Egyházaskér

Aki ismeretlenül érkezik (igencsak rázós úton) Egyházaskérre, ebbe a román határ menti észak-bánáti falucskába, utcáiból, házaiból ítélve aligha gondolná, hogy mindössze száznyolcvan lelket számlál az aprócska település. Inkább gondolna ezerkét-háromszázra, mint amennyien a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben éltek itt, hogy utána – épp a viszonylagos jólét idején – a városok felé, különösen Szabadkára vagy külföldre vegyék az irányt.

Verbicáról azt írta Bálint Sándor néprajztudós, a „legszögedibb szögedi”, hogy a Marczibányi-uradalom 1785-ben 94, 1789-ben pedig 41 szegedi dohánykertész családot telepített ide. Akkoriban nagyok voltak a családok, több jó néhány százra tehető a betelepülők száma. Azóta kihalt a dohánytermesztés, Egyházaskér pedig – 1888-ban vette föl ezt a nevet, majd a közelmúltban újra – később a fokhagymájáról vált ismertté. Azt már Fehér Máriától, a fokhagyma-egyesület elnökétől tudom meg, hogy Makóról ideszármazott reformátusok hozták magukkal a tavaszi fokhagymát és a termesztésének tudományát, létezik is a faluban Makai utca, református vallású lakos azonban már csupán néhány. Fokhagymát viszont legalább harminc holdon most is termesztenek, éltető reményt is fűznek hozzá, de sok évtized múlt el Egyházaskér életében napjainkig, Fehér Máriával áttekintjük a történetét:

– Az előző századfordulón, 1900 körül még kevés háztartásban sokan voltak, mostanság meg 120 a háztartások száma, a lélekszám pedig csupán 180. Nagyon sok az üresen álló ház, amelyek eladók vagy lebontásra várnak. Nagy csapást jelentett a trianoni határozat az ide települt lakosság és a rokonság számára is, mert elszakította őket egymástól. Az én őseim Vásárhelyről jöttek, az egyik család ott maradt, édesapámék az itteni tanyával Szerbiába kerültek, a szülei fiatalabb testvérével Romániába szorultak. Most, hogy ismét megnyílt a határátkelő, megkerestük a valkányi református temetőben nagytata sírját. Negyvennyolc évesen bánatában halt meg, mert nem tudta elviselni, hogy szétszakadt a család: ő kezdeményezte Vásárhelyen, hogy jöjjenek erre, hátha sorsuk jobbra fordul.

– Miként jutott el a falu a fénykorba?

– Amikor 1965-ben megalakultak a helyi közösségek, rohamos fejlődésnek indult Verbica. Még mozi is volt, ma viszont már az internet meg a Facebook vett át mindent. Abban az évben épült ki az út Feketetóig. Olyan időkben gyorsult föl a fejlődés, amikor nagy volt az összefogás. Akkoriban divat volt a közmunka, amit helyben szabtak meg. Például egy évben 213 személynek 20 munkanapot kellett dolgozni napi 10 órával, vagy 116 fogatos kocsinak 11 munkanapot: a vasút ideszállította a terméskövet, ők pedig fogatokkal hordták az útra. Három évvel később épült föl az egészségház orvosi lakással, onnantól volt helyben lakó orvosa és nővére a falunak. Most már csak nővér van, az orvos hetente kétszer jár ki. Különös és kalandos története lett később az említett lakásnak. Annak ellenére, hogy a falu építette, az érdekközösségek megalakulásával át kellett adni az egészségügynek. Majd jött a rendszerváltás, s a nővér olcsó pénzért megvette. Az örökösökre maradt, végül pedig a falu visszavásárolta azt, amit maga épített. Mivel ebben, a helyi közösség épületében található, miként az egészségház és a posta is, a visszavásárlást véltük a jó megoldásnak. A postát pedig öt évvel ezelőtt úgy sikerült megmentenünk, hogy ugyanebben az épületben adtunk számára egy kis helyiséget. Hetente kétszer tart nyitva, de legalább a nyugdíjasoknak nem kell a járandóságukért Csókára utazniuk.

Nem részleteztük, hogy a falvak leépülése miért éppen akkor gyorsult föl, amikor a gazdaság fölfelé ívelt, meg az életszínvonal is növekedésnek indult. Nyilván hozzájárult ehhez a gyerekek iskoláztatása is, és még mindig az tapasztalható, hogy munkahely híján a középiskolát vagy egyetemet végzett fiatalok közül alig térnek vissza szülőfalujukba. Ehhez Mária hozzáteszi:

– A hatvanas években megszűnt a vasúti közlekedés Oroszlámos és Kikinda között. Addig Egyházaskérről és a többi faluból is könnyen eljutottak az emberek a kikindai piacra, elvitték a túrót, tojást, sokat jelentett a családnak ez a bevétel. Utána ez a lehetőség megszűnt, munkahely sem volt, és a lakosság elindult a városokba vagy külföldre. Tavaly szerveztünk egy hazaváró ünnepséget, meg egyet huszonöt évvel korábban, akkor kilencszázan jöttek össze, most már jóval kisebb számban…

