A Gyimesben ballagtunk

Ballagás van. Ballagni kell, hiszen később a pályán sokáig csak rohanni lehet, csak rohanni kell, egymás mellett vagy egymással szemben. A mai vén diákokkal megelevenednek régi ballagásaink is. Tíz-, húsz- vagy annál is több éves érettségi évfordulókon keressük régi osztálytársaink régi arcvonásait, régi önmagunkat is. Néha mód adódik, hogy mások ilyenfajta időutazásán egy-egy generáció egykori álmait és mai valóságát is megismerjük. Ezt tettük erdélyi utazásunk során a Gyimesben, a Gyimesközéplokról elérhető Borospatakán, a barátunk, Molnár Szabolcs (a Heveder zenekar hegedűse) által vezetett Boros-skanzenben.

Ez olyan skanzen, hogy nemcsak nézhető, hanem lakható is. A vendéget szívesen látják, a pünkösdi búcsú előtt és után is. Úgy adódott, hogy Kostelek felé menet ott töltöttük kollégáimmal az éjszakát, pontosabban töltöttük volna, ha az újságírás ördögétől szabadulni tudtunk volna. Nem tudtunk, így egy leendő riportot forgatva fejünkben ki pohár mellett, ki meg dohánnyal próbálta megismerni a ballagásuk negyed évszázadát ünneplő, újdonsült ismerőseink, barátaink sorsát. Ők a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium 1990-ben végzett diákjai voltak, akik előző napi találkozójukat vezették le itt, a festői Gyimesben. Kíváncsiak voltunk, megnemesedtek-e vagy megecetesedtek ifjúkori álmaik. Íme néhányuk röpke története, amely nem tanulság nélküli.

BOTH JÓZSEF, GÉPÉSZMÉRNÖK, TÁNCOKTATÓ

– Csíkszeredában születtem, Kolozsváron gépészmérnöknek tanultam, ma is ott élek, néptánccal foglalkozom. Becsületből végeztem el az egyetemet, s ennyi körülbelül a mérnökség, papíron.

– Te ebben a társadalomban, beszéljünk itt csíkszeredai, erdélyi vagy romániai társadalomról, hogy érzed magad?

– Én a bőrömben jól érzem magam.

– Ez az alapja mindennek.

– Onnan sugárzik ki minden... gondolom én. Nem azért vagyok itt, mert itt születtem, hanem azért vagyok itt, mert máshol nem tudnék meglenni, máshol biztos nem lennének ilyen emberek, ilyen kapcsolatok, ilyen életérzések.

– Milyen emberek?

– Olyan emberek, akiknek van lelkük.

– A te korosztályodnak, osztálytársaidnak van, volt lelkük?

– Volt és van. Nem csak az osztálytársaimról van most szó. Szét vagyunk szóródva a nagyvilágban rendesen, de akik elmentek itthonról, hiányolják azt, ami itt van. A jólét az egészen más.

– Bármid lehet, mégis hiányérzeted marad. Egy- két pohár után kiderül, hogy sokkal több hiányzik a jóléti társadalomban élőnek is, mint amennyi látszik.

