Némely világnap igazán nevetséges, nem is értem, miért kell az ékezetes betűknek, a világ őslakosainak, vagy a hóembereknek napot szentelni, még akkor is, ha mélyen tiszteletben tartjuk őket. Némelynek, sőt igen soknak azonban, mint kiderült, igenis van rendeltetése, jobban mondva, lett. Csaknem negyven éve, hogy a Múzeumok Nemzetközi Tanácsa Moszkvában elhatározta, hogy május 18-át múzeumi világnappá lépteti elő, ami magában minden bizonnyal nem sokat mozdított volna elő, ha nem párosult volna hozzá mind több rendezvény, ha nem csatlakozott volna sok-sok ország, és annál is több ember. A Tömeg.
A világnaphoz legközelebb eső szombaton immár tizenkettedik alkalommal Szerbiában is megrendezik a Múzeumok Éjszakáját. Az ezredforduló táján ugyanis a világnapot gyakorlati oldalára fordították, talán nem sejtve, hogy idővel mekkora sikerrel jár a kezdeményezés. Kinyitni az ajtókat egy éjszakára legalább, amikor ingyen, vagy jutányosan látogathatók a kultúrintézmények, a múlt emlékhelyei – ez volt az eredeti elképzelés, amely talán egy könnyed, nyár eleji, egyestés „kiruccanás” ötletéből támadt. Aztán az idő bebizonyította, hogy kifejezetten nagy embertömegeket tud megmozgatni ez az egyszerű ötlet, minthogy az urbánus környezetek valóban megbolydulnak ezen a bizonyos éjszakán. Európa-szerte az előttünk álló hétvége, azaz szombat este 17 órától vasárnap hajnali 1 óráig a múzeumoké, és a hozzájuk csatlakozó képtáraké, különféle intézményeké. Embercsoportok fognak vonulni a város egyik jeles épületétől a másikig, tolongnak, hogy sorra kerüljenek, hogy többet lássanak. Már csak ezért is érdekes és érdemes részt venni ebben a rendkívüli esti forgatagban, mert kiderül, hogy ebben az országban sem csak a szegénységről, korrupcióról, tolvajokról, gazemberekről, kizsákmányolásról, igazságtalanságról – és hadd ne soroljam – szól az élet. Elég a jó ötlet és az ügyre hajló, elkötelezett emberek munkája, és lám, felcsillan az ország jobbik/szebbik arca. Az, amelyik nyitott a másik, a régi, a tudomány, a művészet iránt. Amelyik befogad, ha befogadásra alkalmas dolgokkal találkozik.
Érdekes témákkal rukkolnak elő az intézmények ezúttal is, néhányat említenék: Palánkán a II. világháborút követő kolonizáció az egyik kiállítástéma, Újvidéken a fél évszázadát jegyző M Stúdió hangulatosnak ígérkező hangversenyekkel ünnepel, továbbá megismerhetjük Aleksandar Zograf életét képregényekben, Titelen a vidék löszhegyeinek természeti és kulturális értékeiről szóló promotív anyag ősbemutatóját tartják, Versecen a kihalófélben levő mesterségeket népszerűsítik a kiállítás nyelvén, Szabadkán számos rendezvény között Robin Williams filmjei közül vetítenek. Eezzel nemcsak a színész, hanem a kulturális rendezvény üzenetét is szeretnék megerősíteni, azt, hogy az emberi nemeslelkűség és elkötelezettség nélkül lehetetlen egy jobb világ felé haladni.
Magyarországon az év legrövidebb éjszakáján, június 21-én rendezik meg ezt a különleges éjszakát, több száz helyszínen tartanak majd programokat ezúttal is. Budapesten egyébként ez lesz a tizenegyedik, a vidéki városokban pedig kilencedik alkalom.
Itt is, ott is tízezrek látogatják az éjszaka nyitva tartó múzeumokat, érdekes, hogy évről évre többen. Honnan ez a népszerűség? Év közben alig akad (hazai) látogató a múzeumokban, ezen az éjjelen pedig tolonganak? Szakemberek szerint javarészt a kulturális intézmények, a művészeti és tudományos élet példaértékű összefogásának, a közös gondolkodásnak és az ötletes programoknak köszönhető a tömegesség. Év közben nemigen van példa arra, hogy egy belépővel egy sor intézménybe belátogathatunk, vagy hogy az intézmények egymásra való tekintettel más-más programot kínálnak fel. Az is jelzésértékű, hogy ínycsiklandó ötleteiket erre a napra időzítik az intézmények. Tudják jó előre, ekkor biztos lesz érdeklődő, hiszen rövid idő alatt ez a rendezvény lett az ország leglátogatottabb művelődési eseménye.
Ennek az optimizmusra okot szolgáltató estének egyik fénypontja az, hogy sok fiatalt látni. Valószínű nincsenek teljes tudatában annak, amit a rendezvény megálmodói eleve kitűztek maguknak, hogy nem holt anyagot kívánnak láttatni, hanem létünk előzményét, kultúránk, örökségünk jegyeit.
S ez szinte egybevág Juhász Ferenc költő gondolataival, akinél szebben aligha fogalmazhatunk: „Én hiszek a múzeumok értelmében. Értelmében és hivatásában. Hivatásában és szépségében. Nem az idő kriptái a múzeumok! Nem a történelem halottas-könyvei! Nem a mulandóság szarkofágjai! Én hiszek bennük, mert nemcsak a jövőben hiszek, de hiszek a múltban. A múzeumok éppúgy az élet jelentései, mint a természet, mint a társadalmak, mint az ember. A múzeumok éppúgy lét-önmagunkat őrzik, mint a mítoszok, az őskönyvek és az eposzok. Nemcsak a természet kőzet-maradványait, a kővé-vált csontokat, tollakat, pikkelyeket, leveleket, virágporokat és koponyákat, nemcsak az ősi tegnap kő-üzeneteit őrzik, de őrzik az emberiség tegnapi-önmagát is: az álmokat, hiteket, vágyakat, mámorokat, bűnöket, önzéseket, tébolyokat, gyalázatokat, szerelmeket és halálokat. Ha jutok bárhova is a világon: mindíg megnézem a múzeumokat. Önmagamat keresem bennük, titkos létem volt tartalmait. A Föld-lét tegnapi hangjait, amelyek némák ugyan, mint a kő-kürtök, megkövesedett trombiták, amelyeket kőszájjal kő-katona fúj, de ezek a kő-hangok, kő-rivalgások mégis az eleven vér áramlását és bársony-áradását hozzák, az anyag csoda-virágzását, az emberiség-szellem virágzó mámorát.”