Április 13-én a cseh Vit Jedlicska kikiáltotta Liberlandot. A hét négyzetkilométeres területen fekvő sziget, illetve félsziget a térképek szerint Szerbiához tartozik, de a Duna jobb partján fekszik, így tulajdonképpen a folyó horvát oldalán van. A 31 éves cseh politikus azért alapította meg ezen a területen álomországát, ahol nem lesz adófizetői kötelezettség, és az állam nem fog beleavatkozni az emberek életébe, mert szerinte ez a senki földje. S valóban van ebben valami. Kataszterileg Szerbiához tartozik, de ténylegesen Horvátországban van.
Szerbia nem tart igényt erre a területre, a horvátok meg úgy viseltetnek iránta, hogy ez nem hozzájuk tartozik. Ez az esemény irányította rá a figyelmet a Szerbia és Horvátország közötti határvitára.
A magyar határtól egészen a Duna és a Dráva torkolatáig hozzávetőlegesen 145 kilométer hosszan rendezetlen a határ a két ország között. Amíg ezek belső határok voltak, ennek nem volt jelentősége, ám miután Horvátország kilépett Jugoszláviából és önálló állam lett, országhatárrá minősültek. Több alkalommal is történt kísérlet arra, hogy rendezzék a vitatott határszakaszt, ám eddig nem sikerült közös nevezőre jutni. Horvátország ugyanis ragaszkodik ahhoz, hogy a telekkönyvileg meghatározott határok maradjanak. Ezek a határok még az Osztrák–Magyar Monarchia idejéből származnak és a Duna szabályozása előtti helyzetet rögzítik. Miután a 19. század elején bekövetkezett a szabályozás, a folyó medre a mostani helyére került, a telekkönyvi határok viszont maradtak ott ahol voltak. Szerbia azt szeretné, ha a Duna közepén húzódna az országhatár. Összesen 11 000 hektár vitás területről van szó. Horvátországnak 10 000 hektárja van a folyó szerb oldalán, Szerbiának pedig 1000 hektárja a másik oldalon. Egyik fél sem törődik úgymond a másik ország területén lévő részekkel, kivéve egy 600 hektáros megművelhető horvát területet, amely Bezdán közelében van és Horvátországhoz tartozik.
A Duna szerb partján vannak olyan víkendtelepek, amelyekben három hétvégi ház szerb területen épült, de a negyedik már horvát területen van. Egy ideig nem is volt gond, mert mindenki annak az országnak fizette a telekadót, vagy onnan kért építkezési engedélyt, ahová a kérdéses terület telekkönyvileg tartozott. A kilencvenes évek délszláv háborúit követően azonban a helyzet összekuszálódott. Vannak, akik a horvát területen lévő ingatlanjukról azt állítják, hogy Szerbiában jegyeztették be és ide fizetnek adót, mások senkinek sem adóznak és sok hétvégi házat eladás után át sem tudnak íratni, mert Horvátországba nem akarnak menni, Szerbiában meg nem lehet bejegyeztetni.
A vitatott területen 9000 hektárnyi erdő van. A Duna szerb oldalán függetlenül attól, hogy az horvát terület-e vagy sem, a Vajdasági Erdőgazdaság gondozza az erdőt és a vadászat is szerbiai szervezésben folyik az egész területen.
A magyar határ közvetlen közelében van egy 600 hektáros kiterjedésű termőföld, ami Horvátországhoz tartozik. Itt a tanyákon magyar emberek élnek. Ez Kengyia. Sóta István 84 éves. Kengyiai lakos, itt is született. Mint mondja, a nagy víz előtt (ez az 1953-as nagy árvíz), iskola is volt itt, kocsmából kettő is és vagy kilencven tanyán éltek az emberek. Most talán 10-en vannak összesen, mondja.
– Horvát állampolgárok vagyunk, mi horvát földön élünk, a betegbiztosításunk is Horvátországban van. Onnan kapjuk a nyugdíjat is meg a mezőgazdasági támogatást is. Az egyetlen rossz dolog, hogy nem tudom a termést értékesíteni. Ahhoz, hogy Horvátországba vigyem, át kell vinni a határon, itt pedig horvát állampolgárként nem értékesíthetem. Mindig valakinek a nevére kötök szerződést, vagy adom át a teremést, meg hát a pénzt is más veszi fel – mondja a gazda.
Felesége, Mária nemrégiben nagyon beteg lett. Nem volt már idő eljutni az eszéki kórházba, mert félő volt, hogy megfulladt volna, ezért a zombori kórházba vitték, de nem fizettek a kezelésért semmit. Minden költséget megtérített a horvát biztosító a zombori kórháznak.
– Nincs nekünk itt semmi bajunk. Jól elvagyunk. Ünnepek előtt Batináról átjönnek a magyarok, meglátogatnak bennünket, csomagot hoznak. A háború idején sem bántottak bennünket, de azért nem volt mindegy. Tele volt itt mindenfelé katonával, meg tankokkal. Akkor egy kicsit féltünk – mondja Mária.