– Az idei, 25. jubileumon az aligazgatónő tartott egy kicsi beszélgetést. Nem akarta ismételni korábbi önmagát, ezért Tánczos Vilmos néprajzosnak, feleségem, Zsuzsa kedvenc tanárának könyvéből idézett egy kicsi, apró mesécskét. Röviden elmondom: A király boldogtalan volt. A fő varázsló megsúgta neki, ezen csak úgy tud változtatni, ha felveszi egy boldog ember ingét. Így a király elindult a nagyvilágba, s menet közben látja, nagy építkezés van, gazdagság, minden. Az egyik építkezőt, aki a sokadik villáját építi, megkérdi: – Boldog ember maga? – Hát, még nem tartok ott, hogy a boldogságot érintsem, a szomszédomnak több van, a füve is zöldebb. Megy a király tovább. Hasonló emberekkel találkozik. Boldog emberrel sehol sem. Végül eljut a szegény emberhez, aki kicsi vityillójában éppen a keveset osztja sokfelé, hogy mindenkinek jusson a nagy családban. – Boldog ember maga? – kérdi tőle is a király. – Igen, teljesen az vagyok! – válaszolja a szegény ember. Megörvende a király, és boldogtalanságát orvoslandó, elkéri tőle az inget. – Szívesen odaadnám az ingem, de fenséges királyom, nekem nincs ingem. A boldogtalanságra is biztos van megoldás, de nem kívülről, hanem belülről. A szülőföld szaga nemcsak megerősíti, hanem életben is tartja az embert. Amiben bízhatunk, azok az itteni barátaink, akik ha érzed, hogy gödörbe kezdesz lefele csúszni, megfognak. Nem biztos, hogy ez külföldön megvalósítható. Ma már nem jelent nagy dolgot székely népviseletben ballagni. Sőt. Néprajzi szempontból ha valamit nem tiltanak, kész, akkor elmúlik. Én Csíkból elmentem Kolozsvárra, eszembe nem jutott, hogy annyira hiányozni fognak a hegyek, hogy veszek belé. Az ember nem nagyon jön rá, hogy mi hiányzik neki, amíg megvan. Jelenleg azzal foglalkozok, amit szeretek, ennél nagyobb sikert nem tudok elképzelni. Persze ott a család, ami támasz mindenféle helyzetben.

MÁRTON ZSOLT, MEZŐGÉPÉSZ, MÉRNÖK

– Csíkkarcfalván lakom, Csíkszenttamáson születtem, mezőgépész-mérnöki végzettségem van, de a bányaiparban dolgozom egy multinacionális cégnél. Boldog vagyok. Mi a rendszerváltás végzősei, de áldozati bárányai is vagyunk. Negyed évszázada nem ezt képzeltem el. Azért készültem mezőgépésznek, mert mindenképpen otthon akartam maradni, nagyon tetszett ez a szakma. Mire végeztem, 95-re megszűntek a szövetkezetek, így erre a szakértelemre már nem volt kereslet. Átképeztem magam, ha már nem föld, akkor kő, és lakhelyemhez közel, egy kőbányában dolgozom húsz éve már. Nem így képzeltem el. Számomra az volt az egyik szempont, részben álom is, hogy Kolozsváron bejussak az egyetemre. Sikerült, ott végeztem. A másik szempont pedig az, hogy itthon maradjak. Kilencven után mindenkinek kinyíltak a határok. Legjobb barátaim, ők öten, akik szintén falusi gyerekek voltak, és akikkel a kolozsvári kollégiumban laktam, mind Magyarországra költöztek. Én azért maradtam itthon, mert nekem a szülőföldnek a szaga nagyon fontos, nekem azt nem tudta pótolni semmi. Sokat csúfolkodtak is ezért velem. Akik elmentek, nincsenek is itt ezen a találkozón, ami nagy gyász az én szívemben. Jó, hogy olyan barátaim is vannak, akik ha most azt mondanám, bajban vagyok, itt lennének rövid időn belül.

A kommunista diktatúra utolsó esztendeiben sokat szenvedtünk, de az, hogy székely népviseletben ballagtunk, az volt a gyöngyszeme mindennek.

Lehet, hogy kik nincsenek itt, azok szégyellik, hogy eldobták maguktól azt, amibe kapaszkodni kellett volna annak idején. Nekem nagyon fontos az életemben a család. Szerencsésnek és sikeresnek érzem magam.

