A mindennapi kenyerünk az gondolnánk, hogy valóban mindennapi. Hajlamosak vagyunk nem észrevenni, hogy valójában mennyi munka van benne, milyen hosszú utat jár be a búza, a liszt, míg hozzánk ér. Ha patetikus szeretnék lenni, beszélhetnék verejtékről, áldásról, isteni ajándékról. De egyelőre még nem, bár ha jobban belegondolok, előbb-utóbb kénytelen leszek…
Fotó: Ótos András
Kenyér szavunk minden valószínűség szerint ősmagyar kori, vagyis még a honfoglalást megelőző időszakban befogadott permi eredetű (tehát egy, a miénkhez hasonlóan finnugor nyelvből származó) jövevényszó, amely eredetileg kásafélét, darából készült ételféleséget jelentett. A Magyar néprajz vonatkozó fejezetében viszont azt olvashatjuk, hogy az újkori magyar köznyelvben csak a magas, erjesztett kenyeret jelenti. Első feljegyzése a tizennegyedik század elejéről való egyházi szövegben maradt fenn. Őseink kezdetben minden bizonnyal az úgynevezett lepénykenyeret fogyasztották. Ez nem volt egyéb, mint egy lisztből, vízből és sóból gyúrt tésztaféleség, amit kinyújtva sütöttek meg, ha kihűlt, gyorsan megkeményedett. A tizenötödik-tizenhatodik században azonban fordulat állt be, és egyre inkább elterjedt az erjesztett kenyér. A tizenkilencedik század végén felbukkanó élesztő előtt a többféle névvel illetett kovászmagot használták erjesztőanyagként.
Bárhogy is hívjuk, bárhogy is készítsük, egy biztos, hogy amióta világ a világ, a kenyér az egyik legalapvetőbb élelmiszer. Az ógörög mitológia szerint Dionüszosz, míg a rómaiak szerint Pan isten fedezte fel, találta föl a kenyeret és a kenyérsütést. Utóbbiból ered eme étel latin elnevezése is. Panem et circenses! Üvöltötte valamikor az ókorban a római plebs. Vagy talán csak a mindenkori vezetőség gondolja úgy, hogy ennyi elég is az egyszerű embernek? Ez is lehetséges. Sőt! A zsidó nép Mózes ellen a kenyér hiánya miatt lázadt fel. Jeremiás próféta pedig egy helyen már a kenyérsütők utcáját is megemlíti. A Bibliában a kenyérszaporítás a gondoskodó isteni szeretet megnyilvánulása, és Jézus egyik legismertebb, vagy ha mondhatunk ilyet, az egyik legnépszerűbb csodatétele, amikor a Galileai-tó partján öt kenyérrel és két hallal jóllakatott ötezer embert, és a maradékkal tizenkét kosarat töltöttek meg. Jézus ezenkívül még egy alkalommal hajtja végre ezt a csodát, annyi különbséggel, hogy másodszor hét kenyérrel és néhány hallal négyezer férfit lakatott jól, ezúttal azonban csupán hét kosár maradék gyűlt össze. Az Úr imádságában való felbukkanása pedig annyira evidens, hogy talán meg sem kell említenem.
Hogy egy kicsit közelebbi példákat említsek. Őseink minden- és ünnepnapjaiban is különleges szerepet játszott a kenyér, amelyhez különféle vallási rituálék is kapcsolódtak. Talán még vannak olyanok, akik emlékeznek arra, hogy nagyszüleik, dédszüleik a kenyérre megszegésekor késsel keresztet rajzoltak. A népszokás szerint a kés hegyével nem illik a kenyérbe szúrni. Isten legnagyszerűbb ajándékának tartották, és mint ilyen, ha a földre esett, felvették és megcsókolták. A szemétbe sohasem kerülhetett. Főleg ez utóbbi mára teljesen érvényét vesztette, sőt igen nagy problémává vált. A közelmúltban éppen lapunk hasábjain olvashattunk arról, hogy a világon naponta hány tonna élelmiszer kerül a szemétbe. A tél folyamán egy a közösségi hálón megjelent kép alatt, amely több zsák szemetesbe dobott kenyeret ábrázolt, alakult ki élénk vita arról, hogy mennyi ember jóllakhatna vele. Mára talán nincs szükség kenyérszaporításra, csak a meglévő mennyiség igazságos és ésszerű elosztására. Nem is beszélve arról, hogy például a kenyér bizony a kutyák táplálékaként is hasznosítható, mondjuk egy menhelyen.
A kenyér fontosságát mi sem bizonyítja jobban, hogy számos szófordulatban, szólásban, közmondásban említésre kerül. Itt beszélhetnénk a kenyértörésre került a sor eufemizmusról, amit talán az összebalhéztak szóval tudnánk legkönnyebben kifejezni; a száműzetés keserű kenyerét eszi nagyon is aktuális voltáról; a folyékony kenyérről, amivel a sörivók szerint jól is lehet lakni; a kenyeres pajtás kifejezés örökérvényűségéről; az emberekről, akiket kenyérre lehet kenni; a kölcsönkenyér visszajár című több részes görög játékfilmről; a ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel megbocsájtást színlelő agressziójáról; a lesz még szőlő, lágy kenyér miránk egyáltalán nem jellemző optimizmusáról. Ám mindezeket tetézi a mondás, amelyre a millennium évében megjelent Margalits Ede által gyűjtött és szerkesztett Magyar közmondások és közmondás-szerű szólások című kötetben bukkantam rá, miszerint Ó-Moravicza, jaj Pacsér, átkozott Csantavér, kenyeretlen Bajsa. E mondás forrásaként egy még korábbi gyűjtést jelölt meg a szerző. Nem tudom, szegény bajsaiak mit követtek el a mondat kitalálója ellen, de talán sikerült megtalálnia a legkegyetlenebb falucsúfoló jelzőt.
Végezetül pedig rátérnék cikkünk apropójára. Baranyában 2011 óta minden év augusztus huszadikára megsütik a magyarok kenyerét. Erre az alkalomra a Kárpát-medence minden szegletén búzagyűjtést szerveznek, ezzel is az összetartást szimbolizálva. A mi, vajdasági gazdáink a mái napig (augusztus elsejéig) adhatták át búzaadományukat Zentán. A tavalyi évben több, mint két tonna búza gyűlt össze tartományunk minden szegletéből. Ennyi minden bizonnyal az idén is összegyűlik, ráadásul ebben az évben a kenyér elkészítéséhez vidékünkről, Székelykevéről érkezik a kovász. A magyarok kenyerének a szimbolikus jelentése mellet nagyon is gyakorlati jelentősége is van. Az összegyűjtött liszt nagy részét a rászorulókhoz juttatják el, akikből a határ menti övezetben szemlátomást egyre több van.
