A közúti közlekedéssel szemben a vízi teljesen rendezettnek tűnik. Előbb az Aranyszarv-öbölben, majd a Boszporusz-tengerszoroson hajóztunk, szemügyre vettük a Galata hidat, illetve a Boszporuszon átívelő monumentális hidakat, amelyek hosszúságuk tekintetében a világ hídjainak élvonalába tartoznak, és két földrészt kötnek össze, Ázsiát és Európát a Fekete-tenger és a Márvány-tenger találkozásánál.
A kis Ayasofya (Fotó: Fekete J. József)
Az utazás kellemes, közben teázni és kávézni is lehet, a kapitány meg, miután megtudta, honnét érkeztünk, előkerített egy bosnyák kesergőt meg egy Josipa Lisac-fölvételt, amelyet nem lett volna muszáj az elnyűtt hangszórókra bízni, de a gyatra hangminőség csupán gerjesztette a csoport YU-nosztalgiáját. Ázsia és Európa között hajókázva izgalmas épületkomplexumokat láttunk az ázsiai oldalon, hotelt, amelynek lakosztálya napi 20 000 euróért bérelhető, illetve erődítményre hasonlító magánépületeket, amelyek ára számomra megbecsülhetetlen, ugyanolyan kavalkádban a modern építészettel, mint az európai oldalon. A Boszporusz szemmel láthatóan nem választóvonal a kultúrák közt, bár a vízen úszó kutyaházat nem tudtam mire vélni.
Az európai oldalon viszont egyéb építészeti furcsaságokkal is találkoztunk. Az óváros szívében és perifériáján is kiégett házak, főként emeleti részek állnak, ablak, ajtó nélkül, a környezetük azonban teljesen rendezett. Van, ahol csupán üszkös romok meredeznek az alattuk emelkedő épületből. Ezek bizony keresztény templomok voltak, amelyeket a törökök fölégettek. Törvényeik szerint keresztény templomot török földön – noha a török föld valójában keresztény birodalom volt ezen a részen, Konstantinápoly, avagy Bizánc –, nem lehet építeni, ezért a keresztények lakóházak fölé emelték templomaikat.
Fegyveres őrök a Topkapinál (Fotó: Fekete J. József)
A törökök előbb az örményeket űzték el, szabályos, bár máig vitatott népirtás formájában, majd a múlt század elején a görögöket is, a vagyonosabbakat és befolyásosabbakat lemészárolva, a többieket menekülésre késztetve, fölgyújtott lakásaik körülbelül egy évszázad múltán kormosan éktelenkednek a városban, ahol szerintem minden faj és minden nemzet képviselője megfordul, és ez mindenki számára természetes. Amikor a mecsetek tornyaiból, a minaretekből fölhangzik a müezzin imára szólító éneke, fölvételről természetesen, senki se rója meg a másikat, hogy nem fordul keletnek és nem imádkozik. A szent helyeken se kötelező már levenni a lábbelit, a „kis” Hagia Sophiában (az Ayasofya kishúgának épületében) még igen, de a mecsetkertben még nyulat is lehet simogatni. Az utolsó szultáni palotában viszont a műtőkben használatos műanyag lábbelivédőt adnak, amelynek használatáról például a japán turistáknak fogalmuk sincs, és úgy csörtetnek át a műemléken, mintha hódítani mennének. A lényegesebb műemlékeket katonák őrzik hosszú csövű fegyverekkel, szúró-vágó eszközt tilos bevinni az épületbe, a kézitáskákat pedig szkennerrel átvilágítják. Meg persze belépőt kell fizetni.
Topkapi palota
A Topkapi sarayi, vagyis az Ágyúkapu Palota az Oszmán Birodalom adminisztratív központja volt a XV–XIX. században. Négy udvarán hemzsegnek az egymás nyelvét nem értő turisták.
A császári palota bejárata (Fotó: Fekete J. József)
A kihelyezett táblák, illetve bérelhető fordítókészülékek segítségével könnyen lehet tájékozódni a múzeumként működő létesítményben. A palota első udvarába még ingyenesen be lehet jutni, a további udvarokhoz belépőt kell váltani, de a komplexumhoz tartozó hárembe is külön jegyet kell venni, ami fele annyiba kerül, mint a teljes belépő. A fényűzés és a napi praktikusság ötvözi a császári udvart, de minden mellett csak a képzeletünkre hagyatkozhatunk az évszázadokkal ezelőtti udvari élet tekintetében. Az anyacsászárnő rezidenciája például messzemenően fényesebb és tágasabb, mint a cári tanácsé, ahol a világ sorsáról hoztak döntéseket. A háremben megtekinthető a szerecsen eunuchok imádkozó fala, a kis hercegek lakosztálya, de olyan épületrészt is láttunk, amelynek rendeltetése mai szempontból fölismerhetetlen. A császári fiúsarjak körülmetélési helyiségéről se derülne ki, hogy mire szolgál, ha oda nem írták volna. Az épületen egyszerre látszik a fényűzés és a visszafogott elegancia. Az utolsó udvarból a tengerre nyílik a kilátás, ott volt az elefántkert (természetesen elefántokkal), meg két fürdőmedence, amelyek vízmagassága valahol a mai ember térde és combja között változik, úszóversenyt aligha szerveztek bennük.
A történelem forgószelében
Olyan fejjel, amely szülőhelyétől fogva legfeljebb egy-két évszázados múltra emlékezik, nehéz fölfogni, hogy Isztambult, amelynek utcáit járja, és örül, hogy a helyiek simogatják és etetik a macskákat, időszámításunk előtt 667-ben alapították Büzantion néven a görögök.
Európa és Ázsia között (Fotó: Fekete J. József)
Hogy érezzük a tény súlyát: 667 évvel Jézus születése előtt! Időszámításunk kezdete után római kézre került, majd Nagy Konstantin császár a IV. században átépíttette, és Új Rómára keresztelte, ám Konstantinápolyként vált ismertté, majd az egyre inkább elgörögösödő Keletrómai Birodalom központjává vált, az 1054-es egyházszakadástól kezdve az ortodox egyház székhelyévé lett. A törökök 1453-ban vették be a várost, ami évszázadokkal korábban az arab–perzsa hadaknak se sikerült. A törököknek állítólag azért sikerült, mert egy magyar ember akkora ágyúkat öntött nekik, amelyekkel áttörhették az erődítmény falait, innét a Topkapi, ágyúkapu elnevezés. Az Oszmán Birodalom fővárosának számított 1923-ig, amikor Kemal Atatürk elnök Ankarára ruházta a fővárosi rangot, mai nevét 1928-ban nyerte el, noha a Sztambul név változatai már régtől fogva éltek a köztudatban.
Végezetül egy anekdota
Isztambulban hallottam, hogy a török diplomácia egyik tagja fölrótta örmény kollégájának, hogy mit keres országa címerében az Ararát hegy, csúcsán Noé bárkájával, hiszen az török területen fekszik. Mire az örmény politikus azzal válaszolt, hogy minek a török zászlón a hold és a csillag, mikor egyik se Törökország tartománya.
(Folytatjuk)
