Templom és iskola

„Ti nem akartok semmi rosszat,
Isten a tanútok reá.
De nincsen, aki köztetek
E szent harcot ne állaná.
Ehhez Isten mindannyitoknak
Vitathatatlan jogot ád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!” (Reményik Sándor)

Dél-Bánátban járva személy szerint tapasztalhattam meg, hogy mennyire fontos dologra figyelmeztet Reményik Sándor bennünket. A szórványmagyarságról szóló tudósításokat olvasva évről évre szembesülünk azzal, hogy milyen kevés magyar diák van, és milyen kevés magyar tagozat nyílik, de a magyarság másik, közösségmegtartó erejéről ritkán beszélünk, holott a „templom”, vagyis az egyház is súlyos gondokkal küzd.

Versecen 15 ezer sváb élt, azzal, hogy néhány ezer magyar is élt a környékén. A háború után a németeket elűzték. A hivatalos adatok szerint a városban 2 ezer magyar, illetve katolikus hívő él, de ez Erős Mihály esperes, a verseci Szent Gellért püspök és vértanú római katolikus plébánia plébánosa szerint nem teljesen igaz.

– Nagyon nagy az elvándorlás, másrészt pedig évtizedek óta nincs magyar tagozat az iskolában. A gyerekek nem tudnak magyarul. A szórványok szórványa vagyunk – magyarázza a plébános.

Vasárnap magyar nyelven tartanak szentmisét – 70-80 fő is eljár a misére –, a szombat esti, úgynevezett előesti misét pedig horvát nyelven tartják. Az esperes a hittant két nyelven, magyarul és szerbül egyszerre tartja meg, hiába magyar ugyanis a neve valakinek, sokszor a nevét sem tudja kiejteni helyesen. Az esperes szerint a fiatalok az egyházi élettől egy kissé távol tartják magukat, elsőáldoznak, bérmálkoznak, de vasárnaponként már kevesebben járnak templomba.

– Sokan közülük faluról jöttek be, vagy a nagyszüleik falun élnek. Szülőfalujukban viszont már rendszeresen járnak misére – mondja a plébános.

Az egyházból való kibérmálkozással kapcsolatban megjegyezi, hogy a szórványban ez nemcsak az egyház modern kori jelensége, vagy más szóval betegsége, hiszen az elvándorlás is oka a jelenségnek. A tömbben ennyire nem szembetűnő ez a jelenség, de ahol alig van gyerek, ott azt is nagyon megérzik, ha nagyon kevesen hiányoznak.

A bánáti magyarok nehéz helyzetét a katolikus egyház is illusztrálhatja, hiszen a verseci plébániához Nagykárolyfalva, Versecvát, Nagyszered, Temeskutas, Temesvajkóc, Fejértelep tartozik. Ezek közül a települések közül az esperes négy települést lát el a saját plébániáján kívül. A plébániához tartozó falvakkal együtt az esperes évente 17–25 gyermeket keresztel meg.

– Havonta egyszer járok ki hozzájuk szentmisére, és általában a tavaszi hónapokban tartok hittant a gyerekeknek. Tavaly Versecváton csupán egyetlen elsőáldozónk volt, de rendszeresen kijártam, és felkészítettem a szentség fogadására – számol be az atya, akinek a legtermészetesebb dolog, hogy akár csak egy gyerekért is kijárjon hittant tartani, hiszen ő maga is a szórványban, Székelykevén született, és Kevevárán nőtt fel. – Itt születtem, és nem tudom elképzelni az életem máshol, annak ellenére sem, hogy itt, a szórványban mindenért százszorosan kell megküzdenünk. Ennek ellenére Isten ajándékaként élem meg itt a szolgálatot, ilyen körülmények között sem veszítjük el a reményt és a jókedvet – mondja.