A derűlátásra túl nagy okot nem adó jövőt is előrevetítik azok az adatok, amelyeket Bíró Katicától, a helyi közösség tanácselnökétől hallottunk. Eszerint a négyosztályos iskola összevont tagozatán őszre mindössze három negyedikes diák marad, de szeretnék, ha miattuk is kiutazna még a tanító néni, a felsőbe eddig is Csókára jártak. Nyolcosztályos korig alig több mint egy tucat gyerek él Egyházaskéren, a középiskolások és egyetemisták száma pedig feleannyi. Ők csak elvétve térnek vissza. Létezik helyi járulék a faluban, de az még a helyi közösség fönntartására is kevés, kapnak hozzá községi támogatást. A múlt évben külső segítséggel fölújították az Ifjúsági Otthont, egy utcát zúzott kővel szórtak le, bár ígéret volt aszfaltozásra is. A legnagyobb gondot talán mégis a Feketetóig vezető út nagyon rossz állapota okozza. Ilyenkor, iskolaszünet idején pedig autóbusz-közlekedés sincs, így Csókára és vissza 400 dinár helyett 1200-ért juthat el az ember, ha autót fogad.

Marias Ileana Ela Erdélyből került Nagykikindára, onnan Egyházaskérre, és jelenleg a csókai képviselő-testületben falujáért igyekszik minél többet tenni. Meg kell vallani, igen agilisnek tűnik:

– Most már fölvettem a harcot a községgel, petíciót adok át a lakosság és a környező falvak polgármestereinek támogató aláírásával, hogy végre javítsák meg a faluba vezető utat. Sőt az egészségház igazgatónője is aláírta, hogy veszélyeztetve vannak a betegek, mert 40 kilométeres sebességnél gyorsabban nem lehet haladni, és a rázódás miatt életveszélyes a betegszállítás. A csókai községben több helyen épültek utak, kifelé a határba is, nekünk pedig ez létfontosságú volna. Másutt rollerozni lehet, mi meg mezítláb sem járhatunk, mert föltöri a talpunkat. Optimista vagyok, bár lehet, hogy szélmalomharcot vívok, de ha kell, fölmegyek Pásztorhoz is. Amikor a naftások elindultak – szét is verték az utunkat –, akkor blokádot akartunk állítani, de mondták, hogy inkább szép úton próbálkozzunk. Nem is lett eredménye. Valamit most már tenni kell.

– Biztos, hogy az út megkönnyítené a lakosság mindennapjait, de mi jót hozott a nagyon várt határátkelő megnyitása? Igaz, a rossz utat ahhoz is végig kell járni.

– Nagy jövőt láttunk benne, abban reménykedtünk, hogy lesz munkahely Romániában. Itáliából jöttek a befektetők, nagy gyárakat építettek a határ mentén, csak éppen nagyon olcsó munkaerőt akarnak. A románok kimentek külföldre, munkanélküliség nincs a határ túloldalán, de ha nagyjából annyit fizetnek, mint itt, és ehhez jön az utazás vagy házbér, nincs értelme átmenni.

Arról is kérdeztem a falu társadalmi téren aktív asszonyait, hogy a körülmények ellenére látnak-e ismét esélyt az épülésre. Azt mondták, nem látják még elveszettnek a falut. Egyik esély a fokhagymában van. Úgy szokták mondani, hogy a fokhagyma hétévenként durran nagyot (hoz nagyon sok pénzt), de az utóbbi időben ez sem jött be.

A leskovaci viszonteladók évente új autókkal jönnek hagymáért, a termelők viszont nem tudnak előrébb lépni. Pedig a hetvenes években megesett az is, hogy a földről, pucolatlanul rakták a vagonba a fokhagymát, úgy szállították Szlovéniába, akkora volt iránta a kereslet. A kiváló minőség maradt, csak az ország nem, és így nagyon nehéz jó áron túladni rajta. Másfél-két eurós áron már érdemes vele foglalkozni, de megtörtént, hogy harminc centért voltak kénytelenek túladni rajta. Talán majd ha felfejlődik a fokhagyma-egyesület… Másik esélyként a falusi turizmust említették, annál is inkább, mert egy nagyon jól működő vadászegyesület is van a faluban.

Ám az anyagiak mellett szellemi élet is kell a kis települések megmaradásához, jó ha ide is jönnek vagy ha elszármaznak értékes emberek. Példaként említik Egyházaskéri Böngyik Árpád szőlész-borász professzort, aki ugyan a hatvanas években Magyarországra került (most májusban hunyt el), de ragaszkodásként szülőfalujához fölvette annak a nevét. Jóval korábban itt élt Borbély Mihály, a nagy mesemondó, és ide járt hozzá Kálmány Lajos néprajzkutató lelkész meséket gyűjteni. Emléküket a templom falán márványtábla őrzi. Nem mellékesen annak a Bogdán József plébánosnak köszönhetően, aki a kilencvenes években Egyházaskéren is szolgálatot teljesített.

Így beszéltek róla: – Tisztelettel és hálával gondolunk Bogdán atyára, mert abban az időben jelentős szellemi fejlődés indult el a faluban, meg azért is hálásak lehetünk, mert az ő versei által az egész Kárpát-medencében hallhattak Verbicáról is, Egyházaskérről is, megtudhatták, hogy létezünk.