A nem hivatalos hírek szerint Magyarkanizsára naponta 1000–1200 illegális bevándorló érkezik. Főként autóbusszal. A belgradi Lasta és a Lešotrans is külön járatokat indított a fővárosból, akkora a tömeg. Este hét óra körül érkeznek nagyobb számban. Ezeken a különjáratokon csak illegális bevándorlók utaznak. A rendes járaton közlekedő autóbuszok Magyarkanizsán, a város központjában teszik ki utasaikat. A válságtörzs a múlt héten úgy döntött, nem engedik a jövőben megállni a menetrenden kívül közlekedő buszokat a városközpontjában, hanem a városon kívülre irányítják őket a rendőrök.
A martonosi bekötőúthoz nem messze állnak meg a buszok. Egymás után érkeznek. Mindegyiket feltartóztatja a rendőrség és minden utast ellenőriznek. Valamennyiüknek van igazolása arról, hogy menedékjogot szeretne Szerbiában kérni. A dokumentum szerint, amit a szerb– macedón határon kaptak, 72 órán belül jelentkezniük kell a tutini befogadóközpontban. Megkérdeztem egyiküket, hogy tudják-e merre van Tutin. Azt válaszolták nem. Mikor mondom, az ország másik felében kell keresni, csak mosolyognak. A rendőrség szerint ezzel a dokumentummal legálissá vált a tartózkodásuk, és itt, Magyarkanizsán nem tehetnek ellenük semmit, amíg határidőn belül vannak. Mindenki tudja, hogy nem Tutinba, hanem a magyar határ felé igyekeznek, mégsem állhatják útjukat.
Ahogy kiszállnak a buszokból, megindulnak Martonos felé. Csoportokban. Találkoztam nyolc hónapos terhes fiatal nővel, mozgássérült gyerekét a nyakában cipelő apával, mankókkal járó fiatalemberrel, akinek keze és lába is be volt kötözve. Azt mondta, bomba okozta sérüléseit. De legtöbbjük 20–30 év közötti fiatal, meg fiatal házaspárok, apró gyermekekkel. Tempósan haladnak, és mosolyognak: „Köszönjük, Szerbia! A szerbiai emberek jók!” – kiabálják oda nekünk. A martonosi bekötőút egyre csak feketéllik a gyaloglóktól. Mind többen és többen vannak.
Pontosan tudják, merre kell menni. Okostelefonjaik vezetik őket. A falut átszelve, a Tisza töltése mellett igyekeznek Magyarország felé. Nem hangosak, nem randalíroznak, csak sietősen lépkednek. Még a gyerekek sem sírnak, hanem szedik a lábukat. A három-négyévesek is tartják a tempót szüleikkel. Az aszfaltúton haladnak. Egyszer csak megáll az egyik csoport mellett egy autó. Egy középkorú férfi az épp ott elhaladó kisfiúnak egy csokoládét nyújt ki az ablakon. A gyerek nem érti, nem is nyúl érte. Az apukája siet a segítségére, elveszik az édességet és mosolyognak. Megköszönik. Nem zavartak, nem félnek, még azt is megkockáztatom, hogy vidámak. Mintha látszanak rajtuk, hogy itt vannak az utolsó akadály előtt, s ez bizakodással tölti el őket.
Jól öltözöttek, tiszták. Többségük Szíriából indult útnak. Ők nem gyalogoltak sokat, csak éppen amennyit muszáj volt, a zöldhatáron át. Egyébként csónakkal, busszal, vonattal jutottak el a magyar határ közelébe.
Martonoson a lakosság nagy része sajnálattal tekint rájuk. Különösen a kisgyerekeket, meg a szüleiket sajnálják. A falu bejáratánál két asszony ül a padon. Az aszfaltúton megállás nélkül érkeznek az idegenek. Egyik néni azt mondja, igaz, hogy még eddig semmilyen incidens nem történt, de azért félnek. Állandóan zárják a kaput, mert nem tudni, hogy mi van a hátizsákjukban, mit cipelnek magukkal.
A másik asszony meg azt mondja, ő arra gondol, hogy Martonos lakossága nem is olyan régen még 2500 főt számlált, most meg jó ha vannak 1700-an. Sokan, nagyon sokan külföldön dolgoznak: Németországban, Ausztriában, Franciaországban… Ha a martonosiak elmentek és befogadták őket, akkor a helybelieknek is emberségesen kell viszonyulni a mostani menekülőkhöz. Kérdezem, be szoktak-e kopogni, kérnek-e vizet vagy élelmet? Az asszonyok nemmel felelnek. Ők csak annyit látnak, hogy mindennap alkonyatkor elkezdenek menni és egész este tart a vonulás.
Horváth Gergelytől, a helyi közösség elnökétől megtudom, hogy este héttől hajnali egy-két óráig tart a menetelés a zöldhatár felé. Ő nem tudja, hol mennek át a zöldhatáron, csak azt látják a helybeliek, hogy a tiszai töltés felé veszik az irányt. Napközben egy-két személy, ha betéved a faluba, mondja, de egyébként nyugalom van. A falu központjában már a múlt héten felszereltek egy csapot, hogy ivóvízhez jussanak, hamarosan pedig mobil toaletteket állítanak fel, s egy személyt megbíznak azok tisztán tartásával. A helyi közösség elnöke szerint naponta 600-an vagy még ennél is többen átvonulnak a településükön.
Süge Viktória a falu szélén lakik:
– Épp ott jönnek be a házam mellett a töltésről is meg emerről is, eléggé lassan lopakodva, nem lármázva. Nem zavarnak bennünket, csak rossz látni. Sajnálatos. Nem is szoktuk őket bámulni, inkább bemegyünk a házba, hogy ne is lássuk őket. Én nagyon sajnálom őket. Biztosan okuk volt rá, hogy ilyen hatalmas útra elindultak.
Martonoson azt beszélik, hogy sokan hasznot húznak az illegális bevándorlókból. Senki sem tud semmilyen konkrétumot mondani, hiába kérdezem, hogy a helybeliek foglalkoznak-e embercsempészettel, nemmel válaszolnak, vagy azt, hogy ők nem tudnak róla. Egy idősebb férfi mégis hamiskásan megjegyzi: amióta jönnek a menekülők, azóta nincs betörés a faluban.
Biacs Magdolna azt meséli, hogy nemrégiben nagybecskereki taxisok hozták ide a menekülőket. Biztosan nem ingyen. Egyszerre öt taxi érkezett.
Azt beszélik Martonoson, hogy a magyar határ felé igyekvők megrohamozzák a helybeli pékségeket, meg a boltot. Ottjártamkor erre nem volt példa, de az egyik pékségben az elárusító ezt megerősíti. Azt is elmondja, hogy nem jönnek be tömegesen az üzletbe, csak néhányan és azok vásárolnak be többüknek. Általában csokoládés, túrós vagy lekváros péksüteményeket vásárolnak, meg a csirkehússal, sajttal készülteket. És persze kenyeret. Sok kenyeret. Egy alkalommal előfordult, hogy a nagy számolásban néhány kenyérrel többet vettek el, mint amit kifizettek. Ám amikor az üzleten kívül észrevették a szíriaiak, hogy nem stimmel a számadás, egyikük visszament, elnézést kért és kifizette a maradék vekniket.