A nagyobb katolikus ünnepeket rendesen megülik, annyi különbséggel, hogy az úrnapi körmenet többet nem az utcán vagy a templom körül történik, hanem a templomban. Karácsonykor pedig az ortodox hívek is tömegesen megjelennek a szentmisén, hiszen szinte mindenkinek van a városban katolikus felmenője, rokona, valamint az önkormányzat is képviselteti magát. Nagyon jó a kapcsolatuk az önkormányzattal, több projektumunkat is támogatják, hiszen a templom olyan monumentális építmény, amelyre a város igen büszke. A plébánia rá is szorul a támogatásra, a hívek felajánlásával ugyanis csupán a legalapvetőbb kiadásokat tudják kezelni. Ha felújításra, javításra kell pénz, akkor pályázni kényszerülnek.

Annak ellenére, hogy a térségben lévő egyházakkal, a román ortodox egyházzal, a szerb pravoszláv egyházzal, a szerbiai református keresztyén egyházzal, a görög katolikus egyházzal jó a kapcsolat, de ökumenikus programok nem történnek, mivel a szerb pravoszláv egyház elzárkózik.

Az egyházközösség megtartó erejével kapcsolatban Mihály atya megjegyzi, hogy a szórványban élő magyarok még mindig úgy érzik, hogy a templom, az egyház össze tudja tartani a magyarságot. A magyar művelődési egyesületekkel – amelyek rendszeresen részt vesznek az egyházi ünnepek megülésén – jó kapcsolatot ápol a plébánia.

– Ez a kettő az, ami tartja a lelket az emberekben – mondja az atya. Majd hozzáteszi: – Ettől függetlenül a templomunk nem egy klasszikus magyar bástya. Sok a vegyes házasság, van, aki rosszul tud már magyarul, de más nemzetiségű híveink is vannak, ezért például a lelkiségi programokat nem tarthatjuk meg kizárólag magyar nyelven. Elsősorban a katolikus hitet kell védenünk. Hiába beszélek valakinek magyarul, ha ő nem érti meg.

A paphiány nagy gond Dél-Bánátban: egykor 16 pap szolgált a vidéken, ma pedig csupán 7, de a misézőhelyek megmaradtak. Mivel a fiatalok elvándorolnak, így a potenciális papnövendékek száma is jóval kevesebb, mint például a tömbmagyarságban.

– Erőszakkal idehozni senkit sem lehet. Ha valakiben felébred a missziós lelkület, az talán eljön – jegyzi meg szomorúan Mihály atya.

A paphiány leküzdésében nagy segítség Gherghel Mihai, a Lugosi Görög Katolikus Egyházmegye papja, aki Romániából 2005 óta jár át Vajdaságba, és látja el a görög katolikus plébánosi teendőket Márktelkén. A Szentszék engedélyével 2007 óta kisegítő lelkész a verseci plébános mellett, Nagyszereden és Temeskutason látja el a katolikus hívek pasztorációját.

Nagyszereden magyarul, Temeskutason szerbül tart katolikus misét, Mátételkén pedig románul tart görög katolikus misét. Az atya egyébként az anyanyelvén, a románon túl szerbül, magyarul, olaszul, angolul és németül is beszél.

– A nagybecskereki egyházmegye kért fel, hogy ha van rá erőm, ideiglenesen segítsem ki őket a hívek lelki ellátásában. Mivel görög katolikusként én is katolikus vagyok, így természetesnek tartottam, hogy elvállalom a felkérést, és kisegítem a nagybecskereki püspökséget – magyarázza az atya, majd hozzátesz, hogy mivel már több éve ismert volt a térségben, a katolikus hívek gond nélkül befogadták. – Annak ellenére, hogy Nagyszeredre és Temeskutasra nem tudok minden vasárnap ellátogatni, a hívek nagyon hálásak, hogy gondoskodom róluk.

Msgr. Bogdán József atya Fehértemplom plébániáján szolgál, de ezenkívül további négy település is hozzá tartozik, valamint összesen 6 iskolában tanít hittant. Vasárnaponként fél kilenckor Körtéden, 10-kor Fehértemplomban, majd fél 12-kor Udvarszálláson tart misét, nagyobb ünnepeken pedig Karasjesznőt és Csehfalvát is meglátogatja.

