A bácsfeketehegyieknek nem kell bemutatni Szakács Gézát. A legtöbben a focipályáról ismerhetik, ahol korábban védett, később pedig edzősködött, ugyanakkor bíráskodott is. Emellett 149-szeres véradó, és húsz évig a helyi Vöröskereszt aktivistája. Két évvel ezelőtt családi összefogásból megjelent Életutamon című verses füzete, amely az 1972 és 1983 között írt verseiből ad válogatást. Korábban tagja volt a Feketics Művelődési Egyesület tánccsoportjának, és színészi képességeit is megmutatta, a többi között az idén a bemutatójának negyvenedik évfordulóját ünneplő János vitéz című darabban.
Évtizedeken keresztül védtél. Hogyan kerültél a kapuba?
– Tizenhárom évesen kezdtem el a pályafutásomat. Tomica Vojvodić volt az első edzőm. 1969-ben a bátyám bevonult katonának, ő volt az ificsapat kapusa, cerberusa, és mivel más nem volt, az edző beállított a kapufák közé. Korábban nem is gondoltam rá, hogy kapus legyek, inkább bekket szerettem játszani, mivel ott lehetett csapkodni az ellenfelet.
Az első csapatba speciális orvosi engedéllyel tizenhét évesen kerültem be. A feketicsi Jadrannak akkor esett szét az első nagy csapata, amely bekerült a szabadkai ligába, és mi a szerény lehetőségeinkkel próbáltunk bennmaradni. Volt olyan mérkőzés, amikor az első kapusnak játszania kellett, és akkor én álltam a kapuba. Az első mérkőzésemet Hajdújáráson játszottam a Vinogradar ellen. Egyik legnagyobb élményem a jugoszláv ifjúsági válogatott elleni barátságos mérkőzésünk, amelyen olyan labdarúgók is játszottak, mint Vladimir Petković-Pižon és Kéri Mihály, a kapuban pedig Mladen Furtula, a Partizan kapusa állt. Sajnos egy hetvennyolcadik percben kapott öngóllal 2:1-re kikaptunk, de egy nagy elismerés volt számunkra, hogy játszhattunk velük. Negyvenhat éves koromig hosszabb-rövidebb kihagyásokkal játszottam. Ezzel párhuzamosan egy ideig tagja voltam a néptánccsoportnak is, de 1976-ban volt egy térdsérülésem, és választanom kellett a néptánc és a foci között. Én az utóbbi mellett döntöttem. Nehéz döntés volt, mivel a magyar ifjúsággal a kultúregyesület berkeiben tartottuk a kapcsolatot, de én inkább a veszélyesebbet választottam, talán azért, mert ezt korábban kezdtem, és korábbi élményeim kapcsolódtak hozzá. 1984-ben volt egy gerincműtétem, és egy évet kihagytam. Úgy tértem vissza, hogy a njegoševói Proleter ellen játszottunk kupameccset. A fiatal kapusunknak annyira lámpaláza lett, hogy nem tudott védeni, és az edző, Pajo Ćeklić megkért, hogy álljak be a kapuba, ne csináljak semmit, csak álljak. A mérkőzés olyan jól sikerült, hogy a róla szóló tudósításba csak annyit írtak, hogy a feketicsi Jadran a kapusának köszönhetően továbbjutott a kupában.
Mindig amatőr szinten védtél. Meg sem fordult a fejedben, hogy karriert csinálj belőle?
– Volt lehetőségem külföldre távozni. Az ismert Vojvodina játékos, Josif Ilić 1985-ben Cipruson dolgozott, és hívott, hogy menjek el vele. Akkor már 32 évesen érett kapus voltam. Ígért fűt-fát, de akkor még úgy éreztem, hogy a Jadran a mindenem, és féltem, hogy máshol nem tudnám magam feltalálni. Kaptam gondolkodási időt is, és amikor eljött, nem tudtam neki megmagyarázni, hogy miért, de nemet mondtam. Nem bántam meg, hogy itt maradtam, és még elképzelni sem tudom, hogy mi lett volna, ha akkor igent mondok.
Az aktív kapuskodás után sem vonultál nyugdíjba, hanem edző lettél.
– Igen, először az ificsapatot vezettem, velük a topolyai ligában bajnokok lettünk.
Ezután elkezdtem a kapusokkal foglalkozni. Az idén tavasszal abbahagytam a munkát a csapatnál, mivel megszakadtak a jó kapcsolatok közöttünk. De szép emlékekkel gondolok az utóbbi néhány évre, amikor a topolyai községi kupadöntőben a Proletert vertük 2:0-ra, 2013-ban pedig vajdasági kupadöntőt vívtunk a Sremska Mitrovica-i Radnički ellen, de 1:1-es eredmény után tizenegyesekkel 3:2-re kikaptunk. Akkor egy nagyon jó csapatunk volt, amely viszont mára szétment, mivel több játékosunk külföldre távozott. Néhányan jelenleg Magyarországon játszanak. A csapat 2012-ben ünnepelte fennállásának századik évfordulóját, és büszkén mondhatom, hogy ennek ötven évig aktívan részese voltam.
Az én korosztályom játékvezetőként ismert meg.
– Profi bíró sosem voltam, csak barátságos mérkőzéseken és kispályás tornákon bíráskodtam. Először az általános iskola tornatanára kért fel, mivel mindig nagyon szerettem a gyerekeket. Az iskolabajnokságokon általában én fújtam a sípot, vagy különböző ünnepnapokon.
A Magyar Szó tudósítójaként is dolgoztál.
– A lapnak egy időben nem volt feketicsi tudósítója, és a szenttamási Rencsár Dezső kért fel a feladatra, hogy ha már úgyis ott vagyok a meccseken, akkor írjak egy-egy rövid jelentést is. Akkoriban a játékosokat osztályoznunk is kellett. Én magamnak nem adtam soha osztályzatot, hanem az edző mondta, hogy hányast írjak be magamnak. A sporttal kezdtem, de később természetesen áttértem a civil szférára és a kulturális életre is. Aki a legtöbbet segített, az Gáspár Mihály és Bada István volt. A Magyar Szónak hat évig voltam tudósítója, nyolcvanhattól kilencvenkettőig. 1988-ban a lap hírversenyén a Súlyos szerencsétlenség című tudósításommal harmadik díjat nyertem. 1992-ben abbahagytam a tudósítást.
Versírással is foglalkozol.
– Középiskolában kezdtem el verseket írni, és azóta is írok. A magyartanárnőm, Borús Rózsa biztatott, kért fel, hogy írjak különböző ünnepségekre, búcsúztatókra. Az az igazság, hogy állandóan üldözött, mindig verseket kért, és megrótt, ha azt válaszoltam, hogy nincs ihletem. Ennek köszönhetően mára már több mint hatszáz verset megírtam, amelyeknek egy kis része meg is jelent az Életutamon című kis füzetben, amelyet a pécsi Szakácsné Kozári Piroska válogatott, és valójában neki köszönhetem, hogy sikerült kiadni.
Terveid a jövőre vonatkozóan?
– Szeretném, ha megjelenne egy újabb versválogatásom. Kilenc unokám van, velük szeretnék most már minél több időt eltölteni.