SZŐKE SZABOLCS BUDAPESTEN ÉL

– Egy multinál dolgozom hangyaként, mondhatni félvezetőként, huszonöt éves vén diák... Csíkszeredában végeztem, de a sors Budapestre vetett. Nap mint nap úgy ébredek föl: ha valaki adna egy jó ajánlatot, hazajönnék másnap. Nem lennénk azok, akik vagyunk, ha ezt nem kaptuk volna meg tanárainktól. Minden évben többször hazajövök, mert a szüleim itt élnek, itt vannak a gyökereim. A forradalom nagy löketet adott. Az élet, a gyerekek egyelőre Budapesthez kötnek, de minden reggel lelkesedéssel kelek, és elismételhetném Salvador Dali szavait: – Vajon ma Dali milyen csodálatos dolgokat fog megvalósítani? Így végzem a munkámat, és folytatom délutánonként otthon a gyerkőcökkel. Hárman vannak. Két-három óra nem elég ahhoz, hogy azt, amit az ő társaságuk beléjük nevel tíz óra alatt, és ami nem az én értékrendem szerint van, én három órában kiiktassam. A helyzetet kell kezelni, nem panaszkodni. Minden, ami ideköt engem, azt gyökérnek lehet nevezni. Amikor Csíkszeredából jövök ide, a Gyimesbe, én azt hiszem, hogyha süt a nap, sehol nem olyan kék az ég, mint itt, azt a füvet a domboldalon látni kell, másutt ilyen nincs. Minden élmény, minden emlék a városban gyökér. A háromszáz éves iskola, melyet még Csíksomlyóban alapítottak, vagy a gyönyörű szép gimnázium százéves épülete, amelyben végeztünk, mind gyökeret jelent. Ezt nem lehet kifejezni szavakkal, ez büszkeség, ez egy csodálat.

SZEBENI KLÁRA TANÍTÓNŐ BUKARESTBEN

– A találkozók remek alkalmat jelentenek a visszapillantásra. Mi a 15. érettségi találkozó óta évente kétszer, télen és nyáron is találkozót szervezünk. Mindent tudunk egymásról, követjük egymás életútját. Tanítónő vagyok a bukaresti magyar iskolában. Pedagógusként nem pénzért dolgozok. Ebben a hivatásban gyorsan kiég az ember. Ötévente váltok egyet, utána meg visszatérek, erre vagyok teremtve, erre kell visszatérnem. Mi az érték? Az egymás iránt érzett szeretet, ez a legfontosabb. Kitartás, becsület és megfelelni tudás. Ezt az iskola nyújtotta számunkra. Csodálatos iskolánk, osztályközösségünk és tanári közösségünk volt. Úgy gondolom, sikeres vagyok, mert szeretnek.

TŐZSÉR LÁSZLÓ NYOMDÁSZ CSÍKSZEREDÁBAN

– Nyomdaipari mérnökként dolgozom a saját nyomdámban. Ezenkívül két könyvkiadót vezetek. Az utóbbi évben elindítottunk három könyvesboltot is, egyiket Csíkszeredában, egyet Udvarhelyen, egyet meg Marosvásárhelyen. Jól érzem magam a bőrömben. Úgy érzem, sikeres vagyok, mert boldognak érzem magam. Ha értéket kellene átadjak gyermekeimnek, akkor azt szorgalmaznám, hogy valósítsák meg magukat úgy, hogy a közösségnek is haszna legyen abból a tevékenységből.

Sajátságos a helyzetünk, a kommunizmus utolsó évében végeztünk, és pályánk nagy eufóriával indult. A diktátor elűzése után úgy gondoltuk, most van értelme, húzzunk bele. Szerintem ez a fajta löket meghatározta mindannyiunk sorsát. Előtte érezhető volt, hogy ezt a hámot vagy mi, vagy mások le fogják szakítani. És innen érdekes minden kollégám életpályája. Azonnal lehetőségem volt Magyarországon nyomdászatot tanulni, de úgy mentem el, hogy visszajövök, és itthon próbálok abból a hátizsákból megélni, amit hazahozok. Ez meghatározta a továbbiakat. A gyökerek? Számomra egy erős érzést jelentenek. Mindent, amibe belekapaszkodok idehaza, és ezek mind erős, megbízható kötelékek. Nekünk itthon erősen meg kell kapaszkodnunk.