– Minden településre ellátogatok, a katolikus egyház szabályai szerint azonban egy pap mindössze három misét mutathat be egy nap – magyarázza Fehértemplom plébánosa.

Nemcsak a magyar nyelvű hívek szenvednek paphiányt, hanem a cseh kisebbségnek sincs saját papja. Körtéden ezért kénytelen volt megtanulni a cseh liturgikus nyelvet. Szerbiában megközelítőleg 3 ezer cseh származású katolikus él.

– A cseh nemzeti kisebbség azonban nem él a nyelvében, de ezért nem szomorkodnak. Ez különbözteti meg őket a magyaroktól – mondja az atya, aki szerint a szórványságban nehéz papként élni, kiváltképp, ha az ember olyan közösségekben is szolgál, amelyek nyelvén nem tud felszabadultan megszólalni. – Udvarszállásra tulajdonképpen hazajárok. Azért jó itt, mert létezik magyarságtudat. Az ilyen kis magyar közösségekben a templom és az iskola a legnagyobb közösségmegtartó erő, annak ellenére is, hogy a faluban csak az első négy osztályt végezhetik el, ötödik osztályt már a karasjeszenői iskolában szerb nyelven kényszerülnek folytatni – teszi hozzá.

Karasjeszenőn egyetlenegy hittanosa van, akinek a napokban temette el a nagyapját, Horti Lászlót, akivel a településen a magyar nyelvet is eltemette, hiszen ő volt az egyetlen ember, aki a faluban beszélte még a magyar nyelvet. A fia nem tud magyarul, és értelemszerűen már az unokái sem.

Van olyan település, ahol már a legutolsó magyar embert is eltemette. Ugyanígy Temesváralján is eltemette már az utolsó magyar embert, Szécsényi Bosiljkát.

– Senki sem tudta a faluban, hogy ő magyar. Két faluban nincs többet magyar – mondja az atya.

Dél-Bánátról beszélve megjegyzi, az a legnagyobb baj, hogy több településen alig találni tiszta katolikus családot – Fehértemplomban is –, azokban ugyanis leginkább a vegyes házasságok jellemzőek. Hozzáteszi, hogy jelenleg az egész Bánságban mindössze 40 ezer katolikus hívő található (30-40 évvel ezelőtt ez a szám 120 ezer volt), a fiatalok rendszerint elköltöznek, így a hívek nagy része idősekből áll. A katolikus egyházból történő kibérmálkozás egyik okát az atya abban látja, hogy az egyház elvilágiasodik, így az többé már nem hiteles, nem ad követendő példát a fiataloknak.

– Miben különbözök én keresztény egy ateistától? Amíg ezt az ember nem tudja feldolgozni, amíg nem tudja megújítani vagy önzetlenül segíteni, addig üresek lesznek a templomok. Nincsen példamutatás – vélekedik Bogdán József atya.

Mivel a térségben igen nagy gond a paphiány, a 40 ezer hívőre mindössze 22 pap jut, több kis településen pap nélküli igeliturgiákat, „istentiszteleteket” kezdtek el tartani a hívek. Ezeket az istentiszteleteket a hívek ugyanúgy miséknek hívják, nem tesznek különbséget a pap nélküli és a pap által megtartott mise között.

– Gyönyörűen ki tudják alakítani az idős nénikék ezeket az igeliturgiákat, sőt ismerik az archaikus imákat is. Ezekből se elvenni, sem hozzáadni nem tudtam – meséli a plébános.

Az atya szerint Bánátban kötelező optimistának, lelkesnek lenni, hiszen csak így őrizhető meg a magyar közösség. Fontos az iskola, fontos a templom, de az is, ami ezen felül történik. Hite szerint megmarad a bánáti magyar szórványság. Mert meg kell maradnia.