulókat. Az iskolában is tanítjuk őket, de itt bekapcsolódhatnak a különféle műsorokba, közvetlenül találkozhatnak a tanultakkal. Kitaláltunk és létrehoztunk egy dél-bánáti tábort, ahol találkozhatnak a korosztályukkal. Ez a rendezvény nagyon fontosnak mutatkozott, mert akár 60–120 dél-bánáti gyereket is megszólított. Ezek a gyerekek egy ilyen, sajátos közegben saját nemzettársaikkal tudnak lenni, és bizony sokan itt kerülnek csak olyan helyzetbe, hogy nem szégyenlik az anyanyelvüket.

Mindez nagy eredménynek számít. Még akkor is, ha hat évtizeddel ezelőtt, pontosabban 1954-ben még 840 magyar ajkú diák fejezte az általános iskolát Versecen.

MOST TÖBBET JELENT MAGYARNAK LENNI

Hajnalka után a helybeli Fodor Tamás foglalkozott az anyanyelvápolást felvállaló gyerekekkel, majd egy ideje Györfi Mónika utazik Pancsováról, az órákat a Vuk Karadžić Általános Iskolában tartja.

– Megelégedéssel tapasztaljuk, hogy nőtt az érdeklődés a magyar nyelv iránt a gyerekek körében – több tízen járnak anyanyelvápoló órákra –, sőt felnőttek is nagy számban tanulják a nyelvet. Régebben igen sokan hallani sem akartak a magyar nyelvről, amióta viszont a nyelvtudás a magyar állampolgárság megszerzésének függvénye, bizony különórákra járnak, sok esetben öregedő fejjel igyekeznek elsajátítani őseik nyelvét. Mi, itt a délkeleti végen nagyon is megérezzük, hogy most többet jelent magyarnak lenni, mint korábban – véli Hajnalka.

A verseciek egyik büszkesége az egykori írófejedelem, Herczeg Ferenc, a város szülötte. A századfordulón és a két világháború közötti Magyarország írófejedelmének számított, majd a második világégés után kegyvesztetté.

Bárhogy is ítélje meg az irodalmi kánon, a német származású Franz Herzog egyes írásaiban hangulatosan elevenítette meg a rég tovairamlott bánáti úri világot, és erre a mai verseciek büszkék. Az egyesület épp ezért kezdeményezte évekkel ezelőtt Herczeg Ferenc szobrának felállítását, méghozzá a színház előtti téren, ahol Jovan Sterija Popovićnak, a város másik nagy szülöttének a szobra áll. Vitt Sándor reméli, hogy erre hamarosan sor kerül, és a szülőváros megmutatja, hogy méltó módon ápolja az egykor ünnepelt író emlékét. Herczeg Ferenc révén az egyesület kitűnő kapcsolatot tart fenn Badacsonytördemiccel, ugyanis az író élete nagy részét a badacsonyi lábdihegyi birtokán töltötte, ahol számos alkotása született. A magyarországi Helvécia – érdekesmód a verseciek szőlőshegyüket ugyancsak Helvéciának hívják –, a szlovákiai Zétény (Zatin) szintén példamutató testvérvárosi kapcsolatot tart fenn Verseccel, a jó barátság nem hiányzik a romániai csíkkarcfalviakkal, resicabányaiakkal, de a dél-bánáti magyar településekkel sem, vagy a belgrádi magyar nagykövetséggel, újabban a Collegium Hungaricummal. Ezek a kapcsolatok erősítik a versecieket, erősítésre pedig felettébb szükségük van.