Sótáék lányukkal élnek a példásan rendben tartott tanyán. A ház előtt két traktor is áll. Az egyik pélmonostori (horvátországi) rendszámú, a másik bezdáni táblát visel. Ottjártunkkor éppen nagy munkában voltak: az unokák is kijöttek hozzájuk, hogy a melegházból kipalántálják a sárgadinnyepalántákat. István azt mondja, lassan kiveszik innen a magyarság. Nem csak az ő unokáik élnek már Bezdánban és lettek szerb állampolgárok, hanem a többieké is. Ők is megpróbáltak Bezdánban élni, vettek egy házat is, beköltöztek, de a nagy víz után mégis úgy döntöttek, újra felépítik a tanyát és visszajönnek ide. Szeretnek itt élni.
Sztríkovics János egyedül él. Éppen a halastava mellett találjuk. Zsörtölődik, s bemutatkozásunk után azonnal oda invitál bennünket, ahol számára a nap legfontosabb eseménye történt.
– Én még ekkora kíjót nem láttam. Most vertem agyon. Nagyon nem szívelem őket. Van vagy másfél méter hosszú. Nyáron felmásznak a falra, behúzódnak a repedésekbe, olyan is volt már, hogy beleesett a nyakamba, hát azt aztán borzasztóan utálom – panaszkodik János. Vízisiklóról van szó, egyáltalán nem veszélyes állatról, mégis, ha valaki viszolyog a csúszómászóktól, azt el kell fogadni. A 87 éves kengyiai gazda láthatóan ilyen ember.
János nagyon büszke arra, hogy horvát állampolgár, azt mondja semmi pénzért nem költözne el innen, mert a város bűzös levegője őt megölné. Itt virágzik az akác, tiszta a levegő, sokféle madár van, meg nagyvadak is.
Vezetékes telefon nincs a kengyiai tanyákon, de áram van. Azt még a 70-es években vezették be, amikor még Jugoszlávia volt az ország neve.
– Nincs nekünk itt semmi bajunk. A pék háromnaponként jön, hozza a kenyeret, ha a boltból kell valami, akkor azt is elhozza. Piacra járok én Batinára is meg Bezdánba is – mondja a rendkívül vitális János, akinek az unokái már szintén Bezdánban élnek.
A vitás határszakasz nagy része Zombor községhez tartozik. Zoran Miler, a mezőgazdasággal megbízott községi tanácsos azt mondja, véleménye szerint ennek rendezésére is sor kerül majd, amikor Szerbia csatlakozni akar az Európai Unióhoz.
– Láthattuk Szlovénia meg Horvátország vitáját. Szinte minden négyzetméterért harcoltak. Horvátország csatlakozásakor nem volt feltétel a határvita rendezése, mint ahogyan Szlovénia csatlakozásakor sem, ám, amikor már a másik ország is uniós tag akar lenni, akkor rendezni kell a kérdést. Szerbia a Duna középvonalát tekinti határnak. Telekkönyvileg ugyan nem ez a határ, de hallgatólagosan ez elfogadottnak számít. A határrendőrség is így dolgozik. Láthatták Lieberland esetét: a horvát folyami rendőrség nem engedte be a honfoglalókat a szigetre, mert a Duna közepe határnak számít és ott nincs határátkelőhely. Pedig ha megnézik a térképet, telekkönyvileg az a sziget szerb terület. Ezt mindenképpen rendezni kell majd egyszer, s szerintem Szerbiának kárpótlást kell majd fizetnie Horvátországnak a nálunk lévő 10 000 hektárnyi területért – mondja a zombori községi tanács tagja.
Autózunk a Duna mellett a szerbiai oldalon lévő töltésen. A folyó mellett mindenhol erdő. Itt-ott víkendtelepeket látunk, majd egy méhészre bukkanunk. Kaptárai körül szorgoskodik. Kérdésünkre, hogy most éppen Szerbia vagy Horvátország területén járunk-e, azt válaszolja, ez ugyan horvát terület, de ne törődjünk vele, ez nem számít, menjünk csak nyugodtan. S valóban, semmiből sem lehet észrevenni, hogy melyik terület melyik országhoz tartozik. Ezt erősíti meg Mladen Vakoš, Monostorszeg helyi közösségének megbízott titkára is. Azt mondja, itt az emberek nem törődnek a határokkal, élik a mindennapi életüket. Akinek Horvátországhoz tartozó területen van ingatlanja, az ott adózott korábban, akinek meg szerb területen, az itt. Horvátország annyira közel van, hogy a két ország közötti forgalom értelemszerűen nagyon sűrű volt. Régen. A háború óta megváltoztak a viszonyok, s hiába mondják a politikusok, hogy milyen jó a két ország viszonya, hát az azért nem egészen úgy van, mondja a fiatalember. Persze jönnek mennek az emberek ma is a határon, teszi hozzá, de ez össze sem hasonlítható a korábbi szerteágazó kapcsolatokkal.
