Dudás Sándor, Dudás-Balogh Andrea és kisfiuk, Máté kevesebb mint két hónapja költöztek a zentagunarasi Kossuth Lajos 29-es szám alatti új otthonukba. A falusi házakhoz nagy porta, udvar, kert, melléképületek is tartoznak, így van ez esetükben is, látjuk már érkezésünkkor a ház előtti ápolt virágoskertet, a szőlőlugast, a felállított kismedencét…
Bevallom, meglehetős kíváncsisággal érkeztem a Topolyától 12 kilométerre található faluba. Vajon milyen lehet az a fiatal pár, amely a most dübörgő elvándorlási hullám idején az itt maradás mellett döntött? Sándor kerékpáron érkezik a központ felől – mondja, a szüleitől –, közben invitál bennünket a házba, ahonnan fehér puli szalad elénk. Az előszobában, karján egyéves fiukkal, Andrea fogad bennünket. Az ebédlőben ülünk le, ahol légkondicionálás nélkül is, a nagy hőség ellenére viszonylag kellemes, hűvös a levegő. A mosolygós, kedves, csantavéri származású anyuka vállalja, hogy bemutassa a kiscsaládot, és elmesélje, hogyan is jutottak új otthonukhoz, hiszen azon 41 szerencsés fiatal házaspár közé tartoznak, amely a 351 pályázó közül nyertese lett a Tartományi Gazdasági, Foglalkoztatási és Nemi Egyenjogúsági Titkárság által kiírt, a falusi házak megvásárlását vissza nem térítendő eszközökkel támogató pályázatnak.
– Tanító néni vagyok, itt dolgozom az iskolában, a férjem gépészmérnök, terepi munkát végez. A rádióban hallottam, hogy lesz egy ilyen pályázat, akkor beszélgettünk arról, hogy érdemes lenne megpróbálni. Interneten kerestünk utána bővebben, a gazdasági titkárság és az esélyegyenlőségi intézet honlapján, a részleteteket is megismertük, hogy milyen feltételekkel lehet pályázni. Eddig albérletben voltunk, illetve a férjem szüleinél éltünk. Két éve vagyunk házasok, ez rövid idő ahhoz, hogy egy házra összegyűjtögessük a szükséges pénzt, de ebben a tartományi pályázatban lehetőséget láttunk.
– Alapfeltétel, hogy negyven évnél fiatalabbak legyünk, a legalább egyéves házastársi, élettársi kapcsolat, hogy semmilyen ingatlan ne legyen a nevünkön. Mi ezeknek megfeleltünk, utána azonban volt még nagyon sok feltétel, és amikor úgy ítéltük meg, hogy minden feltételnek megfelelünk, akkor vágtunk bele – kapcsolódik be a beszélgetésbe Sándor.
Reméltétek, hogy sikerül?
– Őszintén szólva, én örök optimistának tartom magam. Volt egy pontrendszer, amely alapján kalkuláltunk, és azt mondtam, ennek sikerülnie kell. Persze azért voltak nehéz pillanatok, amikor össze kellett gyűjteni a dokumentumokat. Amikor értesítettek bennünket, hogy eljönnek megnézni a házat, hogy hová is szeretnénk költözni, az már egy pozitív löketet adott ahhoz, hogy bizakodjunk – válaszol Andrea, Sándor azonban a nehézségekre is felhívja a figyelmet.
– Utóbb kiderült, hogy többen pályáztak olyan házzal, ahol már albérletben éltek, mi ezt nem tudtuk megtenni, tehát keresnünk kellett egy ingatlant, ami nem egy egyszerű feladat. Nehéz azzal odaállítani valakihez, hogy adja el a házát, de várjon egy kicsit, mert mi pályázunk, a pénzre várnia kell, bizalom kell egymás iránt. Körülnéztünk a faluban, volt, ahol a melléképületek jó állapotban voltak, a ház viszont szinte lakhatatlan. A sok kritérium ellenére ez a ház megfelelt, láttuk, hogy viszonylag kevés ráfordítással az igényeinknek megfelelően lakhatóvá lehet tenni. A pályázat kiírása előtt fél évvel vált üressé, így egy jó állapotban levő épületet sikerült találnunk.
– Kisebb családi segítséggel a munkák java részét mi ketten végeztük, sok időt vett igénybe, szobánként haladtunk. Volt szoba, amit csak kimeszeltünk, a legszükségesebb feladatokat oldottuk meg – teszi hozzá Andrea.
A költségvetés hogyan állt össze?
– A pályázati kiírás családonként maximum 1 millió dináros támogatás. Az ingatlan nem haladhatta meg az 1 millió 500 000 dinárt. Mi 960 000 dinárra pályáztunk, ezt az összeget meg is kaptuk, a hiányzó részt nekünk kellett fedeznünk.
Itt maradtok, ide tervezitek a jövőtöket?
– Mi eddig is falun éltünk, ez nekünk természetes. A pályázati kiírás szerint tíz évig ebben a házban kell élnünk, ez is természetes, normális. Jól érezzük itt magunkat.
Mit javasoltok azoknak a fiataloknak, akik az új kiírásra jelentkeznének?
– Mindenképp próbálják meg, de még mielőtt belevágnának, érdemes számolni a lehetséges pontjaikat, ezt mi is felmértük, láttuk, ott vagyunk a középmezőnyben. Be kell ismerni, hogy nagyon sok papírmunka szükséges hozzá, ami utánajárást, pénzt is követel.
Elmondhatjátok azt, hogy elégedettek vagytok?
– Igen, remélem, hogy nem tűnik közhelyesen, de ezek után nem kívánhatok mást, csak hogy egészségesek legyünk, meg hogy legyen munkakedvünk és dolgozhassunk, hiszen van házunk, családunk. Tényleg nincs okunk panaszra – mondja Andrea, miközben az ölében ülő, mindeddig türelmes kisfiút nyugtatgatja.
– Így kerek a mese – teszi hozzá csendesen a férj, és megismétli, itt nyugodt az élet, lehet számítani az ismerősökre, a családra, rokonokra. – Szegeden voltam négy évig, Szabadkán három évig, van rálátásom, hogy milyen városban élni, de mindig tudtam, hogy visszajövök Zentagunarasra.
– Van veteményeskertem, minden megterem, amire szükségünk van. Ez apróság, de fontos. Én nagyobb családban gondolkodom, a szűkebb rokonságunkban megszületett a negyedik baba, 2-3 gyerek nekünk is belefér a tervünkbe. Jó lenne, ha minél nagyobb lenne a család – mondja végül Andrea, s megindulunk, hogy körülnézzünk a takaros portán.
A fiatalok falun maradását, illetve falura költözését segítő tartományi pályázatot ismét meghirdették, szeptember 10-ig lehet rá jelentkezni. A tartományi kormány a pályázó fiatal párokat ismét legfeljebb egymillió dinárral fogja segíteni, erre a célra összesen 68 millió dinár áll rendelkezésre.
