Sárközi István és Török Noémi közreműködésével tavaly decemberben mutatták be a Múltunk, jelenünk és jövőnk Bácsfeketehegyen című helytörténeti és népdalos előadást, amely egy igencsak aktuális témát dolgozott fel, az elvándorlást, annak múlt századi formáit, és reflektált a napjainkban is tartó emigrációra. Sárközi István Topolya és Kishegyes községek Szociális Védelmi Központjában jogászgyakornokként dolgozik, szabad idejében pedig aktívan szervezi faluja művelődési életét.
Hogyan született meg az előadás?
– Észrevettem, hogy körülöttem egyre fogynak a fiatalok, de semmi kiindulópontom nem volt, hogy mikor keletkezett és egyáltalán mit is jelent ez a probléma. A jelenség nem új. Jelen volt már az első világháborút megelőző időszakban, amikor Németországba vándoroltak az emberek, ott vállaltak mezőgazdasági munkákat tavasztól karácsonyig. A munkaképes férfiak 1-2 évben kimentek, olyan, aki harmadszor is kiment volna, igen kevés akadt. Akkoriban az a hír járta, hogy a munkavállaláshoz nem kell nyelvtudás, odaérkezéskor és hazainduláskor köszöntek, a lényeg az volt, hogy végezzék el a rájuk bízott feladatot. Az ott megkeresett pénzt hazahozták, kétévi bérből vásároltak egy fertály földet, s ez már biztosította számukra a további megélhetést. Pontos információnk van arról, hogy 1925. március 22-én 97 személy hagyta el Bácsfeketehegyet. A kivándorlás módja más volt, mint napjainkban, amikor el sem köszönünk egymástól, és csak akkor tudjuk meg, hogy hol volt az ismerősünk, amikor megjelenik a frissen vásárolt használt autójával. Akkor ez sokkal fontosabb közösségi döntés volt, a lelkipásztor és a presbitérium tagjai kikísérték a vasútállomásra az útra kelőket. Volt sikertörténet és kudarc is. Egy időben a falunkban mindenki fel akarta találni az örökmozgót. Papp Ferenc is feltaláló volt, aki a bokorba ültető kukoricaültető gépet okoskodta ki. Ezen felbuzdulva meg sem állt Chicagóig és a világkiállításig. A megdöbbenése akkor volt igazán nagy, amikor meglátta, hogy Amerikában már kétsoros kukoricavetőgép is létezik. Táviratban üzent az otthoniaknak, hogy adjanak el némi földet, hogy haza tudjon jönni. Ez a világra szóló kukoricavetőgép ma is megvan, hisz a múlt század hetvenes éveiben a nagyapám, Sárközi Ferenc által irányított néprajzi gyűjtés során sikerült beszerezni. Egy sikertörténetről is tudunk: Nagy János Chicagóba vándorolt ki, és ott egy vágóhíd füstölőrészlegén dolgozott. Találékonyságának köszönhetően készített egy zárat az ott használt füstölőszerkezetre. Ezt a találmányát levédette, a kapott pénzből hazajött, itthon berendezkedett, és soha többé nem vágyott Amerikába. A közelmúltban elköltözött magasan szakképzett ismerőseimnek kétféle módon alakul az életük az én meglátásom szerint. Vagy a szakmájukban helyezkednek el, rendesen megfizetve, ami egy sikertörténet, hisz valójában ezért tanultak, más részük olyan munkát vállal el, amit itt alantasnak tart, és ez mindenféleképp egy furcsa, nehezen érthető, a legkevésbé sem normális jelenség.
Szerinted létezik-e megoldás a most zajló kivándorlási hullámra?
– Egy olyan gazdasági lerongyolódás tanúi lehetünk, amiről nem az én korosztályom tehet, de azért, hogy mi történik húsz év múlva, lassan mi is kezdünk felelősek lenni. Ez a mélyrepülés nemcsak minket érint, hanem mindenkit az országban, és sokan is foglalkoznak vele. Nekünk viszont az itteni magyarságban kell tartanunk a lelket, és ezt véleményem szerint csak a tudásunk és a művelődési életünk fejlesztésével tudjuk elérni.
Hogyan?
– Sokkal erősebben kell a művelődési életünket szervezni. A falu minden egyes családját be kell kapcsolni. A Feketics Művelődési Egyesületben azon vagyunk, hogy a lakosok erre hajlandóak legyenek energiát és pénzt áldozni, miközben nem születnek új munkahelyek. A néptáncosok toborzása úgy történik, hogy megszólítom a gyereket, a szüleit, a nagyszüleit, a tanárjait, volt, aki köszönés helyett már úgy üdvözölt az utcán, hogy igen, megy a gyerek, csak ne kérdezzem többet. A gyerekek leginkább egymásra hallgatnak, ezért először is a hangadókat kell megnyerni. Arra viszont nagyon oda kell figyelni, hogy ha elkezdünk velük foglalkozni, akkor olyan rendszert alakítsunk ki, ami nem engedi meg azt, hogy valahol megrekedjenek. A tehetségeknek teljes mértékben ki kell bontakozniuk. Igyekszünk a csoportokat úgy megszervezni, hogy ne egymástól elkülönülten működjenek, hanem időnként közös programjaik is legyenek, így is szélesítve a látószögüket.
Ebben mennyire partner a többi intézmény?
– Az egyesületünk életében volt olyan korszak, amikor nem volt színjátszó csoportja, akkor az iskola töltötte ki ezt az űrt, és foglalkozott a diákszínjátszókkal. Azt azonban nem szabad megtennünk, hogy mindketten szervezünk diák színjátszó csoportot, és egymás konkurenciája legyenek. Néhány hónappal ezelőtt megállapodtunk az iskola és a református egyház vezetőivel, hogy minden, ami történik a faluban, azt előzetesen egyeztetjük, így mindenki részt vehet a számára tetsző programban, és nem kell választás elé állni őket.
Ez elegendő ahhoz, hogy itt maradjanak a fiatalok?
– Ha kitágítjuk a skálát, amihez idővel talán a gazdasági fellendülés is párosul, akkor véleményem szerint igen. A gyerekek abszolút formálhatóak. Az iskolában tanulnak, a művelődési egyesületben és a hozzá tartozó csoportokban fejlesztik magukat. Ez viszont még nem a klasszikus értelemben vett szórakozás. Erről is gondoskodnunk kell, hisz szinte semmi alternatívájuk nincs, csak a szerb műnépzene. Most próbáljuk visszahozni azt a tradíciót, amely évtizedekig jelen volt a falunkban, hisz több rockzenekar is létezett Bácsfeketehegyen. Ha átadjuk magunkat a kényelemnek, akkor mások elhalásszák előlünk a fiatalokat, a szervezett buszok szinte házhoz jönnek, és viszik őket diszkóba máshová. Ha mi nem fektetünk energiát abba, hogy itt tartsuk őket, akkor majd valaki más foglalkozik velük.
Van, aki segít ebben?
– Mindenkinek vállalnia kell a maga részét a munkából. Én hétfőtől péntekig jogászként dolgozom, a munkaidőm után foglalkozom a művelődési élettel. Szerencsére Bácsfeketehegyen kezd kialakulni egy lelkes, fiatalokból álló csapat. Húsz-egynéhány emberről van szó, akik mernek nagyot álmodni. Ugyanazt a célt szeretnénk elérni, összetesszük a tudásunkat, a kapcsolatainkat. Tudás alapú közösségnek kell lennünk, és egy vonalat kell képviselnünk.
Nincsenek mélypontok?
– Időnként úgy érzem, félig üres a pohár, de többször érzem, hogy félig tele. Nagyapám a hetvenes években a művelődési egyesület elnöke volt, bármibe fogok, a neve állandóan felbukkan. Nagyon magasra tette a mércét a családon belül, hatalmas tudásával és teherbírásával, és ez erőt ad nekem is.
Mik a terveitek a közeljövőre nézve?
– A hagyományos programok mellett májusban házigazdái leszünk a vajdasági gyermekszínjátszók találkozójának, valamint egy humanitárius jellegű rockkoncertet is szervezünk a szociális központtal közösen. Idén ünnepeljük a falu újratelepítésének 230. évfordulóját, s ezt több fordulóban is meg fogjuk ünnepelni.
